A tálalóasztalkán felsorakoztatva a vizespoharak, a másikon kávéscsészék és rágcsálnivaló. A vendéglátó, Márton István állatorvos régi vágású, igazi úriember.
Kilenc éve megözvegyült, egyedül lakik az ipolysági nagy házban, mint kiderül, 89 éve. A fia és a lánya Besztercebányán, illetve Szántón él, a vitrinbe helyezett képekről ránk mosolygó unokák külföldön, Belgiumban, Prágában és Cipruson. A háziúr, látva, hogy csodáljuk a gyönyörű régi bútorokat, kanapékat, foteleket, könyveket, körbevezet a házban. Mindenütt rend, tisztaság. „A bejárónő jó munkát végez” – csúszik ki a számon, de meglepetésemre az a válasz jön, hogy „magam vagyok a bejárónő és a szakács”.
Dr. Márton István 1932. május 13-án született Biharkeresztesen. A Kassai Állatorvosi Egyetemen szerzett diplomát, ezt követően 51 évig dolgozott állatorvosként. Szereti a természetet, szívesen rajzol, 2009-ben megjelent első könyvét, a Városka az üvegharang alatt címűt, majd az ezt követőket is maga illusztrálta. Jó másfél évtizede kezdett írni, ma már a tizenötödik könyvénél tart. Tartalmas életéről, élményeiről, régiója történetéről van mondanivalója, van mit mesélnie… Kérdezni sem kell, s már mondja, mert eszébe jut valami. Most éppen arról, hogyan keletkezett a könyv címe, hogyan született a folytatás, az Emberek az üvegharang cserepei alatt. Aztán jött az Öcsi doki nefelejcsei, a Dűlőre vitt dűlők, a mongóliai útinapló, A fülsiketítő csend országában, a helytörténeti adatokat feldolgozó Ipolyság dióhéjban és a többi. Mindegyikhez fűz kommentárt.
Azután, hogy bejöttek az oroszok, összetört az üvegharang, s az a nagy béke, nyugalom, ami létezett, teljesen felborult. Az oroszok randalíroztak, aztán jöttek a kitelepítések, s az üvegharang cserepein fel kellett élednie az embereknek. Az Öcsi doki én vagyok. Egy idősebb lánytestvérem volt, így én mindig Öcsi voltam, a gazdáknak is, akikhez állatorvos édesapám magával vitt. Amikor megkaptam a diplomát, úgy voltam vele, hogy ezek az emberek megadták nekem a tiszteletet akkor is, amikor Öcsi voltam, így az is maradtam. Az Ipolyság dióhéjban egy dokumentum, feldolgoztam benne, hogyan nézett ki a város, milyenek voltak a második világháború előtti üzletek, az iparosok hol voltak elhelyezve, a Homoktól a kaszárnyáig. Az üzletek 90 százaléka zsidóké volt, az értelmiségiek, orvosok, ügyvédek mind zsidók voltak. Az ostrom alatt 28-an laktunk a pincénkben, a lebombázott kórházból hét katonát hoztak ide, apám ápolta őket. Én egy hónapig a pincében laktam, itt, ebben a szobában először a kozákok lovai voltak, a zongorából etették az állatokat. Amikor elmentek, jöttek a nehézgépjavító műhelyek, el volt foglalva az egész ház. Később jött az orosz tábori posta. Az embereket vitték munkára, anyámat az iskolába fűtőnek akarták, én mentem helyette, de hiába fűtöttem. Kórház volt az iskolában, vérben mászkáltam, a sebesültek ordítottak, vittem nekik a vizet, közben kaptam a pofonokat. Érdekes, hogy nem maradt bennem lidércnyomás, hogy álmomban felidéződött volna, pedig sok drasztikus dolgot átéltem. Az 52-es évben, amikor a demokratizáció miatt kidobták az egyetemről azokat a tanárokat és diákokat, akik nem tetszettek politikai okokból, hetven kollégát bocsátottak el. Én egy fiúval laktam, akinek az apja az egyik földbirtok intézője volt, s előtte viccből mondtam, milyen jó, hogy van katonai gyakorlatunk, megtanulunk lőni, legalább ezt a sok hülyét ki tudjuk lőni. Ő a bizottság elé kerülve ezt bevallotta, s nagy ügy lett belőle, megvádoltak, hogy a Szabad Európa tudósítója vagyok, a házat, ahol laktam egy idős néninél, átkutatták, keresték az adót. Összepakoltam a koffert, hazajöttem, és mondtam, hogy ezt nem élem túl. Akkor kezdtem udvarolni a feleségemnek, aki megsajnált. Ahogy teltek a hónapok, nem kaptam semmit, de találkoztam az itteni pártelnökkel, aki mondta, hogy nagy baj van körülöttem, »mert jöttek kádervéleményt kérni apjáról, anyjáról, magáról, de minden rendben van, nem kell félni«. Visszamentem, s mondták, hogy lesz egy fakultatív gyűlés, ahol nekem önkritikát kell gyakorolnom. S mint a halálraítélt, akkor én ott kipakoltam, ez valamit elindított. A tanárok elmentek, a diákok üvöltöztek, és leváltották az ifjúsági szervezet funkcionáriusait, én meg ottmaradtam az egyetemen. Attól kezdve nekem a politikához semmi közöm.
Azért néha bele-belecsíp?
Most írok egy könyvet a Covid-problémáról, párhuzamosan egymás mellé helyezem az állatorvosként átélt viszonyokat, hogy azokat hogyan kezeltük, és az emberek miként viszonyultak hozzá. Egy állatorvosnak akkor nagy szava volt, nem létezett, hogy abba beleszólt volna a párttitkár. Ma egy orvosnak beleszólása nincs, a politikusok irányítanak, laikusok és dilettánsok kezében vannak a dolgok, úgy is néznek ki. Azt akarom kihangsúlyozni, hogy az emberek annak idején megbecsülték egymást, ami mára elveszett. A globalizáció teljesen tönkretesz mindent. Akárhogy igyekeznek kivédeni, lehetetlen. Sajnos az ipari lobbi annyira erős, hogy nincs olyan politikus, aki védekezni tud ellene. Megállíthatatlan ez a mai folyamat, és csak katasztrófához vezethet.
Hosszú évek tapasztalata mondatja ezt, vagy egyszerűen az, hogy jobban odafigyel mindenre?
Apai nagyapámnál 1947-ben még petróleumlámpával világítottak, nyolcvan év után már az űrben jár az ember. Amikor végeztem az egyetemen, hárommilliárd ember élt a Földön, ma hét. Itt, ebben az udvarban annyi madár volt, hogy esténként, ha kiültünk, élveztük, ahogy csiripelnek. Annak idején kijártam a rétre, a nyulak ott futkostak a lábam előtt, ma nem látok egyet sem. Eltűntek a foglyok, a fürjek, a fácánok.
Már szó esett róla, hogy az édesapja is állatorvos volt, de ő állítólag nem nagyon akarta, hogy a fia folytassa a mesterséget. Mégis így lett…
Akkor, amikor érettségiztem, Prágából jött egy bizottság, amelynél pszichotechnikai vizsgát csináltunk előtte, s ennek alapján javasolták, ki milyen irányba fejlődjön tovább. Nekem az jött ki, hogy építészmérnök, csakhogy nem volt számtan és ábrázoló geometria érettségim, hanem francia, latin. Különbözeti vizsgát kellett volna tennem, hogy jelentkezhessek, de nem voltam hajlandó, így lettem állatorvos. De megmaradt bennem valami abból a hajlamból, sok tervrajzot készítettem a szövetkezetek részére, istállókat, műszaki dolgokat terveztem, most meg a saját könyveimet illusztrálom.
Egyszerűbb lesz azt kérdezni, mit nem csinált, hiszen állatorvos, író, tervező, illusztrátor, dokumentumfilmes…
Bevallom, nem szerettem, amikor tanárnak neveztek a mezőgazdasági iskolában. Én állatorvos vagyok, de tanítok. Nem szeretem, ha azt mondják, író. Írok, de nem vagyok író, egy históriát vetek papírra. Ezekből a históriákból lehetne konkrét történelmet írni, nem pedig a történészek alapján, akik átdolgozzák a valóságot. Amikor a mongóliai útinaplót bemutatták, harminchat professzora volt az egyetemnek, de egy nem akadt, aki hozzá tudott volna szólni, mert nem ismerte a szakmai problémát, mert már nem éltek benne. Példaként: felszámoltuk a száj- és körömfájást vakcinával, az Európai Unió betiltotta az oltást, miután a belga, a francia, angol stb. helyzetbe illesztette be a törvényhozást. Hiába magyaráztuk, hogy a pestis a Kárpát-medencében megvetette a lábát, amikor még sehol máshol Európában nem volt…
Miután megkapta a diplomáját, mindjárt ebben a régióban kezdett dolgozni?
A feleségem Pozsonyban a Virológiai Intézetben dolgozott asszisztensként, s Kassáról följártam Pozsonyba udvarolni, két koronába került egy vasúti jegy. El volt intézve a főnökénél, hogy odakerülök, csakhogy büszkén azt mondtam, én ide pótkeréknek nem jövök. A feleségem aztán utánam jött Ipolyságra, s az itteni kórház biokémiai laboratóriumának vezető laboránsa lett. Két év után bejártam az összes körzetet, apám rettenetesen szigorú ember volt, semmit nem bocsátott meg. Elzavart biciklin Korponára, innen harminc kilométerre, kijavítani egy igazolást, hogy rosszul írtam ki. Viszont megtanított dolgozni úgy, hogy senkitől nem kívánhattam valamit, amit én nem tudtam elintézni. Ez nagyon sokat segített az életben. Két év után kineveztek járási állatorvosnak, én lettem apám főnöke, ő még három évig dolgozott. Aztán jött a átszervezés, s felkínálták a járási állást Léván, csakhogy ismervén a helyzetet, ha én odamegyek az elveimmel és rendszeretetemmel, kinyírtak volna. Hát maradtam, az itteni körzeti iroda vezetője lettem. Még ’64-ben a minisztérium kinevezett az első mongóliai expedíció tagjává.
Ebből született a mongóliai útinapló és egy dokumentumfilm?
Akkor lépett be Mongólia a KGST-be, s az itteni eszes emberek az ottani állattenyésztéssel kapcsolatban azzal kokettáltak, hogy beindulhat az export-import. Csakhogy nem volt semmi adat az ottani járványviszonyokról, ezért egy nemzetközi csoportot alakítottak, hogy térképezzék fel a helyzetet. Közben kiütött a száj- és körömfájás Mongóliában, lezárták az egész országot, s amikor a magyarok, bolgárok, keletnémetek látták, mi van, összepakoltak, és elmentek. Végül ottmaradtunk mi, azzal, hogy felszámoljuk a száj- és körömfájást, s utána indítjuk be a tervezett programot. A mongolok nem akartak belemenni, végül beleegyeztek, és kétszáz kilométeres sávban beoltottuk az összes fogékony állatot, elválasztottuk Kelet- és Nyugat-Mongóliát, így felszámoltuk a járványt, megindult az import-export. Még két hónapig dolgoztunk a járvány föltérképezésén.
Történeteit, annak mozaikjait feldolgozta a könyveiben. Arra nem gondolt, hogy megírja élete regényét?
Nem. Hosszú. 89 év, sok minden fér bele. Annyi mindent átéltem, rengeteg emberrel ismerkedtem meg, akikre felnéztem. A latin- és énektanáromra, Szentkúti Kornélra vagy a tornatanáromra, Hornyák Odilóra, aki belőlem, a hatéves korban mellhártyagyulladást átvészelő fiúcskából mozgást szerető embert faragott. Akkor nem volt antibiotikum, vödörbe csapolták le belőlem a vizet, innom nem volt szabad, pedig olyan szomjas voltam, nyomták belém a csokoládét, meg a narancsot, amit én úgy megutáltam, hogy húsz évig nem bírtam ránézni. Ma azt hiányolom, hogy a fiatalok nem tisztelik a tanáraikat. Ha nincs példakép, akit követni akarnak, akkor itt nagy bajok vannak.
Visszatérve ahhoz, amit a tornatanáráról mondott, máig átmentette a mozgás szeretetét. Mert nagyszerű formában van.
Amikor gyerekként felgyógyultam a betegségből, télen-nyáron rövidnadrágot hordtam, ez volt a divat. Edződtem, anélkül, hogy tudtam volna róla. Olyat is csináltam, hogy elmentem síelni rövidnadrágban. Egyébként Hornyák Odiló tanár, aki kitűnő tornász volt, számos színvonalas tornászbemutatót szervezett, az ipolysági gimnáziumban megalapította a Szokolyi Alajos Sportegyesületet, edzője volt az Ipolysági Futball Clubnak. Igen szigorú ember volt, akkor nem nagyon tornáztam, jó súlyban voltam, s nem bírtam felmászni a kötélen meg a rúdon, ő addig csapdosta a lábamat, amíg följebb és följebb kúsztam, s egy pár hónap alatt már úgy mentem föl, mint a mókuska. Amikor az egyetemre kerültem, ott kötelező volt a torna, s úgy megszerettem, hogy esténként vagy a lovardában, vagy a tornateremben töltöttem az időt. Jól úsztam, jól lovagoltam, célba lőttem, s az ottani tornatanár, aki a csehszlovák vívóbajnok apja volt, azt mondta, hogy öttusázót csinál belőlem. »Rendben, mondtam, csak futni nem tudok.« Így nem lettem öttusázó, de parkúr versenylovas.
Máig maradt valami?
A turizmus. Ma egy-két órát megyek, egyedül, az én korosztályomból még ketten élnek, de nem hajlandók velem jönni. A kerti munka is megedzett, meg állandóan jártam a természetet, harminc-negyven kilométereket tettem meg gyalog. Meg a cserkésztáborok… azok felejthetetlenek. Télen igluban laktunk, ezt a tapasztalatot vittem magammal Mongóliába. Mert amikor tízünket behívtak Prágába, azt sem tudták megmondani, hogy mi vár ránk, csak annyit, hogy kint fogunk lakni a természetben, nekünk kell összeállítani a felszerelést. Itt kamatoztak a cserkésztáborban szerzett tapasztalatok, mert 10 ezer kilométert tettünk meg Mongóliában problémamentesen a kínai határtól a szibériai tajgáig.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
