1945. augusztus 9-én jelent meg az Új Ember első száma. Lapunk nyolcvanéves fennállását ünnepelve cikksorozatot indítottunk, válogatva az elmúlt évtizedek írásainak legjavából. Ezúttal Rónay György író, műfordító egyháztörténeti témájú – az 1949. március 13-i számban megjelent – írásából idézünk részleteket.
Rónay György:
Hatvan esztendővel ezelőtt, 1889-ben hatalmas zarándoksereg kelt útra Franciaországból Rómába: tizenhét vonaton, tízezer munkás kereste fel az akkor uralkodó pápát, XIII. Leót, hogy a kor legégetőbb problémájára, a szociális kérdésre vonatkozóan a szentatya biztató szavaiból merítsen bátorítást a gazdasági liberalizmus elleni küzdelmében. Két évvel a „Rerum Novarum” enciklika megjelenése előtt, e zarándoklat egy már szép múltra visszatekintő katolikus szociális mozgalomnak volt a megnyilatkozása. Nem az első; 1887-ben egy ezernyolcszáz, 1885-ben mintegy százfőnyi zarándoksereg előzte meg. Valamennyinek Léon Harmel volt a szervezője, a szociális igazságosságnak ez a kitartó, bölcs és fáradhatatlan harcosa, ez az ízig-vérig gyakorlati gondolkodású ember, aki nem elvont elveket akart a valóságra kényszeríteni, hanem ellenkezően: a valóságban benne élve, az így nyert közvetlen tapasztalatokból szűrte le az elveket. Szemléletét is, tevékenységét is a munkás személyének nagy megbecsülése jellemezte. (…) „A munkással és a munkás által, soha nélküle és még inkább: soha ellenére” – hirdette Léon Harmel; és sohasem feledkezett el arról, amit egy dolgozó mondott neki: „Szivesebben eltűrjük az éhséget, mint a lenézést.” Emlékezéseiben idézve e szavakat, hozzáteszi: „Az ember számára méltóságának kérdése még a gyomráénál is fontosabb.”
Ez a férfiú vezette 1889-ben Rómába a tízezer munkást. Két esztendővel ezután megjelent a nagy szociális enciklika, a „Rerum Novarum”. A hat hétig tartó impozáns zarándokjárás emléke felidézi előttünk a történelmi és társadalmi hátteret: a „szociális katolicizmus” meg a pápai körlevél körül folyt vitákat és küzdelmeket.
Az 1887-i második munkászarándoklat résztvevőinek XIII. Leó pápa a következőket mondta: szociális vonatkozásban nincs feltétlenül szükség a közhatalom beavatkozására, ha a munkafeltételekben és munkaviszonyokban nincsenek olyan mozzanatok, amelyek sértik az emberi méltóságot, az erkölcsöt, az igazságosságot és a családi életet. Ám, ha e javak egyike vagy másika veszélybe kerül, vagy sérelmet szenved, a közhatalom, amennyiben a viszonyokhoz képest és a szükséghez mérten beavatkozik: a közjót szolgálja, mert kötelessége, hogy alattvalóinak, a polgároknak valódi érdekeit védje és oltalmazza.
Amekkora örömet okozott e nyilatkozat a „szociális katolicizmus“ híveiben, akkora aggodalmat váltott ki a gazdasági liberalizmus szószólóinak körében. Sokan voltak, a katolikusok soraiban is, akik úgy vélték: ezekben a szociális kérdésekben a pápa egyszerűen „nem illetékes”. (…)
Voltak szép számmal, akik megértették XIII. Leó szándékait; voltak, akik mélységes idegenkedéssel fogadták; de voltak olyanok is, akik az Egyháztól többet kívántak volna – afféle határozott, a fejlődésnek elébevágó kemény szociálpolitikai programot, annál is inkább, mert hiszen – mondták – a probléma ott forr mintegy fél évszázada a világban. Mint annyiszor a történelem folyamán: a konzervatívak túlzott radikálizmussal, egyes radikálisok túlzott konzervativizmussal vádolták az Egyházat. Mint ahogy azoknak sem volt igazuk, úgy nem volt igazuk ezeknek sem. Hogy miért nem volt, az csak az Egyház benső természetének ismeretében érthető meg.
A közelmúlt kor fölfogása – egy bizonyos sehideg-semeleg közönnyel – erősen hajlamos volt arra, hogy az „Egyház” fogalmát egyszerűen a „hierarchia”, a papság, a klérus fogalmával azonosítsa. Elfeledkezett arról, – bizonyára azért, hogy a részvétel kötelezettségét és felelősségét elhárítsa magától; – elfeledkezett – ismételjük – arról, hogy az Egyház élő közösség, melynek egyaránt tagjai, ha más-más funkcióval, hivatással is, papok és hívek, egyházi renden levők és világi katolikusok; s az Egyház műve a világban ennek a közösségnek a műve. (…)
Azok a munkás hívők, akik Léon Harmel vezetésével hatvan esztendővel ezelőtt megjelentek a szentatya előtt; azok a papok és világiak, munkaadók és munkavállalók, kétkezi dolgozók, parasztok és ipari munkások, tudósok, írók, orvosok, mérnökök, papok és világiak, tovább folytatták a szociális kereszténységnek azt a művét, amelyet Lacordaire, Lamennais és Ozanam kezdeményezett. A francia tanulságokat összeegyeztetve a külföldiekkel: a Ketteler vezetése alatt álló német mozgalmakkal, meg a freiburgi „Szociális tanulmányok katolikus úniója” eredményeivel, bátran nekiláttak a felebaráti szeretet modern, intézményes megvalósításának. – Nagyszerű példáját adták annak, hogyan lehet és hogyan kell, rendíthetetlen hűséggel a tanhoz, Krisztushoz és az Egyház élő szervezetéhez, vállalni és végrehajtani azt a föladatot, amelyet a történelem egy korszaka tár eléjük. Lamennais engedményeket tett a tanból: az Egyház elítélte. Léon Harmel és munkatársai hívek maradtak a tanhoz s munkájukat, melyet annyi katolikus nézett bizalmatlanul, az Egyház elismerte és a történelem igazolta.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
