Európa ellenségeinek uniója. Ezzel a bombasztikus címmel jelentetett meg cikket nemrég a német Süddeutsche Zeitung, amelyben a szerző felteszi a kérdést: hány jobboldali kormányt bír még el az Európai Unió?
A lap szerint Magyarország, Lengyelország és Svédország az Európai Unió ellen dolgozik, és ezekhez az országokhoz csatlakozhat hamarosan Olaszország is, ha a jobboldal győz a szeptember végi parlamenti választáson. (Mit mondjak? A próféta szóljon belőle.) A tévedhetetlen Zeitung szerint ma Magyarországot és Lengyelországot nem vennék fel az Unióba, miközben Svédország és Olaszország is jobbra fordul.
Világos beszéd! Európa csak baloldali, posztliberális, neomarxista és méregzöld vezetésű lehet, minden egyéb gennyező fekély a szívósan épülő (a valóságban mind gazdaságilag, mind erkölcsileg rohamosan leépülő) birodalom patyolattiszta, egészséges testén. Zeitungék szerint demokrácia csak azokban az országokban van, ahol ezek vannak hatalmon. A kereszténységet, az évezredes hagyományokat, a nemzetállami szuverenitást képviselő és védő kormányok ellenségek, és veszélyesek. Mármint azokra nézvést, akiknek az a feladatuk, hogy Európa nyitott, kevert népességű birodalommá váljon.
Átlátszó párhuzamok
Milyenek a véletlenek! Az „Európa ellenségeinek uniója” cím kísértetiesen hasonlít Tamás Gáspár Miklós 2019. május 14-én a HVG-ben megjelent cikkére („Európa ellenségei a Fehér Házban”), amelyben TGM afölött háborgott, hogy Donald Trump akkori amerikai elnök fogadta Orbán Viktor miniszterelnököt. Igaz, TGM ezeknél a mostani szóhadaróknál néhány emelettel felsőbb szellemi szinten tanyázik.
A párhuzam ugyanakkor több mint figyelemreméltó, hiszen tudjuk, hogy a magyarországi ellenzék és a nemzetállamokat eltiporni készülő európai posztliberális, neomarxista zenekar ugyanabból az egérrágta kottából játszik. A zeneszerző a (természetesen nem létező) háttérhatalom. Olykor csak a szerzők nevét és a sajtótermék fejlécét kell behelyettesíteni, s szinte mindegy, a budapesti Nagykörúton belül, Brüsszelben, Berlinben, vagy a Wall Streeten született-e az iromány.
Évek óta általános gyakorlat, hogy a nyugati fősodratú sajtó a magyar igazság elszánt bajnokai által megfogalmazott hazugságokat kérődzi vissza, amit pár nap múlva azzal vesznek át a magyar ellenzék lapjai, hogy íme, megint bebizonyosodott, valami bűzlik Magyarországon, hiszen ismét a magyar kormányt bírálják a „független” és „objektív” nyugati lapok.
De ki az ellenség?
Mit is írt TGM három évvel ezelőtt? „Donald Trump egyik legfontosabb világpolitikai tulajdonsága, hogy ő az Európai Unió (és az ENSZ, valamint minden nemzetközi szervezet és egyezmény) nyílt ellensége, amivel túllépett az 1945 utáni status quo alapelvein, s amivel teljesen megváltoztatta a nemzetközi helyzetet.” Van benne némi igazság, de csak egy hangyányi. Az alapvetés azonban teljesen elhibázott. Trump elnök nem viseltetett ellenségesen az Európai Unióval szemben, „csak” kissé lenézte ezt a tehetetlen társaságot, és elunta, hogy a NATO-ban az európai szövetségesek potyautasként viselkednek, míg a szervezet költségeit főleg az amerikai adófizetők állják. Ez nem ellenséges alapállás, csak jogos elégedetlenség.
Az ENSZ és a WHO vonatkozásában az amerikai elnök hasonló alapállást képviselt: ne nézzék az USA-t gazdaállatnak, de a többiek (az európaiak) is arányosan állják a fenntartás költségeit. A HVG-s cikkben természetesen TGM azt sugallta, hogy Trumphoz hasonlóan Orbán Viktor is az Európai Unió ellensége.
Európa „barátai”
Ezt böfögte fel most a Süddeutsche Zeitung cikkírója. Az persze nehezen képzelhető, hogy Hubert Wetzel a HVG évfolyamait lapozgatta volna, inkább a kontinuitás, a folytonosság az érdekes, amiről fentebb említést tettünk. Mert a nyugati (természetesen független és objektív) sajtó ugyanazt a vonalat képviseli a magyar kormánnyal szemben, amit magyarországi elvtársaik – minimum tizenkét éve.
Ami elgondolkodtató, az a fogalomzavar, hogy ki is az „ellenség” és ki a „barát”. Aki ellenvéleményt, kritikát mer megfogalmazni, az ellenség, aki pedig bólogat (bár meglehet, egy esti árnyas fasorban hátadba böki a gyíklesőt), az feltétlen jóbarát. „Hosszabb távon nem fogunk tudni mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Európával ellenséges erők kormányoznak a tagállamokban” – mondja ez a jóember, utalva arra, hogy a jobboldali, patrióta, vagy csak az ő elvárásaiktól eltérő zenét játszó kormányok őszerintük az Unió ellenségei. Miért is? Mert Ők, a balosok az Unió. Legalábbis ők így képzelik.
Ismerős a nóta
Nincs új a nap alatt. Ezt kellett hallgatnunk a hidegháborús évtizedek alatt a „rohadt, imperialista Nyugatról” szóló kommunista párthatározatokban, azok ezerféle megjelenési formáit és leképeződéseit a magunkévá tenni. Ezt kellett magolni az iskolában és a munkahelyen, erről kellett szólnia a kultúrának és a mindennapoknak. És mit ad isten?
Ezzel kell szembesülnünk ma is, csak az előjelek és a hangsúlyok kerültek más helyre, egy-egy aposztrof, ékezet csúszott odébb, hogy ne legyen olyan átlátszó a dolog. Ezeket a vádakat kell billogként viselnünk, normális érvek és párbeszéd helyett a diktátumot, mert vagyunk olyan pofátlanok, hogy szeretnénk normálisnak megmaradni, és szeretnénk, ha békén hagynának minket.
Ha békén hagynák a nagyszüleink emlékét, a szabad világra született gyermekeinket, unokáinkat és az abortálást elkerülő majdani dédunokáinkat. Ellenségek lettünk, mert nem vagyunk hajlandók letérdelni egy hagymázas, számunkra oly fájdalmas, őrült ideológia előtt. Amelyet ráadásul oly jól ismerünk.
Azok a „külső garanciák”
„Európában a fasisztoid szélsőjobboldal áttörésével szemben nincsenek többé külső garanciák” – fogalmazott váteszi magabiztossággal TGM, aki csak a lényeget tekintve tévedett. Nem abban, hogy Donald Trumpot megpuccsolták egy elcsalt választással, és az európai politika színpadáról lebotorkált Angela Merkel (akik jelenlétében lehet, hogy elmaradt volna az orosz agresszió), de éppen a „külső garanciákat” értette félre. Rossz helyre mutogatott, mert szívós munkával éppen ezek a „külső garanciák” idézték elő azt a helyzetet, hogy hetven évvel a második világháború után ismét fegyverek ropognak Európában (leszámítva a balkáni konfliktusokat). Mert bár az agresszor Putyin elnök, a status quo felrúgásához az Atlanti-óceán túlsó partjáról jött az ösztöke.
Tragikus tévedések, vagy tudatos rombolás?
Ki is valójában az Európai Unió ellensége? Nem az a tengerentúli birodalom-e, melynek érdekében születnek futószalagon azok az elmebeteg brüsszeli döntések, amelyek előbb-utóbb utcára viszik a népet Berlinben, Rómában vagy Pozsonyban? Nem azok a brüsszeli vezetők döntik-e káoszba a jobb sorsra érdemes kontinensünket, akik sírnak a svédországi migráció esetleges elakadása miatt, akik börtönbe küldenék Salvinit, akik bármi áron meg akarják buktatni Orbán Viktort? Akiknek semmi sem drága?
Mit is szajkóznak Európa elárulói? Vállalnunk kell egy kis szenvedést Ukrajnáért. Javítsuk ki őket: Vállalnotok kell, emberek, egy kis szenvedést. Nem Ukrajnáért, hanem a (természetesen nem létező) háttérhatalom érdekeiért. Mi azt képviseljük, nem titeket. Ti le vagytok ejtve. Mi röhögve, a szivarzsebből ki tudjuk fizetni a gázszámlánkat. Éhezni sem fogunk. És mi mondjuk meg, ki az ellenség. Mi, a Verhofstadtok, Weberek, Von der Leyenek, Tuskok, Baerbockok és a többiek. Mert mi vagyunk az út, az igazság és az élet! Higgyetek bennünk!
Megjelent a Magyar7 2022/39.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
