Államalapító Szent István királyunk öröksége összeköti a külhoni közösségeket az anyaországi magyarsággal, de a közép-európai népek együttműködésének is alapul szolgál – állítja Pánczél Károly. Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnökét a nemzeti ünnepünkön a felvidéki magyarság lehetőségeiről és az őszi választások esélyeiről is kérdeztük.
Augusztus 20-át a nemzeti ünnepeink közül talán legkevésbé hatotta át az aktuálpolitika az elmúlt évtizedekben. Hogyan látja, államalapító királyunk ünnepe képes kifejezésre juttatni a külhoni közösségek és az anyaországi magyarság egységét is?
Igen, hiszen Szent István napja összmagyar ünnep. Már 1023 éve, hogy első királyunk államot alapított, amiről mondjuk el nyugodt szívvel, hogy a Kárpát-medencét kitöltő magyar állam jött létre. Ebben benne értjük az anyaország mellett értelemszerűen az elszakított országrészeket is, és a távoli nyugati magyar diaszpóra tagjai is innen rajzottak ki.
Az államalapítás, Magyarország születésnapja minden magyarnak egyaránt ünnep – éljen a határ egyik vagy másik oldalán, vagy éppen Sydney-ben.
A nemzeti ünnepnek van egy szakrális tartalma is, hiszen István királyunk a szentek sorába emelkedett. Nemcsak kitűnő politikus volt, egyházalapítóként is tiszteljük. Bár az „átkosban” augusztus 20-át igyekeztek megfosztani a szakrális jellegétől, és egyfajta aratóünnepet kreálni belőle, az új kenyérnek is megvan a maga szakrális jelentése. Egy holt dologból, a búzaszemből az Úr adta időjárásnak, a szorgos kezeknek köszönhetően megindul a mag, szárba szökken, kalászt ad – vagyis a holt dolog feltámad, és a kenyér formájában életet ad. Ebben is benne van a mi keresztény hitünk.
A szakralitáson túl egy fontos politikai jelentősége is van a keresztény magyar állam megalapításának, hiszen az ország ennek köszönhetően találta meg a helyét a korabeli Európában, és nem mellesleg Közép-Európában. Mennyire támaszkodhatunk ma a szomszédos népekkel való együttműködésben a Szent István-i örökségre?
Történelmi tény, hogy évszázadokig békességben éltünk a Magyarországon élő más népekkel. Innen kellene példát venni, és nem gyanakodva tekinteni az ezer évvel ezelőtti magyar államalapításra. Ha a kölcsönös tisztelet és megbecsülés nem lett volna meg, akkor az évszázadok alatt a magyarországi nemzetiségek száma sem növekedhetett volna olyan mértékben, amit a történelmi tények igazolnak. Megtartották nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat. Tudtunk egymás mellett élni, hagytuk egymást boldogulni. Meggyőződésem szerint a közép-európai népek, ahogy a múltban, a jelenben is egymásra vannak utalva.
Olyan folyamatok vannak Nyugat-Európában, amelyek következtében a számunkra fontos értékek folyamatosan támadás alatt állnak: a család, a házasság, a nő és férfi kapcsolata, a gyermeknevelés, egyáltalán a keresztény hitünk.
Látjuk, hogy plázák, szállodák vagy éppen mecsetek lesznek a templomokból. Minden, ami fontos nekünk, kelet-közép-európaiaknak, a kontinens nyugati felén már elveszni látszik. Ha egy szlovák, egy szerb, egy ukrán meg akarja őrizni a nemzeti identitását, akkor nekünk együtt kell működnünk, keresnünk kell a közös pontokat. A magyar politikának ma az a fő törekvése, hogy először teremtsük meg a gazdasági kapcsolatokat, és ha ezáltal tudunk egymásnak bizonyítani, kivívni a kölcsönös tiszteletet, akkor ez idővel az élet más területein is sikerülni fog.
Térjünk át a külhoni magyar közösségek helyzetére. Az elmúlt bő évtizedben új alapokra helyeződött az anyaország és a külhoni magyarság kapcsolata. Mit tart a legnagyobb eredménynek?
2010-től kezdtünk bele egy új nemzetpolitikába. Úgy is fogalmazhatnék, az Orbán-kormányok egyik legfontosabb célkitűzése a nemzetegyesítés. 2010-ben elsők között fogadta el az Országgyűlés a könnyített honosításról és a Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvényt. Így indult a folyamat, amely során sorra születtek meg azok a jogszabályok, intézmények, nem mellesleg konkrét cselekedetek, amelyeknek köszönhetően a nemzeti összetartozás ma már nem álom, hanem a létező valóság.
Én, mint anyaországi magyar sem érzem magam egyedül, s remélem, így vannak ezzel nemcsak a Felvidéken, hanem a háború sújtotta Kárpátalján is. Tehát a nemzeti összetartozás ügye jó úton halad. Megjegyzem, az Országgyűlésben 2011-ben Potápi Árpád János vezetésével alakult meg a Nemzeti Összetartozás Bizottsága, ennek az irányítását vettem át 2014-ben, amikor Árpád barátom államtitkár lett. A legszebb szolgálatnak tartom, és ebben voltak sikereink is, amint arról előbb beszéltem.
A külhoni közösségek közül a legmostohább viszonyok között kétségkívül a kárpátaljai magyarok élnek. Mi lehet a kiút a jelenlegi háborús helyzetből?
Utoljára a nagyszüleink korában volt Európában olyan pusztító háború, mint amilyen most Ukrajnában zajlik. Az újságok arról írnak, hogy ez egy orosz–ukrán háború, Ukrajna háborúja az orosz agresszorral szemben. Ez egy részigazság, igazából a nagyhatalmak ütköznek itt meg, s ennek leginkább az emberáldozatot hozó ukránok látják a kárát. Emellett komoly gazdasági károkat kell szenvednie Közép-Európának, hiszen a háború közvetlen szomszédságában található, de egész Európának is. Erről a háborúról elmondhatjuk, hogy a dollár küzdelme a rubel és sajnos az euró ellen. Nekünk, kelet-közép-európaiaknak tanulnunk kellene abból, hogy a nagyhatalmak viszályából mi soha nem jöttünk ki jól. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy Európában jelenleg egyetlen hang van – ez Magyarországé –, amely a mielőbbi fegyverszünetet és a békét sürgeti. Tulajdonképpen az európai politikában ma már nem beszélhetünk hagyományos jobb- és baloldalról, hanem patriótákról, azaz nemzeti gondolkodásúakról meg globalistákról. A globalisták érdeke a háború folytatása, az ő érdekük, hogy eltűnjenek a nemzeti jellegek, hagyományok. A legfontosabb a nemzeti önazonosság megőrzése – azt gondolom, ez nem kizárólag magyar ügy.
Ötvenmillió ember él az Európai Unióban, aki valamely őshonos nemzeti közösséghez tartozónak vallja magát. Szándékosan nem a kisebbség szót használom. A kisebbségi lét az, amelyben meg kell küzdeni az iskoláért, az anyanyelvhasználatért, a kétnyelvű feliratokért – ebből következik az elvándorlás, az asszimiláció.
Ezzel szemben áll az őshonos nemzeti közösség léte, amelynek biztosított az identitása. Vannak jó példák, mint a németországi dánok, a finnországi svédek, vagy éppen a dél-tiroli németek esetében.
Említette a jó példákat. Mindez itt, Kelet-Közép-Európában miért nem válhat gyakorlattá?
Sajnos a régiónkban még nagyon is élőek a régi félelmek, kisebbségi érzések. Ezeken kellene már végre túllépni, hiszen az idő már régen meghaladta ezeket a konfliktusokat. A kívánatos cél az lenne, alapvető emberi jogként rögzítsék – akár az ENSZ is döntsön róla –, hogy a nemzeti önazonosság megőrzéséhez minden őshonos közösségnek joga van. Az ENSZ elfogadta, hogy alapvető emberi jog a migráció.
Az miért nem lehet alapvető emberi jog, megmaradni magyarnak Gömörben, Mátyusföldön és a Csallóközben? Miért nem alapvető emberi jog megörökölni a nyelvet és a kultúrát, és továbbadni a gyermekeinknek?
S mellette, teszem hozzá, boldogulni a szülőföldünkön. Mi ezt a célt tűztük ki magunk elé. Ebben az ügyben nem számíthatunk az Európai Unióra, számíthatunk viszont a szomszéd nemzetekre, ha sikerülne meggyőzni őket, hogy hagyjanak élni minket magyarként. Lehet egy magyar lojális szlovák állampolgár jó magyarként. Az önigazgatás, az önkormányzatiság megadása társadalmi békét hoz és prosperitást. Az mindenkinek jó, a többségi nemzetnek is érdeke.
2020 óta a felvidéki magyaroknak nincs szervezett parlamenti képviselete. Milyennek látja a magyar érdekképviselet esélyeit, lehetőségeit a szeptember 30-i választásokon?
Matematikailag az esélyeink megvannak. Jóleső érzés volt látni a népszámlálás adatait, amelyből az látszik, hogy még mindig közel félmillió magyar él a Felvidéken, és magyarnak is vallja magát. Ha azt látjuk, hogy mintegy nyolcszázaléknyi magyar van Szlovákiában, akkor matematikailag egyáltalán nem lehetetlen megugorni az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Ehhez viszont összefogásra van szükség, ezt testesíti meg most a Szövetség.
A másik dolog, ami miatt szerintem van esélyünk, a múlt őszi helyhatósági választások sikere. Nem volt alacsony a részvétel, és a Szövetség megyei szinten és helyben is a legerősebb pártok közé került. Ez jó alapja lehet a parlamenti választásnak. Az elmúlt választások kudarcai azonban otthagyják az emberben a félelmet, mert mindig vannak olyanok, akik elárulják a közös szereplés ügyét. Nehéz egy etnikai pártot létrehozni és működtetni, mert nem vagyunk egyformák. Ha vagyunk öten, hatan magyarok és összegyűlünk, három-négy pártot biztos fogunk csinálni, benne hét-nyolc platformot. Baltól a jobbig, a középen állótól a liberálison át a konzervatívig vannak elveink és gondolataink – nehéz ezt összerakni egyetlen pártba, de ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor nem lesz parlamenti képviseletünk. Ha felvidéki magyarként az a küldetésünk, hogy a magyar nemzet megmaradjon, ahhoz csak magunkra számíthatunk, és kell magyar parlamenti képviselet Pozsonyban. Nagyon fontos lenne a magyar képviselet, mert ha ez nincs, akkor nagyon nehéz idők előtt állunk.
A 2020 óta tartó ciklusban ahelyett, hogy folytatódott volna a két ország közeledése, több szempontból romlott az államközi viszony. Lát arra esélyt, hogy a szeptemberi választások után olyan szlovák kabinet alakuljon, amellyel ismét partneri viszonyt tud kialakítani a magyar kormány?
Csak jobb lehet a kapcsolat, mint ahol most tartunk. Eleve itt van a háborús hisztéria, és a jelenlegi szlovák kormány is mintha másként gondolkodna a háborúról, mint a magyar. Ugyanazokat a nyugati slágereket játsszák, mint ami Brüsszelből hallatszik.
Emlékszem arra, hogy a szlovák–magyar viszony kifejezetten jó volt, de arra is emlékszem, amikor mélypontra kerültek a kapcsolatok. Ilyen volt a dunaszerdahelyi szurkolóverés, Malina Hedvig kálváriája, vagy amikor Sólyom Lászlót nem engedték át a komáromi hídon. Volt itt minden. Emlékszem, amikor Fico visszaküldött minket a kelet-európai pusztákra, de ő legalább ismeri a magyar történelmet. Aztán emlékszem arra, hogy Ficóból, bár egy másik politikai pártcsaládhoz tartozik, de nagyon jó munkatársa lett Orbán Viktornak a V4-en belül. Emlékszem Matovičra, aki liberális oldalról érkezett, akivel eljutottunk oda, hogy először tette fel a kérdést, miért érezné jól magát egy magyar Szlovákiában, amíg még élnek a Beneš-dekrétumok. Felismert problémákat. Az elmúlt években ugyanakkor válságról válságra bukdácsolt a szlovák politika, ezért is kerül sor előrehozott választásokra. A kampányban persze mindenki mandátumokra vadászik, találni kell egy ellenségképet, aki éppen egy magyar, vagy konkrétan Orbán Viktor. Azt remélem, a választások után ez csak jobb lehet. Nagy kérdés egyébként, hogy képes lesz-e valaki egy stabil kormányt alakítani. Egy stabil kormánnyal mindig könnyebb tárgyalni.
Megjelent a Magyar7 2023/35. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
