„Uram, ne fáradj, mert nem vagyok méltó arra, hogy a hajlékomba jöjj. De magamat sem tartottam méltónak arra, hogy elmenjek hozzád, hanem csak szólj, és meggyógyul a szolgám.” (Lk 7, 6–7)
Volt, akadt egyszer egy ember, aki rangja, pozíciója ellenére alázatos, kedves és irgalmas volt… A kapernaumi százados nem ismerte személyesen Jézust, de hallott, tudott róla. Amikor kedves szolgája, akit nagyon szeretett, beteg lett, már-már haldoklott, ő maga személyesen ment Jézushoz segítségért. Talán lóháton vágtatott, sietett a százados, mert sürgősen kellett a segítség, Jézust oda kell vinni a haldokló szolgához. Talán már egészen közel volt ahhoz a helyhez, ahol Jézus tartózkodott, mindjárt elmondhatja kérését a Mesternek.
De nem ment tovább, megtorpant, megállt. A zsinagóga véneit kérte, inkább menjenek ők, kérjék, hívják ők, hiszen ismerik Jézust és talán mondanak egy-két kedves szót az érdekében. Hiszen egy zsinagógát építtetett nékik.
A vének keresték meg Jézust a százados üzenetével. Jézus hallgatott a vének kérésére és elindult velük a századoshoz. Miről beszélgethettek útközben? Hallgatózzunk egy kicsit…
„Mester, hidd el, ez a pogány ember nagyon jószívű. Mindenki szereti. A katonái, szolgái mind tisztelik, csak jót mondanak róla. Amikor a mi zsinagógánkat építtette, minden segítséget megadott nekünk. Ugye segítel majd? Meggyógyítod kedves szolgáját? Segíts már rajta, ne haljon meg az, akit ő annyira szeret.”
Úton voltak, beszélgettek, már közel jártak a százados otthonához, amikor néhány ember sietett Jézus felé. Üzenettel jöttek, ők a százados jó barátai. Tisztelettel megálltak és elmondták Jézusnak a százados üzenetét.
„Mester, a százados azt üzeni neked, hogy „Uram, ne fáradj, mert nem vagyok méltó arra, hogy a hajlékomba jöjj.”
Mit gondoltak a zsinagóga vénei, mit jelenthet ez az üzenet? Ugyan miért gondolta meg magát a százados?
Talán meghalt a kedves szolgája, talán meggondolta magát és nem is hiszi, hogy Jézus képes meggyógyítani a halálos beteget?
Mit gondolt Jézus? Ő bizonyosan tudta, hogy mi van most a százados szívében. Belelátott a lelkébe. Ez az ember annak ellenére, hogy pogány, annak ellenére, hogy kemény katona és magas pozíciója van – ez az ember hisz. Hisz Őbenne, Jézusban, Isten Fiában.
A százados barátai mondják tovább az üzenetet. „De magamat sem tartottam méltónak arra, hogy elmenjek hozzád, hanem csak szólj és meggyógyul a szolgám.”
Ó, de sokszor mentem Jézushoz, de sokszor sírtam előtte! Könyörögtem szeretteimért, barátaimért, bűnbocsánatért. De ki vagyok én, hogy ott állok az Isten előtt és én, a méltatlan, érdemtelen bűnös kérem Őt?! Nincs jogom kérni, hiszen csak az imént szomorítottam meg. De megyek hozzá és kérek tőle, mert senki nincs, akitől kérhetném a gyógyulást, segítséget. Ha Isten elé kell járulnom, még inkább rámnehezedik bűneimnek terhe, súlya, még inkább érzem nyomorult méltatlanságomat. Számtalanszor mondtam, sírtam, imádkoztam én is a kapernaumi századossal együtt: „Óh, Uram, nem vagyok én méltó, hogy meghallgass, hogy figyelj kérésemre, hogy közel jöjj hozzám, hogy házamba jöjj. Tudom, nem vagyok méltó, semmi érdemem nincs. De mégis itt vagyok, alázattal esedezem, cselekedj irgalmasságot, hallgasd meg kérésemet.”
Soha nem éreztem elutasítást, mindig fogadott és szóba állt velem Isten. Volt olyan is, amikor alkudoztam Istennel: „Uram, csak most az egyszer segíts, csak most az egyszer adj megoldást, csak most az egyszer…”
Ó, hányszor volt az a bizonyos csak most az egyszer kérés életemben! Kérhettem, mondhattam, esedezhettem az Úr előtt, de Ő soha nem mondta nekem, hogy: „Most az egyszer, utoljára és soha többet!” Isten atyai szíve megesett nyomorúságban vergődő gyermekén, és sokszor, minden alkalommal megbocsátotta bűneimet, szabadulást adott, meghallgatta kérésemet. Volt, amikor azonnal adott választ kérésemre… Volt, amikor várnom kellett, de bizalom és csend volt lelkem mélyén. S volt, amikor nemmel felelt az Úr és megértette velem, hogy Ő jobbat, mást tervezett nekem, mint amit én képzelek, kérek.
A kapernaumi százados pogány ember volt, a római császárt szolgálta, de szíve mélyén tudta, hitte, hogy Jézusban bízhat, tőle kérhet, s Ő irgalmas lesz hozzá, a pogányhoz, és haldokló beteg szolgájához. A mi hitünk, Istenbe vetett bizalmunk meglátszik életünkön?
A hit legtöbbször a nyomorúságban, szenvedésben, nagy viharban, süllyedő csónakban válik ismertté. Kiben hiszek? Mennyire hiszek? A kapernaumi százados méltatlansága tudatában is hitte, hogy Jézusnak a szava is elég! Ha nem jön a házba, ha nem fogja meg, nem érinti haldokló szolgáját – ő akkor is meggyógyulhat. Csak szólj, csak mondd ki a szót, Jézus, és hiszem, hogy a te egyetlen szavad gyógyító. A szavadtól várom a csodát!
A pogány százados hitt Jézus szava hatalmában, erejében. Nem kért bizonyítékot, biztosítékot. Jézus figyelt, szent szíve bizonyára meghatódott látva a százados hitét… Mert az övéi, akikért és akikhez jött, azok nem fogadták be Őt, azok nem hittek benne, Isten Fiában, a Messiásban.
Jézus nem várat magára… Minden távolság, minden fal és ajtó ellenére a szolga meggyógyult, még abban az órában.
Közel jön hozzánk Isten, nem várat magára. Merj hinni, kérni, merj alázattal Jézushoz menni! Próbáld meg most, „csak még ez egyszer!”
(Morzsák 4., 2006)
Dr. Tapolyainé Bartha Gizella
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
