1990 márciusát írjuk. Már majdnem három hónapja dúl a „demokrácia”. Még nem szoktuk meg, rácsodálkozunk dolgokra, helyzetekre. Szokatlan, ha narancs érkezik a boltba, s mindenki rohan, sorban áll, hogy biztosan jusson neki is.
Aztán elképedünk, hogy másnap reggel is lehet narancsot kapni. Sőt, a boltokba lassan visszaszivárog a normalitás, majdnem mindenhez hozzájuthatunk. A hivatalokban még mindig bürokrácia uralkodik, nehézkes az átállás. Mi, magyarok, remegő szívvel várjuk március tizenötödikét. Ismételgetjük magunkban s van, hogy kimondjuk egymásnak is, hangosan, bár még körülnézve, ki hallhatja, hogy végre, végre szabadon ünnepelhetünk! Végre nem kell a kabát alatt, titokban hordani a kokárdát, rettegve, hátha kiderül, hogy ott van, hátha ezért elvisz a szeku.
Már a lelkünk is ünneplőbe öltözött, mikor rémisztő hírek érkeznek. A Vatra Romaneasca, szélsőséges, magyargyülőlő szervezet, tiltakozik Szatmárnémetiben. Vásárhelyen meggyalázzák az Avram Iancu szobrot, láthatóan román szórendben díszelegnek a magyar szavak, ám mégis a magyarokra mutogatnak. Izzani kezd a város. Semmi nem úgy történik, mint ahogy kokárdás szívünk remélte.
De hiába múlt el tizenötödike, a kedélyek nem nyugszanak. Tizenhatodikán a negyedben, ahol élünk Marosvásárhelyen, hirtelen feltűnik pár részeg román embernek, hogy a gyógyszertár magyarul is ki van írva a cégtáblára. Vérszemet kapnak, verekedés tör ki, betörik a patika kirakatát, odáig merészkednek, hogy a közelben lévő magyar embereket saját lakásukban verik meg.
Március 19. Pár hodáki és libánfalvi román ember, akik szintén részegek, keresi Bolyait, hogy verjék meg, koncolják fel… Nem találják, ezért az RMDSZ székházat ostromolják. Mind többen vannak a randalírozók. Fegyveresek, mint valami parasztfelkelés szereplői: dorongok, fejszék, mezőgazdasági eszközök vannak a kezükben. Több mint hetvenen rekednek benn a székházban, többek között Sütő András író is. Hiába telefonálnak a rendőrségre, segítséget kérve és remélve, azok meg sem mozdulnak, hagyják a részeg hordát törni-zúzni. Jóval később végül mégiscsak megérkezik a rendőrség és katonaság. Ioan Judea ezredes vezeti őket. Ma is megremeg a gyomrom, mintha valaki ököllel vágna bele, ennek a névnek a leírásakor. Ioan Judea. Aki garantálja a magyarok szabad elvonulásának biztosítását. A magyarok bíznak benne. Kilépnek. És a rendőrök, katonák nézik, amint a csőcselék bántalmazza őket. Sütő András egyik szemét kiverik, később Magyarországon megműtik, de a látását nem tudják megmenteni.
Huszadika reggel. Dolgozunk. A románok úgy néznek a magyarokra, mint a véres ingre. Mi sem különbül rájuk. Ellenséges a hangulat, magyar és román nem szól egymáshoz, nem beszélgetünk, mint máskor. Jeges csend van, csak a gépek zúgnak. Furán rossz az érzés, hiszen ezekkel az emberekkel dolgozunk évek óta, vannak munkatársak, akik évtizedek óta együtt járnak munkába. Most ellenségek.
Futótűzként terjed el a hír, hogy Sütő Andrást agyonütötték, meghalt. Megmarkolja a szívünket a kétségbeesés. S felállunk a gépek mellől, egyszerre minden magyar, és elindulunk. Útközben vesszük le magunkról a kék munkásköpenyeket. Elszántan haladunk, a város végétől, ahol a gyár van, be a főtérre. Ezért felelnie kell valakinek. Megölték az írónkat! Később a hír hamisnak bizonyul, Sütő András „csak” a szeme világát vesztette el. Mire a főtérre érünk, az már tele van. Nem csak nálunk terjedt el a rémhír, máshol is. Állunk, és egyként követeljük, hogy jöjjön a frissen odaültetett hatalom képviselője, s tegyen igazságot. Megígérik, azt mondják úton van.
Csendes, békés a tömeg. Meleg van, márciushoz képest szokatlan meleg. Rövidujjú ingben ülünk, állunk, ki-ki a hozzá közelállókkal beszélget. Telnek az órák, nem érkezik senki. Látható, hogy becsaptak bennünket. Ekkor a kenyér és a tejgyár igazgatója bejelenti: Marosvásárhelyen addig nem szállítanak ki kenyeret és tejet, míg a követelésünket nem teljesítik.
Talán a földből nőttek ki… De sokkal inkább végig közöttünk voltak a románok. Elkezdtek kiabálni: „Testvérek vagyunk! Testvérek vagyunk!” (Suntem frati, suntem frati!). S közben fenyegetően közeledtek felénk késekkel, botokkal, kisfejszével. Kitört a verekedés. Mi, magyarok, fegyvertelenek voltunk. Szaladni kezdtünk, de nem jutottunk messzire, nagy volt a tömeg. Szétszedtük a padokat a főtéren, a káposztás hordókat az üzletek udvarán, így jutottunk eszközhöz, amivel védekezni tudtunk. A libánfalviak és hodákiak ma is megérkeztek, teherautókon, részegen, felfegyverkezve, s volt olyan, hogy a teherautó egyenesen a tömegbe hajtott. Utóbb kiderült, hogy a helyi ortodox pópák, miközben pálinkával itatták őket mintegy bátorításképpen, azt mesélték nekik, hogy Marosvásárhelyen ölik a román gyermekeket a magyarok…
Nem maradtam végig. De akkor még ott voltam, amikor megérkeztek a vásárhelyi cigányok. Huszonkilenc esztendeje történt, de én a mai napig megtelek egy elmondhatatlan érzelemmel, aminek még a nevét sem tudom, amikor felidézem azt a skandálást, amit a cigányok kiáltottak felénk, és most is sírva írom le: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”. Véleményem szerint ők mentettek meg bennünket attól, hogy egészen egyszerűen mindannyiunkat agyonverjenek. Jóval később, 23 esztendővel az események után, sétáltam a marosvásárhelyi ócskapiacon. Már sokadjára lökött arrébb egy cigánypurdé, mert nem figyel játék közben. Mérgelődtem, s éppen le akartam teremteni, mikor a gyerek elkiáltotta magát: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”. Mindent elfelejtettem. Hogy hol vagyok, mit akartam csinálni… Csak potyogtak a könnyeim.
Sokára állt helyre a rend valamennyire a városban. Még hetek múlva is megtörtént olyan, hogy román katonatiszt, aki a szomszédunk volt, a négyéves fiamat kővel megdobálta.
De az a rend, ami most van, nem igazi rend. Ezt másképp hívják már. Mikor 2013-ban elkezdtünk harcolni az anyanyelvünkért, sok, túl sok magyar ember pisszeget ránk, s haragosan kérdezték: „Mit akartok? Még egy fekete márciust?” Azt hiszem, hogy abban a városban, ahol félni kell az anyanyelvet használni, ahol ránk szólnak, ha mégis megtesszük, még mindig nincs béke. Talán nem is lesz az a béke soha, amire vágyunk. Pusztán meghunyászkodás s hallgatás lesz, esetleg csak románul fogunk beszélni… hogy nehogy megint békétlenség legyen…
Ez azonban a város teljes feladását eredményezi majd. Kitérhetnék történésekre, amelyek errefele mutatnak, de ez már egy másik cikk témája lesz.
Lakó Péterfi Tünde
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
