A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent Coco Chanel-, Alma Mahler-, Edith Piaf- és Maria Callas-életrajzok után az egyre több olvasót vonzó sorozat legutóbbi darabja, amelynek főszereplője a látszólag irigylésre méltó körülmények közé született Grace Kelly, mélységes szánalmat keltett bennem.
A könyv hősnőjének rövidségében is sikeres filmes karrierje, hercegnői csillogása és valóban mindig makulátlan eleganciája ellenére. Hogy miért? A válasz egyszerű és ugyanakkor elég bonyolult. A kőműveslegényből lett milliomos építési vállalkozó, élsportoló apa és a „porosz generálisként” emlegetett német származású anya olyan emberpárként jelenik meg előttem, mint az az idős és zordon iowai farmerpár, amelyet Grant Wood ábrázolt 1930-ban készült híres festményén. A hasonlóság persze nem a külsejükben mutatkozik meg, hiszen a Philadelphia krémjéhez tartozó, gazdag és sikeres John és Margaret Kelly a regény történéseinek szűk évtizede során mindvégig kifogástalan „social climber”-ekhez, „felkapaszkodottakhoz” méltó öltözékben és nyájas viselkedéssel szerepelt a világ előtt. Igazi énjük csak házuk falai között, dermesztő családi kisvilágukban mutatkozott meg. Jól jellemzik ezt jeges légkörű asztali beszélgetéseik is, amelyek során a legtöbb szúrás, megalázó kérdés és parancs az idült orrmelléküreg gyulladástól szenvedő „rút kiskacsának”, a szemüveges Grace-nek járt. Pedig mindent elkövetett, hogy megkapja szülei szeretetének legalább egy morzsáját, de korán bontakozó színészi tehetsége és merész, nem úrilányos pályaválasztása is csak elutasítást, tilalmakat és „Ne edd le magad, Gracie!” típusú anyai intelmeket szült.
Még szerencse, hogy a megfelelési kényszer fogságában élő fiatal lány a nagybátyja, George Kelly, a Pulitzer-díjas drámaíró támogatásával bejutott a New York-i American Academy of Dramatic Arts képzésére. Diáktársainál halkabb, szerényebb, pasztellszínűbb és gátlásosabb volt ugyan, de szépségére, könnyedségére sokan felfigyeltek. Így először reklámügynökségeknek végzett munkával, később már filmjei révén vált anyagi szempontból önellátóvá. Annak oka, hogy első szerelmei – köztük a Mogambo forgatásán megismert Clark Gable vagy éppen a hát- és gyomorfájással küszködő Gary Cooper – kivétel nélkül apja generációjához tartozó figurák voltak, nyilván a teljes elhagyatottságban, meg nem értettségben keresendő. Megfigyelésem szerint a színészpalánták szülei – tisztelet a kivételeknek – két viselkedési véglet között ingadoznak, és egyik sem túl szerencsés. Az egyik az agyonajnározó csemete-sztárolás, a másik pedig a Kelly-házaspárt is jellemző teljes közöny és elutasítás.
Grace szüleinek viselkedésén az 1954-es év sem változtatott, amikor az előző évben forgatott A vidéki lány című film főszerepéért lányuk megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat: „A díjátadót követő fogadás Grace legnagyobb diadala lehetett volna, a felhőtlen öröm pillanata. Ez az éjszaka mégis az élete egyik legnagyobb csalódását hozta el. A sajtó ugyanis azonnal nyilatkozatot kért John Kellytől, abból az alkalomból, hogy a lánya elnyerte az Oscar-díjat. Az apja szavainál Grace-t semmi sem sújthatta volna le jobban. Az újságíróval folytatott beszélgetésben John Kelly elmondta, meglepte, hogy éppen ez a gyermeke ért el ekkora sikert. Ő a legkevésbé sem számított erre, mert a másik lány, Peggy (a kis kedvenc – P. É.) valójában mindig mindenben jobb volt, mint Grace, akiről soha nem gondolta volna, hogy elnyer majd egy ilyen fontos díjat.” Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek. Közvetve éppen ennek a díjnak köszönhette Grace a meghívást az 1955-ös cannes-i filmfesztiválra, ahol díjnyertes filmjét is bemutatták. A fesztivál színhelyétől pedig már csak egy ugrás volt Monaco és a Paris Match magazin nagy ötlete, hogy a hercegnői stílusú filmsztár 1955. április 5-én találkozzék III. Rainier monacói herceggel, e szépséges törpeállam uralkodójával. A hivatalos találkozóból, amelyet az ifjú színésznő először nyűgnek érzett, „coup de foudre”, azaz villámcsapásszerű szerelem lett, amelyet decemberben lánykérés követett. Ez már John Kellynek is tetszett, annak ellenére, hogy ő is, Grace is egy-egy millió dolláros hozományt fizetett be a monacói államkasszába. Aztán jött a pompázatos esküvő, 1956 áprilisában. Ekkorra Grace már túl volt egyik utolsó filmje, a Molnár Ferenc regényéből készült A hattyú forgatásán, amelyben Alexandra hercegnő szerepében módjában állt gyakorolni további élete legfontosabb és egyetlen szerepét. Az esküvő időpontjában Grace huszonhét, Rainier herceg harminchárom éves volt, a korabeli esküvői filmtudósítások tanúsága szerint menyasszonya sugárzó fiatalságához képest meglehetősen „apás” figura.
Grace Kelly nagyon fiatalon bekövetkezett haláláig, 1982. szeptember 13-ig volt a monacói herceg felesége, három közös gyermekük anyja és számtalan jószolgálati vállalkozás védangyala. Halála előtt éppen tíz évvel, Elizabeth Taylor 40. születésnapján Budapestre is ellátogatott, egyéb filmes kapcsolata, munkája azonban nem lehetett. A makacs Alfred Hitchcock – az őt nagyra becsülő és a Marnie című mozi főszerepére megnyerni akaró baráti rendező – hiába látogatott el a hercegi palotába. A „Hitch” által tervezett nagy visszatérés állami és családi érdekekre hivatkozva meghiúsult. Grace Kelly életének ezek a film nélküli évei Sophie Benedict pontos, érzékeny és elegáns könyvében nem kaptak helyet. Erről az időszakról Olivier Dahan rendező filmje, a Grace – Monaco csillaga (2014) tudósít bennünket. Ez a „mozi a moziról” azonban a Grace-t alakító Nicole Kidman minden erőfeszítése ellenére sem aratott igazán átütő sikert.
Sophie Benedict: Grace Kelly és a szerelem eleganciája.
Fordította Várnai Péter. Kossuth Kiadó, Budapest, 2021.
Szöveg: Petrőczi Éva
Fotó: Wikimédia Commons; Kossuth Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 18-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
