Bereczki László nyugalmazott református tiszteletest valószínűleg a legtöbb erdővidéki ismeri. Bő ötven éve él közöttük: 1973 és 2003 közt Nagybaconban szolgálta gyülekezetét, nyugdíjas éveitől pedig Baróton lakik. Nemcsak lakik, hanem hajlott kora ellenére aktív tagja a közösségnek. Nyolcvanéves koráig gyakran állt a tájegység valamelyik templomának szószékén, hogy az egyéb ügyei miatt hiányzó kollégát helyettesítse, és ha teheti, nem hiányzik a város életét meghatározó kulturális és közösségi eseményekről sem. Azt vallja, szép és teljes volt élete és pályája. Gyönyörű éveket adott az Úristen néhai felesége, Amálka mellett, s büszke gyermekei és unokái kiteljesedő életére is. Bár soha nem kívánta – mert nem könnyű, sokszor lemondásokat követelő pálya a lelkészség –, de egyik fia, az ifjabb László követte a pályán, és jelenleg Gidófalván teljesít szolgálatot.
Küsmöd, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
– Kérem, meséljen arról, honnan és milyen családból indult. – 1937. július 4-én, egy vasárnap délelőttön születtem a szüleim nagy örömére. Még született két testvérem, akik nagyon fiatalon meghaltak, aztán jöttem én és még két évvel később az öcsém, úgyhogy végül két elveszített gyermek után két fiúgyermeket neveltek a szülők. Küsmödön az ősi Bereczki család földműveléssel foglalkozott. Abban az időben eléggé kategorizálták a földműveseket. Édesapám középparaszt volt, azaz nem számított kuláknak, így nagy akadálya nem volt annak, hogy azokat az iskolákat, amelyeket választottam, ahova bejuthattam, el is végezhessem. Édesanyám, Bakk Rebeka Kecsetkisfaludban született, és hála Istennek, hosszú, szép időt élt. A középiskolát Székelykeresztúron, a most Orbán Balázs nevét viselő gimnáziumban kezdtem, de a nagyobb diákok basáskodása miatt onnan végül „hazasírtam” magam. Édesanyám biztatására aztán másik évben felvételiztem a székelykeresztúri tanítóképzőbe. A remekül működő tanítóképzőt az 1955–56-os iskolai év végén megszüntették, ezért végül Székelyudvarhelyen a képzőben végeztünk.
– Miért éppen a teológiát választotta? – Az én családom vallásos család volt. Nem bigottan, de törvényszerű volt, hogy minden vasárnap a templomba eljártunk. Jó is voltam vallásból, érdekelt a templom, az egyház. Hát ebben nagy bökkenőt jelentett végül a székelykeresztúri tanítóképző, ahol mindezt ki akarták a diákokból pusztítani, ölni. Belőlem valahogy nem tudták, de azért úgy eléggé meggondolkoztatott, hogy vajon miután már végeztem a tanítóképzőt és kész tanító vagyok, kell-e nekem még papnak lennem? Megjegyzem, nem is akármilyen tanító voltam, mert azon kettő-három közé tartoztam, akiket az évfolyamról felső tagozatra neveztek ki. Már megkaptam a kinevezést is Csíkszeredába: Vargyason tanítottam volna számtant és fizikát.
Forradalmi idők után, szép pálya előtt
– Nem akármikor, hanem – ha jól számolom, 1956-ot írtak, amikor ön a teológia kapuján először belépett. – Azt hiszem, valahogy egy csodát jelentett nekünk 1956. Minket Székelykeresztúron, de még Udvarhelyen is világpolgárokká próbáltak nevelni, de a magyarországi forradalom kiváltotta bennünk, erőssé tette a nemzeti érzést: magyarok vagyunk! Úgy fellángolt, úgy égett, lelkesedett bennünk az érzés. A teológia épületének felső emeletén egy szobában volt egy rádió, azon követtük a magyarországi eseményeket és lelkesedtünk. Adott pillanatban úgy tűnt, győzött a forradalom. Igen, a forradalom, mi így éreztük! És akkor következett a nagy szomorúság, a forradalom leveretése tizenhárom nap után, majd jött az óriási megtorlás. Én például csak ennyit mondhatok magamról, hogy hallgattam a rádiót, és néhány vers forgott ott közkézen, és azokat a verseket olvasgattam. Volt, aki továbbment, s tiltakozásképp fekete szalagot tűzött ki a ruhájára, mások Mátyás király szülőházában gyűlést tartottak és szervezkedtek, de én abban sem voltam benne. Alig néhány hete voltam Kolozsváron, nem vonódtam be semmi fontosba. A megtorlások ’58 márciusában kezdődtek, amikor a Securitate valósággal megszállta a teológia épületét, minden folyosóra őr állott, minket pedig szobáinkba parancsoltak. Olyan félnapi vizsgálódás után tizenhét ifjú teológust elvittek, közülük később kilenc-tízet visszaengedtek, de a többieket legalább hat évre ítélték. Azt sem tudtuk, miért! Volt, aki később, a börtönévek után befejezhette tanulmányait, de olyan is, aki ott halt meg.
A szerző felvétele
Bözöd és Székelymuzsna
– Kezdő lelkészként hogyan alakult a sorsa? – Dicsekvés nélkül mondhatom, elég jó eredménnyel végeztem el tanulmányaimat 1961-ben és dr. Juhász István, az egyetemes egyháztörténet tanára többet látott bennem, ami miatt visszahívott magiszternek. Ebben az időben a magiszteri tanfolyam együtt járt a szeniorsággal, ami azt jelentette, hogy a teológiának egyfajta nevelője is voltam. Ekkor ért egy esemény, amiről beszélni még sok idő után is nehéz, mert hát nem egy kedves emlék – nem is akarom felidézni. Maradjunk annyiban, nem maradtam Kolozsváron, megkaptam a kinevezésemet Bözödre. Másokat már szeptember első napjaiban kineveztek a jobb helyekre, úgyhogy számomra ez a Kolozsvártól távol eső hely jutott. Próbáltam feljárni, hogy az afrikai kereszténységről szóló magiszteri dolgozatomat elkészíthessem, de végül, talán a kiábrándultság miatt is, feladtam. Maradtam szinte két évig bözödi lelkipásztor.
– Milyen hely volt Bözöd? – Kicsi, olyan százhatvan fős, folyamatosan fogyó református közössége volt Bözödnek. Azért fogyott rohamosan, mert az unitárius egyházközség nagy volt, a természetesnek pedig azt tartották, ha a református lányok követik a legényt a vallásban is. Annyira szegény volt a református egyházközség, hogy az elődnek fizetésként járó gabonát nekem kellett részletekben megadnom. De nagy élmény volt, hogy megismerhettem és jó kapcsolatot alakíthattam ki a parókia szomszédságában élt Bözödi György íróval. Sokszor beszélgettünk, érdekes dolgokat tanultam és hallottam tőle. Ő mesélte, s azóta is szeretem a nála járó és a bözödiek ö-ző nyelvjárását kifigurázó Móricz Zsigmondról szóló anekdotáját: Bözödön örömöm örökös gyönyöröm – mondta nagy írónk viccesen.
– Két év után újabb közösség élére került. Milyen volt Székelymuzsna? – Bár eljöttem Kolozsvárról, egy drága tanárom, a püspökhelyettes, Dávid Gyula, az ismert irodalomtörténész édesapja nagyon szeretett, sőt, talán kedvence voltam. Azt mondta, gondja lesz rám. Amikor a Székelymuzsnán szolgáló fiát, dr. Dávid Lászlót megválasztották Segesvárra lelkipásztornak, Dávid Gyula, aki már a püspöki teendőket is ellátta (mert akkor olyan válságos idő volt, hogy még püspökünk sem volt), kihelyezett engem oda mint még rendelkezési állományban levőt. Ez 1963-ban történt. Székelymuzsnán már megfordítva volt a dolog: ott a református egyház volt a nagy, olyan 670 lélekszámú, az unitárius pedig a kisebb, talán kétszázan, ha voltak, úgyhogy ott mi szívtuk el tulajdonképpen az unitárius lányokat. A kapcsolattal sem volt gond, jól együttműködtünk. Én például az unitárius lelkésztől, Kiss Tihamér bácsitól tanultam meg méhészkedni, amivel annyi évtized után végül két éve hagytam fel. Az ő mondása volt: amit a hívek haraggal, zúgolódással adnának meg, azt az ő méhei vidám döngicséléssel gyűjtik be. Igyekeztem kézben tartani az egyházközséget. Gyakran jártam család- és beteglátogatásokra, foglalkoztam az ifjúsággal és a gyermekekkel. Megvalósításaim közül a torony bádogoztatása emelkedett ki. Óriási munka volt, mert tönkre volt menve, így az egész tetőszerkezetét javítani kellett. Egy udvarhelyi bádogos, Náguly Sándor bácsi végezte a kivitelezést, s olyan lett, hogy még most is jólesik, ha látom, amikor arra járok. A parókia előtti kapu és annak kerítése is akkor készült, a templomba pedig bevezettük a villanyt és csillár is készült.
Megérkezni Nagybaconba
– Nagybaconban honnan szereztek tudomást Laci bácsiról? – A nagybaconiak talán először közvetlen elődömtől, Demeter Andortól hallottak rólam, aki kis közbevetéssel az én szülőfalumban, Küsmödön szolgált, és amikor őt Sepsiszentgyörgy Szemerjára hívták, jelezte, szívesen látna utódjaként. Az is közbejátszott a nagybaconi meghívásomnál, hogy a cserépvetéssel foglalkozó Vinczi Géza bácsi egy nyáron hosszabb időt tartózkodott édesanyám szülőfalujában, Kecsetkisfaludban, s hallott szolgálni. Ő nemcsak nagyon jó templomba járó ember volt, hanem olyan presbiter is, akinek szava volt az egyházközségben. Ők ketten összebeszéltek, s kisebb küldöttség, Szász Ferenc gondnok, Konsza András és maga Vinczi Géza jött el Székelymuzsnára, hogy meghallgasson. Hogy ne legyen annyira feltűnő, azzal az indokkal érkeztek a faluba, hogy heremagot keresnek… Az istentisztelet után a templomban úgy odasúrlódtak hozzám, és kérdezték, bejöhetnek-e a parókiára. Ismertem Nagybacon jó hírét, ezért azt mondtam, ha meghívnak, megyek. Csakhogy nem volt sima ügy, mert több kolléga is szívesen ment volna, azok helyi pártfogói pedig attól sem riadtak vissza, hogy névtelen leveleket írjanak! Eléggé megrendített az ügy, különösen szegény feleségemet, aki azt mondta, a nyugodt Székelymuzsnából ne menjünk sehova. Én mégis keményebb voltam. Az említett háromtagú küldöttséget megkértem, találkozzunk ismét, beszéljük meg személyesen, mi a helyzet. Ők meggyőztek, azt mondták, a presbitérium mellettem van, a leveleket nem kell nézni, mert csak elszigetelt esetekről van szó. Én ott a három levelet, amit felolvastam nekik, bedobtam a kályhába. Az akkori bibarcfalvi lelkész, Antal Ferenc, aki a beszolgálást végezte, úgy tiszte volt a meghívást végigvinni, hivatalosan felkért a bemutatkozó szolgálatra. Emlékszem, március első napjaiban volt, s bár hatalmas hó lett, rengetegen vártak. Jól sikerülhetett a bemutatkozás, mert törvényesen megválasztottak és 1973. május elsejétől nagybaconi lelkipásztor lettem. 2003-ig szolgálhattam abban a gyönyörű gyülekezetben.
– Milyen feladatok vártak önre? – Az előző szolgálati helyeimhez viszonyítva Nagybacon egészen más volt. Abban az időben olyan 1200 lelkes, nagy múltú gyülekezet volt, olyan tekintetben is, hogy több esperest adott, tehát neves lelkipásztorai voltak. Nem is szólva arról, hogy egy egészen más lelkületű nép, mint ahol én eddig éltem. Tágabb látókörű emberekre leltem, sokkal jobban benne voltak a modern életnek a sodrásában. Nagyon bele kell vetnem magam az egyház dolgaiba, hogy eredményt érjek el, mert bizony-bizony, Nagybaconban minden jobban ment, mint az egyház, hiszen Demeter Andor előtt elég hosszú időn át olyan lelkipásztorok voltak, akik a hanyatlás irányába vitték az egyházat. Például bevezettem – és hálásak voltak érte –, hogy időközönként magánházaknál szolgáltam. Szívesen mentem a falu távolabb eső szegleteibe közösségi összejövetel céljából felajánlott házakhoz, hogy a környéken lakó időseknek, betegeknek és gyengélkedőknek ne kelljen a templomba feljönniük. Próbáltam a cigányságot is bevonni az egyházi életbe: míg szolgáltam, mindig volt cigány presbiterem is. Különösen jó érzés volt a családlátogatások pontos végzése, mert igényelték ezt, jó néven vették, úgy kinyíltak a hívek. Bizalmas beszélgetésekre került sor, lassan még a titkokat is megismertem. Úgy megkedveltem, szerettem Nagybacont, azt hiszem, hogy ők is engem, mert igyekeztem sok-sok szeretetet adni, és Istennek legyen hála, hogy ebből a szeretetből most sokszor visszakapok itt-ott. A lelki feladatok mellett az anyagiakra is gondot kellett fordítanom. Az elsők közül az egyik jelentősebb az volt, hogy kerítést építettem. A parókia körül levő kerteknek és a temetőnek nem volt kerítése, ami azt jelentette, hogy ősszel az élelmes pásztoremberek minden további nélkül behajtották az állataikat, és ott 20 méterre a lakástól legeltek a juhok és tehenek, a temetőt pedig olyan bozót vette körül, különösen a keleti részen, hogy oda akár medve a bocsaival is behúzódhatott volna. Két év alatt harmincöt méter híján egy kilométer kerítést készítettünk betonsasokkal, vashuzalokkal, dróthálóval, és kiirtottuk a temetőből a hatalmas bozótot, amitől megváltozott az egész temető képe. Emlékezetes nap lett életünkben 1977. március 4-e, amikor hatalmas földrengésnek lettünk az elszenvedői. Kellemesnek ígérkező estén, amikor a napi feladatok után csendesen beszélgettünk, talán televíziót néztünk és már pihenésre akartunk térni, egyszer csak megrendült alattunk a föld! A faluban a legnagyobb kárt a református templomunk szenvedte. Szomorú volt látni, néhány másodperc alatt mekkora kár tud keletkezni szép ősi templomunkban. Aztán ugyancsak 1977-ben a decemberi nagy hidegben megrepedt a régi, 143 éves harangunk. Ez is 4-én történt. A mostani harangok úgy készülnek, hogy a felfüggesztés úgy van megoldva, ha szükség, akkor el lehet fordítani egy kicsit, és a nyelve nem mindig ugyanazt a részét üti. A miénk nem olyan volt: egy kicsit el is volt vásva, aztán a nagy téli hidegben az elvékonyodott rész a harangozás közben az ütéstől elrepedt. Próbáltuk meghegesztetni, de nem volt tartós, nem volt jó, úgyhogy végül összetörtük, kipótolva elvittük Kolozsvárra, és ott egy Réman Jenő nevű harangöntő készített egy újat, kicsivel nagyobb és modern harangot.
A nagybaconi templom. Albert Levente felvétele
Hála a családért
– Nem esett még szó a családról. Kérem, mesélje el, miként alakult sorsa. – Legénykoromban több lánnyal is szórakoztam, és ezt elégelhette meg édesanyám. Említettem, hogy ő Kecsetkisfaludban született, és az ott lakó idősebb testvérrel és rokonokkal, majd feleségem idősebb testvérével, Kiss Margittal beszélgetve kisütötték, hogy nekem meg kellene ismerkednem a későbbi feleségemmel, Kiss Amáliával. Addig munkálkodtak, hogy engem egy téli nagy színdarabos bálba odahívtak Kecsetbe, és Amálka szerepelt a színpadon. Aztán azt is megszervezték, hogy az előadás után a Kiss családhoz menjünk vendégségbe. Akkor ismerkedtem meg Kiss Amáliával, és hát igen hamar megláttam benne a jövőt és az értéket. Aztán jegyesek lettünk, és megtörtént az esküvő is. Gyönyörű dolog volt! Farkaslakán a polgári, gyalog mentünk át, és útközben egész öl mezei virágot szedhettem. Az egyházi esküvő Kecsetben volt, egykori kedves barátom, teológiai évfolyamtársam, a későbbi sepsiszentgyörgyi lelkipásztor, Papp Sándor végezte a szolgálatot. Autót fogadtam, hogy vigyen át Muzsnába. Amikor a mezei munkákat végző nép észrevette, hogy megyünk, ledobták a kaszáikat, szerszámaikat, kiálltak az út szélére, és ott integettek, éljeneztek. Muzsnában pedig két helyen is elkötötték az utat, és gyönyörű kendőket tettek a kötélre, az elkötésre, és ott szépen beszéltek, a paplakon fogadtak, ahol egy kiskutyával is megajándékoztak.
– Aztán három gyermekkel ajándékozta meg a Jóisten. – Levente fiunk 1965-ben született, gyönyörű gyermek volt, Besenyőn él, ott vettek magánlakást, velük egy udvaron lakik a fiával és Isten kegyelméből neki köszönhetően vagyok dédnagytata. A második gyerekünknél drága feleségem leányt várt, de ismét fiú lett. László jelenleg gidófalvi lelkészként szolgál. Én sohase biztattam gyermekeimet, hogy legyetek lelkipásztorok, mert úgy véltem, egy fiatal csak akkor jelentkezzen a teológiára, ha erős a hivatástudata; másképp nem lehet a feladatokat igazán jól végezni. László előtt ismert volt életünk, hogy mit jelent lelkipásztornak lenni és mégis feladta jól fizető világi állását, és felnőttként jelentkezett a teológiára. A változás utáni időben Magyarországra, Sárospatakra, az egykori nagy hírű teológiára ment, aztán három év után hazajött, mert nem akart Magyarországon maradni. Brassóban volt segédlelkész, majd Marosvásárhely mellett Székesen, később Alsórákoson lelkipásztor. Csodálatos módon az Úristen megadta, hogy lányunk is legyen: Kinga. Ő nagy örömünkre született, és sok boldogságunkat leltük benne mindig. Előbb orvosira akart menni, órákat is vettünk számára, de aztán azt mondta, tanítani szeretne. Kisgyermek korában úgy volt, hogy felhúzta az édesanyjának a cipőjét, felvette az édesanyjának egy ruháját, odaállott az ajtó elé, ide leültetett két-három gyermeket, és az ajtóra írt és tanította a gyermekeket, a babákat, és ő tanító akar lenni. Az is lett, bő harminc éve tanít.
– És hogy telnek a nyugdíjas évek? Mennyire aktív, Laci bácsi? – A nyugdíjba vonulásomról, illetve kényszerítésemről mondhatnék sokat. 2002-ben úgy történt, hogy december 21-én kaptam egy levelet, amelyikben azt írták, hogy mivel betöltöttem a 65 évet, ezért nyugdíjba kell vonulnom. Arra az időre, amíg minden elintéződik, a presbitérium még kérhet egy fél évet. Természetes, hogy a presbitérium azt kérte is, és így 2003. június 30-tól nyugdíjas lelkipásztor lettem. A változás után óriási volt a lelkészhiány, mert a Ceaușescu-idő vége felé már csak tizenkettő vagy tizennégy fiatalt vettek fel a teológiára. Nosza, ha a változás ezt elhozta, akkor vegyük fel mindazokat a hallgatókat, akik jelentkeztek, és így két évben is a változás után kétszázas évfolyamot vettek föl, aztán amikor végeztek, lelkészi állást kellett biztosítani nekik. Akkor huszonhetünket küldtek nyugdíjba! Nagyon rossz érzés volt, mert a nagybaconi fizetéshez viszonyítva a nyugdíj semmiség volt abban az időben. Még az mellékes is lett volna: de én akkor teljes erőmben éreztem magam, megbecsült lelkipásztora voltam egy jelentős gyülekezetnek, és az egyházmegye vezetőségének tagja. Valahol le is írtam ezt. Úgy fogalmaztam, úgy jártam, mint egy vasúti rendezőállomáson, amikor a jó karban lévő működő mozdonyt félreteszik a sínekre, hogy ott rozsdásodjék. Hát nem rozsdásodott, mert mindenfelé szolgáltam. Első évben például hatvannégy lelkipásztori szolgálatom volt. Ez idővel természetesen csökkent, de minden évben mentem, ahova csak hívtak. A fiam Alsórákoson szolgált, amikor egy ideig beteg volt, emlékszem, három hónapig szolgáltam egyvégtében. Baróton Krizbai Imre elvitathatatlan érdeme ez a gyönyörű templom, ahova járunk. Az építés érdekében járta külföldet, hogy pénzt szerezzen, rengetegszer járt Svájcban. Sokszor az autóból telefonált, hogy László, temetés van, László, keresztelő van, esküvő, istentisztelet, ezt kell végezni, azt kell végezni. A 80. születésnapom után döntöttem úgy, hogy határaimmal számolni kell, már nem vagyok az, aki egykor voltam, és talán azt a mércét, amit én egykor átugortam, most már nem tudom átugorni, akkor lemondok az ilyenszerű lelkipásztori szolgálatokról. A baróti nyugdíjasklubban még néha-néha tartok előadást, s többször voltam a Tortoma önképzőkörben is meghívottként. Nem szerepelni akarok, hanem hogy egy kicsit tovább taníthassak. Mert mondtam, hogy tanítóképzőt végeztem, és egész életemben a tanítás volt a legerősebb oldalam.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
