A napokban temettük el Filó Kristóf budakeszi plébánost, akinek környezetéből az elmúlt 40 évben majd 10 papi- és szerzetesi hivatás született. Epizódokat szeretnék feleleveníteni róla, amelyek valamiképp’ képet adnak egy karakteres lelkipásztor életünkre gyakorolt hatásáról. Kálmán Peregrin OFM személyes és könnyedebb hangvételű emlékezését adjuk közre.
Kristóf atya – valószínűleg édesapjának korai halála miatt is – mindig nagy tisztelettel tekintett az előző nemzedékekre. Shvoy Lajos püspökre, akinek ő utolsó felvett kispapja volt a Székesfehérvári Egyházmegyében; Kisberk Imrére, aki plébánosa, szentelője, megyéspüspökként pedig Székesfehérvár-Felsővárosba szerette volna disponálni, de az állam nem engedte; Dékány Vilmos szemináriumi prefektusára, úgy emlegette, kispapkorában szegénységében állt mellette; Szakos Gyula püspökre, akitől – gyerekként nem egyszer láttam –, egy nagy neylontáskában hozta a munkások kifizetésére a pénzt diósdi építkezésekre, mondván, senki se gondol arra, hogy abban az elnyűtt zacskóban mennyi pénz lehet. Felnémeti Ferenc diósdi plébánoselődjét „atyusnak” hívta, aki favágóként dolgozott, amikor megvonták működési engedélyét, de ugyanígy tekintett Bélafalvy Imrére, a másik érdi plébánosra, aki a misztikusok „elragadtatásával” járt a világban, viszont autót vezetni nagyon szeretett. Egyszer együtt indultak valahova. Imre atya – paptársával a jobbján –, Trabantját rükkvercbe tette, kihajtott a garázsból, át az úttesten, neki egy hatalmas tölgyfának. Az ijedtség után így szólt: „Te, Stofikám (így hívták idősebb paptársai), ha hiszed, ha nem, tegnap még nem volt itt ez a fa!”
A nyolcvanas évek elején az érdligeti iskola tanári szobájában a pedagógusok az áremelkedésekről beszélgettek, amikor az egyik tanár így szólt: „Hát, nem hallottátok, hogy a cukor ára is felmegy? Már a pap is ezt prédikálja!”E mondat miatt rögtön vizsgálat indult az új plébános, Filó Kristóf ellen, s hetek múlva, amikor ez kitudódott, mondta ugyanez a tanárnő: „Jaj, ti nem ismeritek ezt a szólást, a mi falunkban akkor mondtuk, ha valami köztudottá lett!” El nem ítélték a plébánost, viszont prédikációiról tényleg beszélgettek, mert
Egyszer már Budakeszin beszélgettünk a plébánián egy vasárnap délután, amikor csöngettek. Egy asszony nagy fazék töltöttkáposztával állt meg előtte: „atya, ma a kegyelmi működést a töltöttkáposztás hasonlatával olyan jól megértette velem, hogy eszembe is jutott, rég készítettem a családnak ilyen étket, de ha már ezt a példát mondta, gondoltam, magának is hozok belőle.” Máskor a vörösvári bányászok társadalmi temetésének szövegét idézte, amit az ’50-es években a katolikus liturgia átírásából keletkezett: „Moszkva fényei fényeskedjenek neked!” A jóra való törekvésnél pedig kijelentette: „Ne legyenek annyira oda, ha nem vétenek a tízparancs ellen, az még a böcsületes zsidók eszménye, nem az újszövetségi ember élete. A jézusi élet ezen nyugszik, de ha csak erre törekszik, annak épülete befejezetlen.”
A mise végi hirdetéseknél még inkább szabadabb lett. Ma már ez történelem, ezért leírható, hogy 1994-ben, amikor a MSZP többséget szerezett az országgyűlésben, így szólt a hívekhez: „Kedves Testvérek, maguk olyan hülyék, hogy ha én a Zsivány kutyámat – egy hatalmas fehér kuvasz volt –, befestettem volna vörösre és szegfűt adok a szájába, még azt is beszavazzák a Parlamentbe.” A politikai véleménykülönbségek ellenére mondhatta ezeket. Szerették, ezért ezt is elfogadták tőle az emberek. Egy másik alkalommal gitáros misén egy aktuális izraeli mozgalmi induló dallamára szólalt meg a keresztény ének. Felismerte. Következő vasárnap azt mondta: „Kedves testvérek, ebben a templomban ezek után akkor lesz következőre gitáros mise, amikor a Dohány utcában a Mennyből az angyallal kezdődik a péntek este.”
Mindeközben a liturgikus szolgálatot nagyon komolyan vette. A ’90-es években vendégkispap jött az úrnapi körmenetre. Mellette állt, és a szentségmutató mögül kérte, menjen előre, valamit rendezzen el, a papnövendék azonban visszaszólt, hogy ez így nem jó, úgy nem jó. A mise után ahogy belépett a sekrestyeajtón – a mi napig szemem előtt van a jelenet –, fogta a kis fekete szertartáskönyvet, a Rituale Strigonineset, odavágta a sekrestyeszekrényre, és azt mondta a kispapnak: „Idefigyelj öcsikém! Te a liturgiában nem pofázol vissza nekem, mert ott én Krisztus vagyok neked!”A mai napig szinte hetente eszembe jut, és
Hittanóráink után, ami szombaton volt, a mise kezdetéig kb. fél órát várakoztunk a sekrestyében, beszélgettünk, tett-vett. Hét éves koromtól pedig úgy alakult, hogy elkezdtem gyónni nála, hetente. Nem tudom miért, de így lett. Sosem mondta ilyenkor, hogy kisgyerek vagy még, nincs halálos bűnöd, nem kell, hanem komolyan vett. A hét év szombat estéinek köszönhetően, ma is – akkor is, ha nem aznap gyónok –, a szombat este számomra mindig egyfajta újrakezdést jelent. Egyébként a nagyheti szent három napban szó szerint éjt nappallá téve a templomban volt, a liturgiát szervezte, vezette, a gyóntatószékben ült éjfélen túl is. Valaki azt mondta róla:
A liturgikus életbe azonban malőrök is csúsztak be. Egy nyári estén a szülőkkel együtt várta a hittantáborból érkező gyerekeket, akik késtek. A szülők egy bizonyos ponton azt mondták neki, hideg van, azaz pálinkát szeretnének. Kihozta, kortyolgatták, majd a műanyag flakont berakta a sekrestyébe. Másnap a misén tartom a bort, a „vizet”, amit beleönt a kehelybe, majd reflex-szerűen beleszagol és odafordul hozzám: „Önts ki a kehelyből mindent, hozz bort és vizet, mert a kedvesnővér a pálinkásflakonból töltötte fel a kancsót »vízzel«.” Kinga nővér egyébként mindig próbálta fegyelmezni őt: „atya, papnak nem illik farmerban járni, túl hosszú a haja, hogy lesz a mise…”, így kapta tőle a megváltós nővér a Máter Macera nevet, ami azonnal egy kedves becézés lett. Valamelyik tavaszon a sekrestyében várakozott, nagy tál cseresznyét hoztak neki, és mivel hosszan késett, akinek jönnie kellett volna, kinézett egy fedeles dobozt, és elkezdett abba cseresznyézni, de a művelet után otthagyta ezt a dobozt a sekrestyeasztal közelében. Este a mise közben látja, az ő cseresnyésmagdobozával perselyeznek. Az idős adománygyűjtő bácsi ugyanis nem találta a perselyeket, ezért feltalálta magát: gyorsan rést nyitott az első fellelhető doboz tetején, és indult is feladata elvégzésére. Mise után mit látunk? Kristóf atya cseresznyemagok közül szedi ki a „bevételt”… Ezeket a helyzeteket egyébként jókedvében később is sokat emlegette, mint azt is, hogy
Igényességét mutatja, hogy minden évben nagypénteken délután háromkor Haydn Jézus hét szava a kereszten c. művét játszotta le a templomban, a 30 idős asszonynak sorra magyarázta mindegyik tételt. Közöttük egyébként a ’80-as években fonalat osztott ki, és ők kötözőkendőket készítettek, ezt juttatta külföldre Teréz anya nővéreinek, a leprások kötözéséhez. Kristóf atya vitt először el iskolás gyerekként a Zeneakadémiára egy Liszt zongoraversenyre, hívott a Budapesti Tavaszi Fesztivál komolyzenei eseményeire, Bosch Remete Szent Antal megkísértése című munkáját magyarázta az ünnep kapcsán minden évben. Ugyancsak Budakeszin történt, hogy egy fiatal pap jelenlétemben panaszkodni kezdett neki: a hívek alig igénylik a lelkipásztor szolgálatát. Mire ő: „Öcsikém, akkor az így megmaradt időben olvashatsz, műveld komolyabban a teológiát!”
Ezt a stílust is valószínűleg idős papoktól leste el, talán Tőke István etyeki plébánostól, aki sváb papgazda volt, libákat tartott és minden vasárnap libamájat szelt a képviselőtanács tagjainak a mise után a falu kocsmájában. Sokat emlegette ezt, s hogy amikor kinevezték ezt a parasztembert valamilyen egyházi címre, a beiktatáskor a püspök meglátva őt a méltóság jeleibe öltöztetve, nevetőgörcsöt kapott, mert úgy állt ezen az emberen mindez. Majd jött a folytatás, mert az irodista túl nagy betűkkel kezdett neki névtáblájának, ezért az a stallumba így került fel: Tőke István címzetes kan. – helyhiány miatt, a kanonok helyett. Az öreg pap összecsapta a kezét és így szólt: „Fiam, mit csináltatok belőlem!”
Ugyanakkor tisztában volt gyengeségeivel, gyakorta emlegette egyik rokona megállapítását: „ezzel a természettel jobb is, hogy nem nősültél meg.” Nem volt erénye az ügyvezetés, nehezen tudott racionális döntéseket hozni, s gyakran ki volt szolgáltatva olyan embereknek, akikben megbízott, de kihasználták őt. Mindig megmaradt benne valami a ’68-as nemzedék lázadó természetéből: a jelennel sosem volt megelégedve, az Egyház tanításában mindig egy-egy terület kérdéseket vetett fel benne, s ezeket ki is mondta, de azért nem tántorított el ezzel másokat a hittől, mert látni lehetett rajta, hogy meg akarja érteni, magyarázatot keres ezekre a kérdésekre.
A papi szolgálatban a legnagyobb hatása azzal volt – mindezek mellett –, hogy többünket maga mellé vett a lelkipásztori élet különböző területére. Mesélte, neki ebben nem volt része, példát is hozott. Amikor felszentelték litániát kellett tartania Pilisszentivánon, de azt se tudta, hogy kell ezt tennie. A sekrestyés meg is kérdezte tőle, mikor kérte, vezesse be a litániavégzés rejtelmeibe: „Ha ezt nem tudja, akkor mit tanítottak magának a szemináriumban?” Gyerekként ő hívott meg ministránsnak, mellette lehettem a rózsafüzér, a keresztút, litánia, a nagyheti liturgia végzésénél, az élet természetes rendjében vezetett be ezek ismeretébe, s bízott meg később gyakran szervezésükkel. Amikor általános iskolásként azt kérdeztem tőle, miért rakja rendbe a fília plébániaépületét, mikor ősztől nem az övéé lesz, azt mondta: „én amikor Érdre kerültem, még az elődöm ételmaradékát is a vörsövári hittanosok kaparták fel a tűzhelyről, akkor megfogadtam, rendben adom át a plébániát az utódom részére.” Ugyanígy–
A temetése utáni napok, talán épp’ arra alkalmasak, hogy felidézzük ezeket a könnyedebb, de sokunk hivatását, hitét meghatározó történeteket, amelynek közege hivatásunk bölcsője volt Budakeszin, Érdligeten.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
