A kötet a neves görög ortodox pap, vallástörténész, teológus közelmúltban született írásait tartalmazza. Az eszmék és tanulmányok tartalmi íve a keleti kereszténység alapvető teológiai kérdéseitől (a lélek fogalma, a Szentlélek teológiája) a keresztény élet alapkövein át (szerzetesség) kiemelkedő gondolkodók bemutatásáig és aktuális kérdésekig (a háború ortodox megítélése) terjed.
Nacsinák Gergely András emlékeztet rá: az egyházatyák hagyományának egy vonulata – mégpedig már a legkorábbi időktől kezdve, olyan kimagasló alakjaival, mint Alexandriai Szent Kelemen, Lyoni Szent Ireneusz vagy Olymposzi Methódiosz – különös jelentőséget tulajdonít a „kép és hasonlatosság” megkülönböztetésének a szentírási szövegben, felvetve, hogy a két fogalom a teremtés és megváltás világa közti különbségre utal. Az első az eredeti tisztaság, „ám nem bevégzett tökéletesség” állapota, amely „megkísértett és elbukott”. A hasonlatosság ezzel szemben a megváltás világára vonatkozik, amelyre a teremtett és Teremtő egyesülése által juthatunk el, „ezért annak kapuja Krisztus”. Az isteni inkarnáció jelenti tehát azt a centrális pontot az üdvtörténetté váló történelemben, amikor
Azáltal, hogy Isten Fia az emberi természetet önmagában, emberré léte által megtisztította a hozzá tapadó létromlástól, „a bűntől”, megnyílt az út a „hasonlatosság” eléréséhez, hogy a teremtés egésze ne csak visszanyerje eredeti méltóságát, de még többet is annál: a kegyelem révén bekövetkező theósziszt, az „átistenülést”.
A patrisztikus gyökereihez ragaszkodó keleti teológia – a Nyugat későbbi teológiai megközelítésétől eltérően – következetesen kitartott amellett, hogy az Ige megtestesülésének nem a bűnbeesés helyrehozatala képpen kellett megtörténnie, és főként nem valamiféle „váltságul”. „Az isteni és emberi természet e felülmúlhatatlan egysége már a teremtéskor is benne foglaltatott az isteni szándékban – vagyis a szeretet tervének része volt.” Egyedül a megtestesülés módja, „körülményei” azok, amelyeket jelentősen befolyásolt a természet „bukott, halállal átitatott jellege. Az út mindazonáltal így is adott:
A szerző leszögezi: tapasztalatok szerint az ember „széttartó belső és külső képességek, vágyak, késztetések és tagadások halmaza: és ezeknek a különféle irányba húzó erőknek köszönhetően szét is forgácsolódik a világban”. Itt rajzolódik ki a különbség azok között, akiket Pál apostol „test szerint élőknek”, illetve „lélek szerint élőknek” nevez (Róm 8,5, Gal 5,6). Ha az ember lényének középpontját a teremtett világba helyezi, ő maga is azzal itatódik át és ahhoz idomul. A keresztények azonban „a Fiúság lelkét kapták” (Róm 8,15), az isteni Lélek adományát, azt a teremtetlen kegyelmet, amelyből
Ezt legtömörebben a következő, sok szerzőnél felbukkanó aforizma fejezi ki, amely a keleti teológia átistenülés tanának egyik alapköve: „Az Isten emberré lett, hogy az ember istenné legyen.” „Így váltotta be nekünk legszebb és legnagyobb ígéreteit, hogy ezek révén az isteni természet részesei legyetek” – írja Péter apostol második levelében (1,4). A keresztény teológia ugyanakkor hangsúlyozza: az átistenülés eredményeképp nem tűnik el az alapvető ontológiai különbség Isten és ember között: az átistenülés lehetősége ajándék, hiszen Krisztus természete szerint Isten, ám az ember, teremtmény lévén, önerejéből nem, csak az isteni kegyelem segítségével érheti el az átistenülést, ki-ki a maga számára elbírható mértékben, de megtartva a rá jellemző emberi természetet. A festett ikonok pontosan ezt az állapotot ábrázolják:
Nacsinák Gergely András elmélkedésében azt is megvilágítja, hogy a keleti kereszténység egyházfelfogásának talán legkevésbé artikulált, de legmélyebben átélt valósága a Szentléleké. Idézi Nazianzoszi Szent Gergelyt: „Az Ószövetség nyíltan hirdette az Atyát, de a Fiút csak homályosan; az Újszövetség kinyilatkoztatta a Fiút, és sejtette a Lélek istenségét.” Pünkösd napján azonban minden megfordult: az egészen addig kívül szemlélt, kinyilatkoztatások által megtapasztalt isteni dicsőség és jelenlét belsővé válik – írja az ortodox vallástudós. Egyúttal idézi a 20. század második felében az Egyesült Államokban élő Jóannisz Romanídisz ortodox teológust: „Mindazok, akik a mennybemenetel előtt – Ádámtól kezdve – Krisztus dicsőségét szemlélték, kettős módon látták azt. Egyrészről felhő takarta be őket… fényes felhőbe burkolóztak, és a teremtetlen Fényben lévén egyrészt teremtetlen Fényt pillantanak meg, másrészt Krisztus emberi természete is a fény forrása, ahogy a Színeváltozásnál is. A Színeváltozáskor a három tanítvány Krisztus emberi természetét látta fényforrásként. Bennük is felviláglott a fény, de kívülről, a testből. Világlott bennük a fény, de Krisztus Teste, a fény forrása rajtuk kívül volt. A pünkösddel azonban a Fény sugárzása Krisztus immár belül lévő emberi természete.”
Nacsinák Gergely szerint ilyen értelemben mondhatta Pavel Evdokimov 20. századi emigráns orosz teológus, hogy az Egyház alapítása „egyszerre nyugszik az Eucharisztián és a pünkösdön. Ami az egyikben megalapozódik, a másikban beteljesedik: ám a pünkösdi leszállással egyúttal a Lélek diszkréciója, »visszavonulása« is teljessé válik.” A könyv írója szerint ennek a paradox jelenségnek, „a kiáradás és visszahúzódás, a megjelenés és rejtőzködés” ellentmondásos kettősségének köszönhető a teológia és az egyházatyák nem egyszer felemlegetett „tétovasága”, amikor a Szentlélekről van szó.
Szent Pavel Florenszkij Az igazság oszlopa és alapja című nagy művében írja:
A vallástörténész, teológus szerző tartalmában és gondolatiságában is gazdag könyvében magas tudományos szinten, de közérthetően fejti ki gondolatait számos kérdésről, megteremtve annak lehetőségét, hogy mi is elmélyíthessük hitünket.
Nacsinák Gergely András: A lélek határai
Vigilia Kiadó, 2023
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Nacsinák Gergely András Facebook-oldala; Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
