Természetesen ilyen szép hízelgésnek nincs, ki ellenállna, ezért (csaknem) rögvest virtuális tollat is ragadtam. Az endemo-szexista medico-literátus (vagy medico-literátor) – mint jelzős szerkezet – nem áll messze tőlem. Egyrészt azért, mert apukám nőgyógyász volt, másrészt azért, mert hasonló jelzőt már kaptam 1998-ban, amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének békési csapata meghívta a választási kampány során a Pokolgép zenekart. A város akkori vezetése a koncert kezdetére kihívta a Körös kommandót. A kisebb egyházak tiltakoztak. A koncert elején megkértem a bőrszerkós és más, igencsak alternatív megjelenésű „nézőket”, hogy tekintettel az árgus szemekre és a KÉSZ becsületére, mulassanak jól, de ne igyanak, cigizzenek bent a teremben és rendben, csendben vonuljanak el a végén. A hatvanat elrúgott katolikus papunk – könyörgésem ellenére – befészkelte magát a nézőtérre és végigülte az előadást. Igaz, egy hétig hangosabban kellett beszélni vele.
Az esemény teljes hangerővel és telt házzal zajlott, de a polgármester és más ellendrukkerek legnagyobb csalódására a résztvevők teljesen józanul, csendben, egy porszemnyi szemetet hátra nem hagyva vonultak el, megköszönve a lehetőséget, hogy ottlehettek. Ezek után elvittük a zenekart a közeli vendéglőbe, ahová az atya is velünk jött. Vidám beszélgetés, jó vacsora következett, mely alatt Rudán Joe folyamatosan így szólított: Rocky-doki fater. Ez volt a második ilyen megtisztelő ragadványnevem. Közben a beszélgetés mélyült, rájöttünk, hogy nagyon értelmes emberekkel van dolgunk. Éjjel kettőkor azért álltunk fel, mert elfogyott a vendéglő teljes citromkészlete.
Na, igen. A citrom. Ez a találmányomhoz kellett. Egyszer ugyanis az alkoholt különösebben nem kedvelő nejem panaszkodott, hogy „rossz a gyomra”, megállt benne minden, adjak neki valamit. Ekkor született meg a következő recept: 2 cl Unicumba 3 cl szilvapálinka és 5 cl frissen facsart citromlé. A koktél hatása frenetikus, ma is használjuk. Minden hasonlónál jobb. És finom! Nos, ezt kóstoltattam meg a vendégekkel. Nagyon bejött nekik, meg is kérdezték, hogyan hat? Előadtam a professzort: tudjátok, az Unicum ab ovo segíti az emésztést, a pálinka a maga 50 fokával megnyitja az Oddi szfinktert (szabad az út az Unicum indukálta epének a patkóbél felé), a citromlé meg csillapítja a hányingert és étvágyat csinál megsimogatván elgyötört gyomornyálkahártyánkat. Ennyi a tudomány – tettem hozzá bölcsen.
Így történt meg, hogy kiittuk a Bagoly vendéglőt a teljes citromkészletéből és elváltunk a feldobott zenekartól. Rudán Joe-val a barátság azóta is tart. Az atya egész este elmélyülten beszélgetett a zenekarvezetővel, és távozásuk után csak ennyit mondott: a kommunizmusban őket is úgy próbálták teljesen elizolálni és háttérbe szorítani, mint minket, papokat. Rendes, intelligens emberek.
Az elején kitalált harmadik ragadványnevemet nem teljesíteném ki. Ahhoz még nagyon frissek a járvány sebei. De azért nem csupán savanyújóskásak a mindennapjaink. Ma éppen egy fiatal feleségnek tettem fel telefonon a nagyon egyszerű kérdést: hány napja lázas? Ami következett, az Hofit juttatta eszembe (Mennyi? Harminc! Mi harminc? Mi mennyi?). A hölgy ugyanis nem tudta a választ. Előbb azt mondta: pár napja. Aztán, mikor a pontos számot kérdeztem ismét, azt mondta, hogy „hát amióta beteg vagyok”. Erre már enyhén megvonaglott egy-két arcizmom. Megkérdeztem, hogy mióta beteg? Mondja, hogy „a múlt hét óta”. Ekkor már lilásan vigyorogtam és kicsit hangosabban tettem fel a kérdést, hogy a múlt hét melyik napja óta beteg? Erre hallom a telefonban: „Apaaaa, melyik napon is lettem beteg?” A diadalmas válasz is jött nemsoká: „Szombaton!” Ekkor már dolgozott bennem a kisördög, s így folytattam: Kedves hölgyem! Ha ma szerda van, akkor hány napja lázas? A választól aztán lehidaltam: „Várjon, doktor úr, kiszámolom a telefonomon.” Én is számoltam párszor tízig, aztán hálát adtam az égnek, hogy legalább a telefonból van már okos.
Aztán jött egy férj is. Oltásra. Kérdem, hogy hozta-e a kitöltött kérdőívet? Mondja, hogy nem, mert „az ilyeneket az asszony szokta kitölteni.” S ő hol van – kérdeztem. „Hát hazaszaladt a régi oltási papírokért, mert otthon felejtettem.” Jó, mondom, de mit tart akkor a kezében? Hát a kérdőívet – mondja. Elkértem. Csak egy szám volt rajta: 1958. Kérdezem, ez mi? „Hát akkor születtem.” Oké. Leírom a nevét, címét, amit én ugye, fejből tudtam. Kérdem: a TAJ kártya? „Hát az asszonynál”. Hát hol máshol, nem? Még élt a remény bennem, ismét rákérdeztem, hogy mikor és milyen oltást kapott előzőleg? „Hát azt az asszony tudja.” Még egyszer próbálkoztam és feltettem a nagy kérdést: a telefonszáma? „Hát azt én nem tudom…” Itt közbevágtam: Az asszony tudja! Boldogan bólogatott, hogy hát igen. Ismét előjött a kisördögöm és még egy kérdést feltettem: Magának is adjak oltást, vagy mindkettőt az asszonynak? Természetesen nem értette, hogy miért kérdezek ilyen hülyét. Szánakozva nézett rám, ezzel a tekintettel: Szegény doktor úr, elfáradt ebben a nagy járványban!
Ezek – is – a hétköznapjaink a rengeteg meló meg a sokszor nagyon kemény dolgok mellett. De ez is arra erősít rá: minden odaveszhet egyszer, csak a humorérzékünket ne adjuk oda senkinek és semmiért, mert anélkül tényleg olyan az élet, mint a kaja só nélkül. Meg hát tudjuk, az örök nagy komolyság csak annyira segít, mint tököt a lejtő.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
