Sződliget plébánosa, a lengyel Starostka Stanislaw szalvatoriánus szerzetes a rendszerváltást követően érkezett hazánkba. A szemináriumi évek alatt járt először Magyarországon, már akkor elhatározta, hogy visszatér. Szaniszló atyával evangelizálásról, történelmi különbözőségekről és a gyalogos zarándoklatok hitet formáló erejéről is beszélgetett Takács Bence a Lélekjelenlét podcast 19. adásában.
– Kik a szalvatoriánusok és mi a küldetésük?
– A szalvatoriánus rend, Societas Divini Salvatoris, Isteni Üdvözítő Társasága egy katolikus szerzetesrend. Karizmája, hogy az evangéliumot hirdesse minden embernek, minden olyan lehetséges módon, ami a jóra vezet. 1881-ben egy német pap, Johann Baptist Jordan hozta létre a szalvatoriánus rendet Rómában. Felismerte, hogy a szekularizálódó világban nem elég a bejáratott hivatalos csatornákon keresztül hirdetni az evangéliumot, hanem fel kell használni olyan új lehetőségeket is, mint amilyeneket a sajtó vagy a külföldi missziók jelenléte kínál. A rend tulajdonképpen egyházi mozgalomként indult, amelynek célja volt összekapcsolni, illetve belekapcsolni az evangélium hirdetésébe az embereket.
– Mióta szolgálnak hazánkban?
– Az első szalvatoriánusok 1896-ban érkeztek Temesvárra. Hárman voltak, köztük egy magyar, egy horvát és egy lengyel rendtárs, és Temesvárról terjedt a szerzetesközösség Erdély, a Mezőség, a Bánság felé. 1920-ban, a trianoni szerződés után megváltoztak az ország határai, minden szalvatoriánus ház Romániába került. A nők szintén a 19. század végén érkeztek Budapestre; Angyalföldön alapítottak rendházat, a Huba utcában tartottak fenn egy nagy iskolaközpontot.
– Temesvár az Ön életében fontos helyszín. De minek köszönhető, hogy ilyen szépen beszél magyarul?
– Azért, mert tanultam. Lengyelországban születtem, és 25 éves koromig ott éltem, bár már a szemináriumban érdeklődtem Magyarország iránt. Egy szemináriumi zenekarban játszottam, fuvoláztam, énekeltem, és meghívást kaptunk Vecsésre, ahol Jozefovics Mátyás magyar és lengyel származású pap tevékenykedett. Ekkor találkoztam először magyar emberekkel, akikkel tolmácson keresztül beszélgettünk. Megismertem az igényeket és az akkori helyzetet, és arra jutottam, jó lenne Magyarországon bekapcsolódni az Egyház életébe. Az elöljárók meg a magam döntése volt, hogy idejöjjek Magyarországra.
– Aztán Sződliget lett az otthon. Mondható ez így?
– Ketten voltunk a temesvári szalvatoriánus rendházban azzal a céllal, hogy tanuljuk meg a nyelvet. A tartományfőnök, az elöljárónk megkért minket, hogy készítsük elő a terepet a letelepedésre, és onnan jártunk Magyarországra helyet keresni magunknak. Segítségünkre volt egy magyar szalvatoriánus nővér, Paula nővér, aki megkönnyítette a találkozásokat és a kapcsolatokat. Végül Keszthelyi Ferenc akkori váci püspökkel született egy megállapodás, és Sződligeten maradtunk ketten. Most négyen vagyunk Magyarországon.
– Mi a tevékenységi köre, ez változott az évek során? Változott azáltal, hogy plébános lett?
– 26 éves voltam, amikor Sződligetre érkeztem, és minden kihívás volt, minden új volt. Négy évvel később lettem plébános, ami a következő szakaszt jelentette, majd szinte kizárólag a rendi képzéssel foglalkoztam, most újra plébános vagyok. A feladatok és a feladatokhoz való hozzáállásom velem együtt változik, ahogy a korom, a lelkivilágom, az emberi érettségem. Sokan mondják, hogy a körülmények megváltoztak ez alatt a 25 év alatt Magyarországon, mert főleg a falvakban elnéptelenednek az egyházközségek, de én az agglomerációban ezt nem érzem.
(…)
– A papi, plébánosi szolgálatában van jelenleg olyan jelmondat, amit szívesen vall?
– Nekem a szalvatoriánus jelmondat nagyon tetszik, és ezt követem: „Amíg egyetlen olyan ember is él a földön, aki nem ismeri vagy rosszul ismeri Istent, a világ egyedüli üdvözítőjét, nem szabad megpihenned.”
A teljes beszélgetés ITT olvasható.
Az adás IDE kattintva elérhető a Spotify felületén is.
Forrás és fotó: Váci Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
