Mindenki: a Locomotiv GT egyik kulcsszava. Egy dalcím, egy albumcím, még egy dalcím másképp, sokszor sokféleképpen kimondott, megénekelt, eljátszott határozott névmás, de mindig az összetartozás, a közös élmény szimbóluma. Amikor a közönség, a rajongó, a „kisember” be van emelve a dalba, mert nemcsak neki írják, hanem róla is szól.
Nem véletlenül adta Vass Norbert ezt a címet könyvének. A fiatal prózaíró egy esszéket és kritikákat tartalmazó könyv, egy prózakötet és egy objektumközpontú fotóalbum után ezúttal puzzle-darabokat jelenít meg a magyar könnyűzene hőskorából. Novelláit olvasva is kiviláglik, hogy szeret a popvilág zegzugaiba bebújni, a backstage-ek madárlátta rakott kenyeréről lehulló reszelt sajttal megszórni írásait.
Sohasem az oly sokszor unalomig megírt törzsvonal mentén halad, hanem egyfajta kollektív mögöttes én birizgálja, nem hagyja elveszni az izgalmas(nak vélt) részleteket a fősodor förgetegében, így ezeket a puzzle-darabokat sem saját kezűleg rakja ki, hanem csak a dobozt eszkábálja hozzá, amibe majd belekerülnek a darabok.
Az is lehet (sőt, biztos), hogy pár darabka végleg elveszik, vagy már a kezdetekkor sem volt meg, de kirakva azért a lényeg kivehető. A kép azonban inverz, és az is lehet, hogy kissé torz, olykor ugye hiányos is, de határozottan értelmezhető és szórakoztató.
Mivel a szerzőre életkora folytán nem zúdulhatott primer élményzuhatag a magyar könnyűzene viharos évtizedeiről, így nyilván valamilyen komoly in/f/j/ekciónak kellett történnie az életében, hogy szinte már pátoszba hajló álnosztalgiával közelítsen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar popkultúrájához. A könyv előszavában meg is találjuk a magyarázatot:
Kiscsoportos voltam, titokban cumisüvegből ittam még a kakaót. Ha vendégek jöttek, a szekrény mögé rejtettem a cumisüvegem, a beatkorszak pedig színes borítók takarásában a vitrin mögött pihent. Ámulatba ejtettek a mesés albumtokok. Nagyok voltak, idegenek, díszesek. Ketté lehetett hajtani és körbeautózni a szőnyegen a fényképekkel meg betűkkel teli téglalapjukat. Érezni lehetett olyankor a lemezek semmivel össze nem téveszthető – antikváriumok sárgult papírlapjaiból, olvadt fóliából és csillogó, fekete bakelitből kevert –, varázslatos illatát. És a barázdákba préselt hangokról még szó sem esett. Mert bár fogalmam sincs, melyik korong lehetett, de biztosan szólt azon a novemberi délutánon apa lemezei közül valami.”
Itt van a kutya elásva. Az NKA Hangfoglaló Program, a Hangőr Egyesület és a Volt egyszer egy beatkorszak blog (melynek Vass Norbert 2020 óta a szerkesztője) egy pályázatot hirdetett, melynek felhívására bárki, terjedelmi megkötés nélkül küldhetett egy történetet a Kádár-korszak alatti koncertélményeiről.
A többféleképpen lecsapódó történetekre aztán gyakran nemcsak egyféleképpen emlékeznek vissza azok, akik jelen voltak a helyszínen. Olyan is előfordul, hogy ahány szereplő megszólal, annyiféle változatot olvashatunk egy adott eseményről. Nem lövök le egyetlen poént sem, de tényleg vannak szórakoztató jelenetek a könyvben. A kötet másik erénye, s itt visszakanyarodom írásom elejére: az olykor keserédes, máskor szomorú vagy humoros és gyakorta „többismeretlenes” történetek ellenére a sorokat áthatja a szeretet, az egymásra utaltság és a kollektív katarzis élménye, és bizonyos sorokat olvasva minden koncertre járó embernek déjà vu érzése támadhat egy általa átélt fellépéssel kapcsolatban, s ehhez még az sem szükségeltetik, hogy a huszadik század szülöttje legyen az olvasó.
Vass Norbert: Mindenki! ©Cser Kiadó 2022
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
