A címbéli kérdés mentén hirdettek kerekasztal-beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok során augusztus 17-én a Vallásszabadság Házában Rácz Norbert unitárius lelkész vezetésével.
A résztvevők részben maguk is gyakorló lelkipásztorok, egyben azonban a pszichológia tudományában és gyakorlatában is képzett szakemberek voltak: Lakatos Csilla klinikai pszichológus (Miskolc), Sógor Árpád református ifjúsági lelkész (Kolozsvár), valamint Demeter Erika lelkész és szupervizor (Korond).
A címben megfogalmazott kérdés és a vallásos háttérrel rendelkező szakemberek részvétele nagyszámú érdeklődőt vonzott, bár éppen a katolikus szempont hiánya miatt a katolikus résztvevő számtalan kérdése maradt megválaszolatlan, illetve nem is volt alkalom feltenni ezeket a kérdéseket.
hiszen mindenütt kérdés, mikor, miért szükséges lelki beszélgetést folytatni a pappal, illetve gondok, bajok esetén meddig tud a lelkész segíteni, és mikor van az a pont, ahol, amikor szakembert javasol.
A beszélgetés első részében a szakemberek ismertették saját hátterüket, és szó esett a szakterületek, kompetenciaterületek közti határokról, amelyeket a pszichológia tudományának korai fejlődési szakaszában élesen kirajzoltak, pontosan azért, mert fontos volt e szakterület körülhatárolása, illetékességének megjelölése.
A beszélgetés résztvevői, akik egy hagyományos gyülekezeti lelkészi pályán indultak el, munkájuk során vívták meg a maguk harcait, amikor szembesültek a hívek nehézségeivel, amelyek egy részét tudták követni, kísérni, más problémák viszont más jellegű ismereteket kívántak, így indultak el a pszichológia, lelkigondozás útján. Sógor Árpád például elmondta, szintén lelkész édesapja tanácsa ez volt: „Legyél ott, ismerd meg őket.” Pontosan ennek az apai tanácsnak a nyomán érezte úgy, a hívek, a gondjaik megismerése nyomán, hogy tovább kell képeznie magát a pasztorálpszichológia, a családterápia területén. „Mindez segített megtalálni a saját fülemet, így találtam meg a saját hangomat a lelkészi szolgálatban” – összegezte a református lelkész.
Demeter Erika huszonnégy éve lelkész, őt is saját tapasztalata vezette arra, hogy feltegye a kérdést, vajon a lelkésznek ki a lelkigondozója. Ezen a gondolaton rágódva kezdett tanulni és szupervizorrá fejlődni, ami lelkésztársai számára felkínált lehetőséget jelent: szakszerű támaszt, segítséget nehézségekbe ütköző lelkészek számára, akiknek, éppen mert a gyülekezetben vezető szerepben vannak, nem könnyű e szerepelvárások miatt saját, személyes gondok esetén megoldást találni.
Lakatos Csilla szintén lelkészként indult, egy évtized után váltott. Amikor pszichológusi praxisát kezdte, az volt az érzése, mivel már sok hívő panaszát hallgatta, neki már nem tudnak újat mondani. Ez az új szerepben aztán természetesen változott, hiszen a pszichológushoz más jellegű problémákkal is érkeztek kliensek, így beérett a szakmai alázat, megtanult kíváncsian ülni, a mindig új helyzetek legjobb megoldásán töprengeni. Bár a pszichológia alapelve, hogy hívőnek, nem hívőnek egyaránt segít, sőt, az adott probléma kezelésében más jellegű eszközök kerülnek előtérbe, a terápia során segít a kliens minden rendelkezésre álló erőforrása, így ha a problémával kezelésre jelentkezőnek van vallásos tapasztalata, kötődése, ez elindítja a beszélgetést a transzcendens irányába, és ezt az erőforrást is a gyógyulás szolgálatába lehet állítani.
A kerekasztal-beszélgetés során érdekes téma volt, hogy bár a szakképzett segítő lelkész szeretne rögtön a betegséggel diagnosztizált hívő segítségére állni, néha ki kell várni, míg a beteg maga kéri, igényli a segítséget, különben adódhat sértődés, elutasítás: „Miért jött, én még nem haldoklom!”
A pszichológiai eszköztárat elsajátított lelkésznek ezért is mindig fontos tudni, milyen helyzetben melyik „kalapot” viseli. Ennek érdekében olykor jó a segítségért jövőtől megkérdezni: kihez jött, a szakemberhez vagy a paphoz.
A pszichológusok meg szokták jegyezni: a lelkész könnyebb helyzetben van, ismeri az embereket, belelát az életükbe, ezért részt tud venni a nagyobb gondok megelőzésében; a lelkészek, papok viszont jól látják, hogy a hívőn sem mindig lehet segíteni, ha ő még nem látja a bajt, éppen ezért a pszichológus előnyben van, mert hozzá az megy el, aki már elhatározta magát a változásra.
A beszélgetés során további fontos kérdések kerültek szóba:
Már a Covid-járvány kapcsán tapasztalhatók voltak transzgenerációs traumák, a szorongás erősödése, és ezek a közelben zajló háború kitörésével csak erősödtek, és nagy számban érintik nemcsak a nélkülözést már átélt, de a legfiatalabb generációt is.
A címbeli kérdés, hogy mikor kell paphoz fordulni, mikor szükséges pszichológushoz, pszichiáterhez, bizony lényeges kérdés, több kárt okozhat a „hályogkovács” módszer, amikor nyilvánvaló betegség esetén pusztán jótanácsokkal látják el a hívőt. Egy szomorkás hangulat, jogos gyász elkülönítendő a depressziótól, amely az emberi szervezet hormonális, kémiai egyensúlyvesztésével is jár, és amit legalábbis időlegesen gyógyszerrel, terápiával kell kezelni. A papnak mindig tisztában kell lennie azzal, hogy még ha az ő háta mögött Isten áll is, minden problémát papként nem tud megoldani, ezért szakemberhez kell küldenie az arra szorulót.
Egy beteg embernek, ha rákos, senki nem mondja: „szedd már össze magad”; hanem természetes, hogy kezelésre kell járnia. Ha az agy kémiai egyensúlya trauma, érzékenység nyomán felborul, a szenvedőt meg is bélyegzik. Ennek a mentalitásnak változnia kell, különösen abban az erdélyi kontextusban, ahol az alkoholizmus, agresszió, öngyilkosság olyan nagymértékben van jelen.
Azt pedig a lelkésztársadalomnak kell megértenie és elfogadnia, hogy bár Isten hívja, küldi segíteni a papot, emberi kereteit nem győzte le ő sem, ezért ő is kerülhet krízisbe. Ekkor pedig ő is fordulhat, sőt fordulnia is kell segítségért.
A pap bármely szakemberhez fordulhat. Bár ez még nem nagyon gyakori, mert a korábbi generációkat úgy nevelték, hogy a hite kell, hogy megtartsa az embert, az ima és az erős hit éppen arra kell, hogy vezessen egy kellő alázattal élő lelkészt, aki mint ember sérülékeny, mint emberekkel dolgozó szakember különösen is kitett a kiégésnek, kifáradásnak, ezt azonban időben felismerve orvosolnia kell, mert ő nemcsak önmagáért, de a közösségéért is felelős. Már csak ezért is „szinten” kell tartani magát.
Demeter Erika papi gondok esetén ajánlotta a kolléga által szakszerűen végzett szupervízió lehetőségét, Sógor Árpád pedig azt fogalmazta meg, vannak rendszerszintű bajok, amelyekkel együtt kell tudni élni.
A hasznos és tanulságos, de protestáns hangsúlyú beszélgetést hasznosan árnyalta volna egy katolikus pap, szerzetes jelenléte, aki a gyónás, lelkivezetés kérdéskörét is be tudta volna hozni a témák közé, ezzel tágítva a terápiás beszélgetés és egyszerű beszélgetés közti skálát.
Forrás: Romkat.ro
Szöveg és fotó: Bodó Márta
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
