Emlékszem, még 2014 októberében, aminek már lassan már 9 éve, szembejött velem egy programajánló, Eszenyi Enikő rendezésében a Vígszínházban egy darab, a címe: Ha majd egyszer mindenki visszajön… (Dalok az első világháborúból). Nos, nyilvánvalóan nem voltak illúzióim, tudtam, hogy mire számíthatok, ha megnézem, ám mégis rászántam magam, azon elvtől vezérelve, lássam testközelből, milyen az ún. „liberális színházi élet”. Pontosan azt kaptam, amit „vártam” (bár itt ez a szó nem pontos, ilyet nem vár az ember…).
– A Ha majd egyszer mindenki visszajön… című zenés est az első világháborús fronton harcoló szerelmes bakákról, bátor hadapródokról, lógós kadétokról, szigorú őrvezetőkről és álmodozó hadnagyokról szól, meg természetesen az itthon maradt hűséges cselédlányokról, a sóhajtozó szép kisasszonyokról és a hűtlen nagyságos asszonyokról is. A helyszín pedig a Monarchia egész területe: kávéháztól a lövészárokig, kaszárnyától a bordélyházig, Budapesttől Isonzóig. Az 1914-ben kitört első világháborúban számtalan gyönyörű népdal, fülbemászó kuplé, sanzon és máig népszerű dal, sőt korszakalkotó zenemű született, amelyek meghatározták az elmúlt száz év zenei és színházi életét – így szólt a darab ismertetője.
És amit én tapasztaltam, mert a mai napig tisztán emlékszem: a hősiesség és a hazaszeretet kigúnyolása, az olyan karakterek, kik komolyan vették katonai esküjüket, közönséges hülyéknek voltak feltüntetve, de a front amúgy sem szólt másról, mint a tábori bordélyról, és aki tehette, dezertált, a hátországban pedig természetesen minden nő megcsalta harcoló férjét.
De menjünk tovább, nem ez volt az egyetlen ilyen „élményem”, a fentebb kifejtett okokból néztem meg Alföldi Róbert rendezésében az Ember tragédiáját a Nemzeti Színházban. Madách Imre legzseniálisabb műve, az emberi lét legmélyebb rétegeibe hatol, a mű mondanivalója a művészeten túl színtiszta és valódi filozófia, no nem az Alföldi-féle felháborító rendezésben. Átitatta az egészet ízig-vérig szellemi modernizmussal, no meg trágársággal és alacsonyrendű szexuális utalásokkal.
Nem öncélúan hoztam fel mindezeket, mert minap szembejött velem egy beszélgetés a YouTube-on, ahol érdekes dolgokra lettem figyelmes. A videó címe: Putyin országa testközelből – Baranyai Balázs és Olga Oroszországból, és az Ultrahang csatornáján található, amelyben Király Tamás műsorvezető egy olyan házaspárt kérdez, amelynek férfi tagja magyar, felesége pedig orosz, és mindketten Oroszországban élnek, de gyakran utaznak haza. Mint kettős állampolgárok, ezt még – ha nem is könnyen – megtehetik.
De ami igazán lényeges volt témánk szempontjából az az, hogy elhangzik, gyakran járnak Oroszországban színházba, sőt, szerintük az orosz emberek is sokat látogatják a színházakat, és az orosz színházi világban van egy tilalom, miszerint tilos káromkodni. S úgy általában véve más szemlélet uralkodik, mint Budapesten.
Bár magam nem tartozom azok közé, akik kritika, vagy közel kritika nélkül egy idealizált képet festenek Oroszországról, de ami tény az tény, és amit kell ismerni, azt mindenképpen ki is kell emelni, és igencsak jó lenne, ha ehhez hasonlóan Magyarországon is ki tudna alakulni a kulturális életben egy ilyen antiliberális (mert végső soron erről van szó) szemlélet, de a „nemzeti-keresztény” kormány 14. esztendejében még mindig arról beszélhetünk, hogy totális liberális hegemónia uralkodik kulturális szférában…
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
