Igaz, hogy a Köztársaság tér alatt börtönök voltak, ahol embereket tartottak fogva és foglyokat kínoztak? Tényleg azt hitték a szovjet csapatok a Dunáról, hogy a szuezi csatornánál vannak? Kik lőtték le valójában Mező Imrét? Miért nem érkezett meg a várva várt nyugati segítség? És Maléter Pál tényleg sereget gyűjtött a Bakonyban, hogy később visszavághasson a szovjeteknek?
Kevés olyan pillanat van a 20. századi magyar történelemben, amelyre igazán büszkék lehetünk, vagy amire jó visszaemlékezni. Az 1956. október 23-án kezdődő magyar forradalom és szabadságharc egy ilyen pillanat. Mert annak ellenére is, hogy november 4-én a szovjetek leverték a forradalmat, a magyar szabadságharcosok kivívták csaknem az egész világ elismerését.
Ötvenhat eseményeit mindenki ismeri, ugyanakkor már a forradalom napjaiban is számos pletyka és hamis információ terjengett a pesti utcákon. Mai cikkünkben 5 olyan legendát és tévhitet mutatunk be, amelyek a leginkább jellemezték az 1956 utáni időszakot és kollektív emlékezetet.
Az egyik legelterjedtebb ötvenhatos legenda a budapesti pártbizottság Köztársaság téri (ma II. János Pál pápa tér) székházához kapcsolódik. Már október 28-án az a hír terjengett a pestiek körében, hogy a pártházban foglyokat őriznek, mi több, közvetlenül a földalatti kazamatákban embereket kínoznak, néhányan pedig azt állították, hangokat is hallottak a tér alól. A híres október 30-i ostromot követően aztán a felkelők elkezdték keresni a pincéket, sőt, mérnökök és munkagépek is érkeztek a helyszínre. A börtönöket azonban nem találták meg.
Az eseményekben résztvevő Nagyidai József később így fogalmazott egy interjúban: A tankok lövése után a felkelők mindkét irányból megrohamozták az épületet… A színpad mögül még néhány lövést adtak le ránk… A függöny mögött volt egy lejáró a pincébe. Megtaláltuk az ajtaját, egy vas csapóajtót, valószínűleg ott menekültek le néhányan… Lementünk utánuk, gránátot dobtunk be magunk előtt, és kiabáltunk, hogy gyertek elő, nincs esélyetek a megmenekülésre. Mivel csak egy jött elő, ebből származhatott az, hogy ott alagút és föld alatti börtön van.”
Az igazság azonban az, hogy a legendával ellentétben sohasem voltak börtönök a Köztársaság téri kazamatákban és föld alatti alagút sem létezett. Ezt támasztja alá a Péterfy Sándor kórház akkori főorvosának, Oláh Vilmosnak a beszámolója is, aki metróépítkezésen dolgozó sógorával együtt ment le a föld alá, hogy megbizonyosodjon az alagút létezéséről. Ám ők sem találtak semmit.
Az október 30-án zajló Köztársaság téri ostrom kétségkívül a 1956-os események egyik csúcspontja, és egyben leginkább vitatott történése volt. A téren található pártház ezekben a napokban egyfajta utolsó menedékként szolgált a kvázi illegalitásban Államvédelmi Hatóságnak (ÁVH). Ugyanakkor a karhatalmi erőkön kívül a pártvezetés egy része és azok családjai, valamint pártmunkások és a Néphadsereg tisztjei is az épületben tartózkodtak.
Október 30-án aztán felkelők egy csoportja behatolt az épületbe, hogy megadásra szólítsa fel a bent tartózkodókat. Ekkor alakult ki egy kisebb összetűzés, amely végül a Köztársaság téri tűzharchoz vezetett. A csata során az épületet védő ÁVH-s katonák és a téren fedezékbe húzódó felkelők folyamatosan lőttek egymásra, a pártházból ráadásul orvlövészek is tüzeltek, nem egy esetben a sebesültek ellátására érkező mentősökre. Az ostrom csúcspontja a magyar harckocsik megérkezése volt, amelyek azonban nem a felkelőkre, hanem a pártházra nyitottak tüzet.
Ekkor történt, hogy a védők parancsnoka, Mező Imre – aki egyébként a pártbizottság harmadtitkára volt – és két társa egy fehér zászlót tartva kivonult az épületből, hogy megadják magukat, mire mindhármukat lelőtték. Mező Imre később a kórházban halt meg, és az ötvenhatos események legjelentősebb áldozata volt a kommunista oldalról.
A forradalom leverését követően a börtönökben terjedni kezdett egy olyan pletyka, mely szerint Mezőt és társait nem a forradalmárok, hanem saját párttársai lőtték le – hátulról. Ezt azonban – még ha elképzelhető is lenne – semmilyen tanúvallomás sem támasztja alá. Egy mentős szemtanú, Standinger Katalin elmondása szerint a fák mögül egy falábú felkelő bukkant elő és ő adta le a halálos sorozatot Mező Imrére. Ez egybevág azzal a változattal, hogy Mezőt és társait az ismert magyar forradalmár, Falábú Jancsi (eredeti nevén Mesz János) és társai lőtték le.
Eörsi László történész szerint ugyanakkor „…egyébként sem döntő, hogy Mezőt hol érte a lövés, hiszen amikor megpillantotta a rászegezett fegyvereket, önkéntelenül is elfordulhatott. Képtelen, semmivel sem indokolható feltételezés, hogy a pártház védői vették volna célba, és még valószínűtlenebb, hogy ez, ennyi szemtanú esetében, titokban maradhatott volna.” Litván György pedig úgy véli, hogy az egész Mező-legenda a magyar forradalom lelkiismeret-furdalását tükrözte, az ártatlan áldozatok miatt.
A felvidéki származású Maléter Pál Nagy Imre mellett talán a forradalom második legismertebb alakja és mártírja is egyben. Az eperjesi születésű katonatiszt előbb tűzszünetet kötött a felkelőkkel, majd részt vett a Corvin közi fegyverletételi tárgyalásokon is. November 3-án pedig már honvédelmi minisztereként utazott el a szovjetek tököli támaszpontjára, hogy a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyaljon. Tökölön azonban Szerov tábornok, a KGB vezetője letartóztatta Malétert és a magyar küldöttség többi tagját. Maléter Pál ezt követően börtönbe került és családja hónapokig nem hallott róla semmit.
A magyar szabadságharc leverését követően azonban a pestiek körében szárnyra kapott egy olyan pletyka, mely szerint Maléter Pál nem esett szovjet fogságba, és valójában a Bakony hegységben bujkál, ahol csapatokat gyűjt, hogy újra felvegye a harcot a szovjetekkel.
Litván György szerint a Maléter-legenda kialakulásának egyik oka az volt, hogy „… a nemzeti közvélemény nem csupán általában a vereségbe nem tudott belenyugodni, de abba sem, hogy alighogy megismert hőse egyszerűen eltűnjön a szovjet állambiztonsági szervek és a történelem süllyesztőjében.” A másik ok a nyugati segítségben való töretlen reménykedés volt, amely még a forradalom leverését követően is élénken élt a magyar lakosságban.
Érdekes megközelítés továbbá, hogy a történész szerint Magyarországon nem igazán volt terepe és hagyománya egy erdőkből-hegyekből kiinduló partizánharcnak, így már csak ebből a szempontból is ingatag lábakon állt a pletyka.
Noha az utolsó harcoló csapatokat csak 1956. november 10-e után számolták fel, a forradalom leverésének időpontját többnyire november 4-hez, a szovjet invázió kezdetéhez köthető. A Szovjetunió által indított Forgószél-hadművelet ellen Magyarországnak esélye sem volt. Egy, a köztudatban kevésbé ismert, ugyanakkor klasszikus ötvenhatos legenda, hogy a Magyarországra érkezett szovjet katonák azt hitték, hogy Egyiptomot kell megvédeniük az imperialisták támadásától, a Dunát pedig a Szuezi-csatornának gondolták. Egyes visszaemlékezők pedig állítják, hogy november 4-én a szovjetek körében többször is elhangzott a „Szuez” kifejezés.
A történészek szerint a tévhit és legenda hátterében a magyar forradalmárok korábbi, szovjet katonákhoz fűződő tapasztalatai állhattak. A forradalom első fázisában több ízben is megtörtént, hogy a kirendelt szovjet egységek összebarátkoztak a magyar forradalmárokkal. A november 4-én Budapestre érkező szovjet katonákat azonban már hiába próbálták volna meggyőzni a magyar forradalom tisztaságáról – azok ugyanis egyértelmű utasítást követve, az invázió szándékával érkeztek Magyarországra.
Az ’56-os forradalom és szabadságharc végkimenetelét ismerve gyakran felmerül a megkésett nyugati segítség, amely végül meg sem érkezett. Így a mai napig számos tévhit és kérdés merül fel a tekintetben, hogy miért nem segített a Nyugat 1956-ban?
A Maléter-legenda kapcsán már említettük, hogy november 4-ét követően is élt a magyar lakosság körében a remény a Nyugat beavatkozására, amellyel meghátrálására késztette volna az országot (újfent) megszálló szovjeteket. Ráadásul a New Yorkban tartózkodó Kéthly Anna közvetlenül a forradalom leverése után több memorandumot is küldött az ENSZ-hez.
Azonban mai tudomásunk szerint kijelenthető, hogy 1956 őszén a Nyugat nem tervezett fegyveres beavatkozást Magyarország érdekében – egyetlen kivétellel. A Spanyolországot irányító Franco tábornok ugyanis kész lett volna 100 ezer önkéntes katonát küldeni Budapestre, ám végül az USA megakadályozta a beavatkozást.
Emellett 1956 őszén a világ vigyázó szemeit nemcsak Budapestre, hanem Egyiptomra is vetette. Ezekben a napokban zajlott ugyanis a szuezi válság néven elhíresült nemzetközi konfliktus, amely egy brit-francia-izraeli fegyveres beavatkozás volt a Szuezi-csatornát államosító Egyiptom ellen. Bár sokan úgy vélik, hogy a szuezi válság nem befolyásolta nagy mértékben az ’56-os forradalom sorsát, annyit azért hozzá kell tennünk, hogy az Egyiptom mellett álló Szovjetuniónak több szempontból is jól jött a szuezi konfliktus.
Egyrészt valamelyest elterelte a világ figyelmét a budapesti eseményekről, másrészt pedig az angol-francia-izraeli fegyveres támadás a nemzetközi jog megsértésének számított, és a nyugati világot is jócskán megosztotta. Márpedig, ha a Szovjetunió elnézte a „nyugati agressziót” Egyiptom ellen, akkor feltételezhetően számított a Nyugat megértő hozzáállására egy Magyarország elleni katonai beavatkozás esetén.
Sokan úgy vélik, hogy az Amerikai Egyesült Államok segített volna ’56-ban, és csupán a kedvezőtlen körülmények nem tették lehetővé ennek megvalósulását. Ugyanakkor már csak a történelmi tények egyértelműen cáfolják ezt az elképzelést. Eisenhower elnök azokban az időkben saját újraválasztásáért kampányolt, Dulles amerikai külügyminiszter az 1956-os lengyel munkásfelkelés kapcsán kijelentette, hogy az USA még egy szovjet fegyveres beavatkozás esetén sem küldene csapatokat Lengyelországba.
Így bármennyire is fáj, de ki kell mondani: 1956 őszén az USA-nak és a Nyugatnak egyszerűen nem ért annyit Magyarország, hogy egy esetleges beavatkozással fegyveres konfliktusba keveredjenek a Szovjetunióval. Nem beszélve arról, hogy a szovjetek egészen 1955-ig megszállva tartották Ausztriát, amelynek örökös semlegességet kellett fogadnia. Ebből kifolyólag pedig Magyarország földrajzi elhelyezkedése eleve nem tette volna lehetővé az USA katonai beavatkozását anélkül, hogy Ausztria semlegességét meg ne sértse, amely pedig minden bizonnyal további nemzetközi bonyodalmakhoz vezetett volna.
(Képek: Wikipedia Commons; Fortepan)
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
