Miért hagyják el a románok Székelyföldet?

Miért hagyják el a románok Székelyföldet?

Egy ki tudja kik által összeeszkábált felmérés állítja, hogy a románok (gondolom, a Székelyföldön élők) a magyar gyarmatosítók miatt hagyják el szülőföldjüket. Nevetnem kellett ezen az ostobaságon, amely bizonyára rendelésre készült, hisz semmilyen valóságtartalma sincsen.

Hát nem gyermekded gondolat azt hinni, hogy egy egész család sorsa 180 fokos fordulatot vesz csak azért, mert egy (vagy több) tagja nem ért szót a szomszédokkal?

A románok, függetlenül attól, hogy többségben vagy kisebbségben élnek, a nehézségek, a politikai mocsok miatt szedik sátorfájukat, az arcátlanság és érzéketlenség miatt, amivel a felelőtlen romániai politikai osztály kezeli őket. Megutáltam a politikát, mert úgy gondolom, az, amit képviselői Romániában művelnek nevében, rég túllépte a jóérzés határait, de minden jogom megvan e témáról véleményt mondani, még ha az nem is egyezik a szomszédoméval; és mondok is, olyan létkörülmények között, amelyben a XXI. század Romániájában egyesek éhen halnak, másoknak pedig több házuk van, mint ujjuk, ahol börtöntöltelékek vannak a pártokban, kerülnek élre több ezer eurós fizetésekért, de a csaknem 90 éves orvosok 2500 lejes semmi bérért kénytelenek műteni, miközben azért is fizetniük kell, hogy az orvostudomány fejlődését szolgáló könyveiket kiadják, ahol mélyen a zsebedbe kell nyúlnod, hogy elvégezzék azt a vizsgálatot, amelyért egyszer már törlesztettél, ahol ugyanannyiba kerül a betevő falat, mint a fejlett országokban, csak éppen fizetésed hatszorta kevesebb, ahol az olaj árának csökkenése dacára világszintnél drágább az üzemanyag, így luxusnak számít autóddal 35 kilométernél nagyobb távolságra utaznod, ahol télről télre idős emberek válnak statisztikai adattá, mert halálra fagynak otthonuk „melegében”, ahol mindenki csak vállát vonogatja, mikor egy gyermeket kővel ütnek agyon, ahol akadnak még olyan kicsinyek, kik banánhéjat esznek, mert soha nem láttak ilyen gyümölcsöt, gyertyafénynél kénytelenek tanulni, ahol az analfabetizmus Európában a legnagyobb… Ilyen és ezekhez hasonló körülmények miatt kevéssé tűnik fontosnak mindaz, amit az „elnyomó” magyar jelenthet.

Ha van egy beteg szülőd/gyermeked és azt mondják, semmit nem lehet tenni, nincs gyógyszer a kórházban, nem Attilán jár az eszed, aki piros-fehér-zöld kokárdával sétált március 15-én. Arra gondolsz, mit véthettél, hogy a Fennvaló minden bajjal téged sújt, és mit tehetnél, hogy neked és családodnak jobb legyen. Azon emészted magad, miként oldod meg a szükséges kezelést gyermekednek, hisz az államot a te gondod nem érdekli. Magad kell boldogulnod, függetlenül attól, hogy Jánosnak vagy Ionnak hívnak. Mindketten látják, hogy nap mint nap szemükbe hazudnak, jogaikat lábbal tiporják, és amilyen gyakran csak lehet „erőszakot követnek el rajtuk” azok, akiknek biztonságukat kellene szavatolniuk.

Az egyszerű emberek túl kicsik ahhoz, hogy bármin változtassanak. A szadista gyalázat és a hazugság, a nemzeti sporttá vált lopás mételye gyakran az igazak, az őszinték, a jobbra törekvők szívét is megfertőzi, ha egy lépcsőfokkal fennebb jutnak. Ha pedig elég erősek voltak, és nem fertőzte meg őket a hitványság, tehetetlenségükben adják fel egy idő után.

Hírdetés

A románok gondját nem a szomszédok jelentik. Még csak nem is a Székelyföld autonómiáját követelő magyar politikusok. A problémát általában nem a zöld románok vagy magyarok okozzák. Mindez semmiség az országban naponta történő drámákhoz képest. Gyermekded dolog összehasonlítani is a lakosság léthelyzetével. Ha majd az emberek nagy részének egyhavi fárasztó munka után nem kell azért banizgatnia, hogy legalább élelemre fussa, amikor egy nemzet jólétét nem zavarhatja össze egy liszttel és olajjal teli veder, azt hiszem, akkor Ion és János is nyugodtan megvitathatja mindazt, amiben nem értenek egyet.

Addig is, én úgy látom, hogy ők ketten remekül megértik egymást románul és magyarul egyaránt, itthon és a határokon túl is, hisz nemcsak Romániában élnek románok és magyarok, hanem az egész nagyvilágban. Nem területekről vitatkoznak, hanem együttműködnek, minden bizonnyal azért, mert mindkettő érzi, nem a saját földjén él.

A férjem másfél éve távozott külföldre, és a helyzet iróniája, hogy azóta nem egy, nem kettő, hanem három marosvásárhelyi magyarral lakott együtt.

A románok nem Székelyföldet hagyják el, hanem Romániát. Nem gyávaságból, hanem tehetetlenségből. Távoznak a kilátástalanságból, a reménytelenségből, nehéz lélekkel, könnyes szemekkel, összeszorított szájjal, két bőrönddel, és ennyi. Csak a halványuló gondolat marad utánuk és a remény.

Cella Dan / Fordította: Farkas Réka (Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »