Ich habe alles geprüft und erwogen.
1920 június 4-én, egy háború lezárásaként megszületett a XX. század „legigazságosabb” döntése. Ennek következtében Magyarországtól elcsatolták területének 67 %-át, de ezen túl, magyarajkú és nemzetiségű lakosságának 33 %-át is! Hogy érzékelhetővé tegyem ezeket a számokat, két dologra emlékeztetem az olvasót. Először, hogy Oroszország jelenleg Ukrajna mintegy 19 %-át tartja megszállva, amin békeidőben az ukrán nemzetiségű lakosság cca. 10%-a él. Kevesebb, mint ahány orosz nemzetiségű. Az atlanti országok ezt mérhetetlenül igazságtalannak és teljességgel elfogadhatatlannak gondolják.
Másodszor, hogy a Magyar Királyság területének nemzetiség-arányos felosztása 177.000 km²-t hagyott volna „magyar kézen”. A valóságban ennek felét hagyták. Miért? Mert ezzel 100 évre stabilizálták a széthúzást, a gyűlöletet, a gyanakvást és a kibeszélhetetlenséget.
Ennek a régi háborúnak a kitörésekor az Osztrák-Magyar Monarchiában Ferenc József császár, magyar és cseh király uralkodott. És bár 1867 óta Magyarországnak saját kormánya és miniszterelnöke volt, korántsem volt független ország. A külügy, hadügy, pénzügy – vagyis az ország meghatározó képességei és funkciói – császári irányítás alatt álltak. Pontosan azok, amiket most Brüsszel is magához kívánna vonni. Így hiába ellenezte gróf Tisza István a háborút, végül az történt, amit Brüsszelben Bécsben elhatároztak.
1910-ben a Magyar Koronához 18.214.727 lélek tartozott. Köztük 9.938.134 magyar, és 1.946.165 szlovák. Ebben a háborúban a Szent Korona országainak 5,5 millió hadköteleséből 3.581.000 katona vonult be, ebből 524 ezer épségben hazatért. Mindössze 14,5%. (Ez vár most megint az ukránokra is). 833.000-en fogságba estek, 1.492.000 katona megsebesült. Köztük a dédnagyapám, aki hátralévő életét 7cm-rel rövidebb jobb lábbal élte le. Szerencsés volt! 660.821-en ugyanis hősi halált haltak. 360.550 magyar. Mind férfiak.
Ilyen volt ez a Közép-Európa
A minap Dunaszerdahelyen jártamban megnéztem a világháború emlékművét. Szlovák név nem sok akad rajta! De nem azért, mert ők kimaradhattak volna a haláltáncból, hanem azért, mert akkoriban Szerdahelyen mutatóban sem igen akadt szlovák. Északabbra, a cseh és a lengyel határ körül – ha vannak – szlovák nevek sorakoznak az emlékműveken. Kb. 70.606 szlovák ember nevei. Ilyen volt ez a Közép-Európa – és ilyen is maradt!
Ennek a 430.000 férfinak nem lett 860.000 gyermeke és 1.700.000 unokája. És a többi elesettnek sem. Nem dolgoztak 40 évet a saját és országuk boldogulásáért. Meghaltak és ezzel megfosztották magukat szerelemtől, boldogságtól, reménységtől. Nemzetüket és szeretteiket pedig 100 millió év elvégzett munkától és gyarapodástól. 100 millió év! Kik akarhatták? Mert ők nem!
„Leghőbb vágyam volt, hogy… népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam… Egy gyűlölettel telt ellenség üzelmei kényszerítenek, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjak monarchiám becsületének védelmére, tekintélyének és hatalmi állásának megóvására és területi épségének biztonságára. …Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségnek.
Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” – mondta Ferenc Jóska, a mi barátunk, és belecsapott a lecsóba. De én nem hiszem, hogy tudatában volt! Sem, hogy a Mindenható támogatta volna. És azt sem, hogy mindent megfontolt volna!
Hatvanöt vármegyéből összesen tizenegy marad
„A háború második évében egyik este megint a Zsigmond utcában vacsoráltam [a mai Frankel Leó utca Budapesten. Itt volt az író, Molnár Ferenc lakása]. Ott vártam be az éjjeli két órát, mikorra egy nagy sebesülttranszport volt jelezve, melynek érkezésénél ott akartam lenni [segítséget nyújtani]. Molnár az ilyen éjszakai vállalkozásokért nagyon haragudott. Ebben azonban nem ösmertem tréfát. Szigorúan teljesítettem vállalt kötelességemet és telítve voltam hazafias lelkesedéssel. Molnár, szokása szerint, fel és alá járkált a szobában. Egyszerre csak megáll előttem: – Ebbe pedig nyugodj bele! – Mibe nyugodjak bele? – Abba, hogy a hatvanöt vármegyéből összesen tizenegy fog megmaradni. – Forogni kezdett velem a világ.
Tágra meresztett szemekkel néztem az előttem fel-alá sétálgató alakot. – Vajon ki lehet ez az ember? Hiszen én ezt az embert nem ösmerem! Egy idegen ember! Ridegen és szárazon beszél nekem arról, hogy Magyarországot darabokra fogják szaggatni, és még csak nem is jajveszékel? Még csak a hangja sem reszket, mikor ezeket a szörnyűségeket mondja? Ugyanaz az ember, akibe én halálosan szerelmes vagyok? Hát én olyan emberbe vagyok szerelmes, aki nekem azt mondja, hogy én nyugodjak bele abba, hogy Magyarországból csak tizenegy vármegye fog maradni? – Kábultan ültem, és szótlanul vártam a telefonjelentést, hogy a sebesültjeim megérkeztek.
A szívemben valami megmagyarázhatatlan érzés remegett: ma este velem történt valami. Ijesztő nagyságában láttam a szakadékot, amely közöttünk áll. Soha, semmiféle körülmények között áthidalni nem lehet. Tudat alatt már régóta benne volt mindkettőnk lelkében a szakadék elképesztő érzése, de egyikünk sem merte ezt megvallani. De aztán egy óvatlan pillanatban kiejtetik a végzetes mondat, hogy bele kell törődni a tizenegy vármegyébe, másik ötvennégy vármegye, benne Erdély, a Felvidék, a Tátra, a Hargita, a Vereckei-szoros, az egész történelmi régi Magyarország elkezd süllyedni ebbe az egy mondatba, mely végre is egy gigantikus távolsággá növekedik két ember között, kik betegen szerelmesek egymásba, két egymástól tökéletesen különböző fajnak két tökéletes típusa, kiket a sors forgószele brutálisan egymáshoz sodort.”
Magyarország új határai
Ezek Fedák Sári szavai. Fedák Sári a kor ünnepelt színésznője, szerelmük a kor címlapsztorija volt. Hadd kérdezzem meg: ha Ferencjóska mindent megfontolt, akkor honnan tudhatta Molnár Ferenc 1915-ben, hogy hol lesznek majd Magyarország új határai 1920-ban?! – miközben a naiv Fedák-magyarok nótázva ontották a vérüket, hogy majd aztán a saját hazájukat se tudják megvédeni. Hogy is volt az 1906-ban megjelent Pál utcai fiúkban? A fiúk megharcoltak a grundért, amit azután elvettek tőlük a „nagyok”. 1906-ban!
14 évvel később valami ilyesmi történt itt a népeinkkel is. A korszak „legigazságosabb” békéje elvette a grundot. Szétszabdalt egy ezeréves földrajzi-gazdasági-politikai egységet, aljasul nemzetivé transzformálva az ellentéteket, amik azonban – emberi, „világnézeti”, hatalmi ellentétekké meztelenedve – valahogy mégis itt maradtak velünk. Már nem kell egy szerb, hogy lelője Ferenc Ferdinándot, vagy egy akárki, hogy lelője Tiszát. Ma megteszi ezt egy szlovák is, egy szlovákkal! Ezért igazán érdemes volt, ugye?
Impotens kis „utódállamok” lettünk
Annyit azonban kétségtelenül elértünk ezzel az uszított gyűlölettel a magyarok-szerbek, magyarok-szlovákok, a magyarok-románok között, hogy Európa meghatározó politikai tényezőjéből impotens kis „utódállamok” lettünk. Mindannyian. Egy másik birodalom ugyanúgy kiszolgáltatott polgárai.
De aggódnunk most sem kell! Biden József császár és brüsszeli udvara megfontolt mindent, meggondolt mindent. Készülődni kell, mert a császárt egy gyűlölettel telt ellenség üzelmei kényszerítik, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjon – és megint a mi kezünkbe adja! Higgyék el, kicsit sem esik nehezére még párszáz millió építő évtől megfosztani a szlovákokat – meg a magyarokat se. Ha hagyják. Mit gondolnak, a hasba lőtt miniszterelnök és Orbán Viktor ismét hiába ellenzik majd a háborút? És Önök? Melléjük állnak, vagy most is énekelve indulnak majd a frontra?
Különös együttállás, hogy idén öt nappal a trianoni évforduló után európai parlamenti választások lesznek. Picit megnehezíthetnénk a császár dolgát, ha ebben a demokrácia-operettben „vissza”élnénk a jogainkkal, és durrantanánk egy jó nagy, háborúellenes parlamentet! Mondjuk azt gondolhatnánk, hogy ez esetben időben elolvastuk a Pál utcai fiúkat, és már végre képesek vagyunk ellátni 1906-tól 1920-ig. 2024-ben! Tanuljunk a mögöttünk hagyottakból, és nézzünk egyenesen előre!
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
