Megvan Emil Niemöller német teológus története, mely szerint „mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hiszen nem voltam kommunista”?
Aztán mikor rendre elvitték a szakszervezetiseket, a szocialistákat és a zsidókat, ő mindig csendben maradt, mert nem volt sem szakszervezetis, sem szocialista, sem zsidó. Aztán „amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna”.
Valahogy így járhatunk mi is, mert soha nincs időnk másokkal törődni. Csendben maradunk most is, amikor az amerikai hadsereg, gyakorlatilag a NATO, amelynek magyarként és románként is tagjai vagyunk, magukra hagyja a kurdokat. Mit érdekel az minket, hogy a NATO-hadsereg oldalán évekig életüket tették kockára, hogy Szíria északi részéről kiszorítsák az Iszlám Állam fegyvereseit, miután ők jobban ismerték a helyet, a terepet, az ellenség mentalitását, mint a tízezer kilométerről érkező expedíciós hadsereg. Nem kértek semmit érte, abban reménykedtek, hogy jut számukra is talpalatnyi föld ezen a Földön, ahol szabadon élhetnek.
Közel-Kelet egyik legősibb népe, történelmük legalább négyezer évre tekint vissza. Országuk már nincs (az egykori Kurdisztán a mai Irán, Irak, Szíria és Törökország területén feküdt), és bár többször és többen megpróbálták – szó szerint – kiirtani őket, számuk most is legalább negyvenmillió főre tehető. Most meg otthagytuk őket szabad prédának, a törököknek. Annak a Törökországnak, amely terroristáknak tekinti őket, amely törölte a kurd és Kurdisztán szavakat az iskolai tankönyvekből, lexikonokból és a földrajzi térképekről, betiltotta a kurd nyelv használatát, bezárta a kurd iskolákat, betiltotta még azt is, hogy kurd neveket adjanak az újszülötteknek. Annak a Törökországnak, amely az amerikai kivonulás másnapján lerohanta őket – szabad mészárlás következik.
És nem szól senki a NATO-ból, mert mi nem vagyunk kurdok. Csak azt nem értem, miért gondoljuk, hogy értünk, a kurdokhoz képest egy fiatal és jelentéktelen nép egykori határain rekedt kis csoportjáért valakinek is kötelessége lenne az ujját is mozdítani. Ők nem székelyek…
Erdély András / Székely Hírmondó
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
