A politikai elit a globális pénzügyi tőkével együttműködve a világjárványnak nevezett manipulációk gerjesztésével egy gazdasági világválság kirobbantását készíti elő. Az eddigi gazdasági rendszerek irányított összeomlasztása zajlik, aminek árnyékában a totális megfigyelés diktatúráját próbálják kivitelezni. Miközben a társadalmi párbeszédet cenzúrával és megfélemlítéssel fojtják el, egy olyan bio-technológiai-kapitalista disztópia felé terelnek bennünket, melynek pokoli mélységeit majd csak egy következő globális válság fogja igazán megmutatni. A vírussal való riogatást tekinthetjük akár előételnek is ahhoz, aminek a felszolgálását fő fogásként már meg is kezdték energiahiánnyal körített szén-dioxid-lábnyom formájában – írja legújabb tanulmányában egy olasz professzor, Fabio Vighi. A Cardiff Egyetemen tanára szerint a járvánnyal kapcsolatos tudomány, amit utasításra követnünk kell, azt már a saját szolgálatába állította a pénzügyi elit politikai bűntársaival együtt. Ezzel az eszközzel akadályozzák meg, hogy tudatosulhasson bennünk a körülöttünk összeomlóban lévő világunk – tette hozzá. Fabio Vighi hangsúlyozta: a valódi tudomány, ami mostanság már csak a cenzúra falai mögött láthatatlanul működhet, soha nem követelne magának olyan diktatórikus jogosítványokat, mint amilyeneket szerte a világon az állítólagos demokratikus országok vezettek be.
És hogy mi köze a pandémiának az univerzális alapjövedelemhez és a klímavédelem ideológiájához? – ez is kiderül az elmúlt évek egy legjobb elemzéséből. Fabio Vighi írását Dér Imre fordította, szakmailag pedig Szilágyi Erzsébet ellenőrizte. A témával kapcsolatban Fabio Vighi legutóbbi írását ugyancsak az Erdély.ma jelentette meg.
Mottó
A birkák egész életükben a farkastól rettegnek, majd a juhász fazekában végzik
(közmondás)
Mostanra már világosnak kell lennie, hogy a Covid-19 tulajdonképpen a pénzügyi tőke ámokfutásának a tünete. Még tágabban fogalmazva, egy olyan világnak a tünete, amely már képtelen élőmunkával újratermelni saját magát, ehelyett folyamatos pénzügyi doppingolással kompenzál és tartja magát életben. Miközben a munkaalapú gazdaság folyamatos strukturális zsugorodásával párhuzamosan a pénzügyi szektor egyre duzzad, már csak globális méretű szükséghelyzetekkel, tömegpropagandával és egészségügyi kényszerintézkedések diktatúrájával lehet ennek az utóbbinak a stabilitását fenntartani. Mégis, hogyan lehet kitörni ebből az ördögi körből?
A harmadik ipari forradalom (vagyis a mikroelektronika 80-as évekbeli megjelenése) óta az automatizált kapitalista termelési mód saját éltető eleme, a munkabérrel megvásárolt élőmunka felszámolásával volt elfoglalva.
Mostanra pedig már elértünk ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút.
Az egyre gyorsuló technológiai fejlődésnek köszönhetően a tőke már szinte képtelen az élőmunkából hozzáadott értéket kicsikarni. És a mesterséges intelligencia megjelenésével pedig már el is jutott a Mission Impossible kategóriába – game over, a játéknak vége.
Ez annyit jelent, hogy világunk már nem a társadalom által végzett munkára támaszkodik, amely olyan termékeket állít elő, mint az autó, a telefon vagy a fogkrém. Világunk alapjait ehelyett sokkal inkább olyan befektetési eszközök jelentik, mint a részvények, kötvények, határidős szerződések, és különösen a származékos ügyleteken alapuló, rendkívül kockázatos, adóssággal terhelt spekulációk, amelyek értékét korlátlanul értékpapírosítják. Csak és kizárólag az ilyen befektetési eszközöknek az értékteremtő erejébe vetett szinte már vallásos hit akadályozza meg, hogy megnyíljon a talpunk alatt tátongó űr.
Amikor aztán már ez a hitünk is kezd elpárologni, akkor egyfajta isteni gondviselés ment meg bennünket a zuhanástól mindenféle fertőzésekről és az attól való megmenekülésről szóló apokaliptikus mesékre épülő tömeghipnózis formájában.
A valóság azonban makacs dolog és itt kopogtat az ajtónkon. Mert amint elhatalmasodik a társadalom testében ez a pénzügyi tumor, a tőke azonnal rá is szabadítja saját leviatán dublőrjét, egy vámpírt, aki globális szükséghelyzeteken és olyan digitális technológiára épülő üzleti modelleken élősködik, amely képes a földi élet egészét biztonságossá tenni.
Ő már itt garázdálkodik közöttünk, mi meg ott állunk egyfajta „lájtos” diktatúra küszöbén.
Ennek a folyamatnak ellenállni manapság már nem jelent kevesebbet, mint az emberi méltóság eddig érinthetetlen dimenzióinak a megvédését. Azt, amit egyszerűen nem szabad feladnunk, ha fel akarunk építeni egy működőképes alternatív társadalmi modellt. Van még rá idő, de józan helyzetértékelésre, bátorságra és egyfajta kollektív eszmélésre lenne szükség hozzá.
Pandexit (pandémia-exit) az egyszarvúak világában
Milyen közel állunk a Pandexithez? Erre a Bloomberg egyik nemrégiben megjelent cikkéből vett idézet fogalmazta meg a legvalószínűbb választ: „Azoknak, akik az elkövetkező három-hat hónapos távlatban szeretnék látni a Covid-alagút végén a fényt, a tudomány sajnos rossz híreket tartogat: abból lesz még sokkal több, mint amit már eddig is megtapasztaltunk.”
Ahhoz, hogy kibogozhassuk ennek az állításnak az értelmét, tegyünk néhány alapfeltevést:
1) A jegybankok továbbra is számolatlanul döntik majd az újonnan teremtett pénzt a pénzügyi rendszerbe;
2) A fertőzés-narratíva továbbra is hipnotikus állapotban tartja a teljes népességet, legalábbis addig, amíg be nem vezetik az egységes digitális személyazonosítást;
3) A liberális demokráciákat le fogják bontani, és valószínűleg egy digitalizált panoptikumon alapuló rezsim fogja felváltani őket, az ellenőrzési technológiák süketítő vészzajjal legitimált metaverzuma.
(a ford. megj.: De mi is az a metaverzum? Egy szebb, jobb világot épít nekünk a Facebook, hogy mindenkit bezárhasson – írja Forbes.hu. A metaverzum szót használni egyszerű, pontos definíciót adni rá sokkal nehezebb. A dolog kulcsa a virtuális és a fizikai valóság összekapcsolása: a felhasználó belép egy virtuális térbe, ahol igazából nem játszik, hanem él. Szabadon, kötöttségektől függetlenül a platform által meghatározott laza szabályokon belül. Egyszerűbb talán példákon keresztül elmagyarázni a lényeget.A metaverzum fogalma 1992-ben került a köztudatba, Neal Stephenson cyberpunk regénye a Snow Crash teremtette meg. A regényben egy olyan virtuális világ jelenik meg, amelybe belépve a felhasználók avatarokon keresztül teremtenek egymással kapcsolatot, játszhatnak, üzletelhetnek egymással. A virtuális világnak nincsenek térbeli és időbeli korlátai, vég nélkül folyik, a felhasználók pedig szabadon, megkötések nélkül cselekedhetnek.)
Túl sötétnek tűnik a jóslat? Nem feltétlenül az, ha azt vesszük, hogy az egészségügyi válság hullámvasútja (a karantént követő részleges nyitás, majd a kisebb lezárások egymást követő hullámai) egyre inkább egy olyan globális szerepjátéknak tűnik, amelynek a résztvevői folyton lerázzák magukról felelősséget, csak hogy a szükséghelyzet szelleme, bár meggyengülve, de tovább fennmaradjon. És teszik ezt egyre kisebb hatékonysággal. Ennek a nyomasztó forgatókönyvnek nagyon egyszerű oka van:
ha nem lenne ez a bizonyos vírus, amivel meg lehet indokolni a monetáris ösztönzést, akkor egyik napról a másikra omlana össze a tőkeáttételes hitelekre épülő pénzügyi rendszer.
(Ford. megj.: A tőkeáttételes hitel olyan hiteltípus, amelyet olyan vállalatoknak vagy magánszemélyeknek nyújtanak, amelyek már jelentős adóssággal vagy rossz hitelmúlttal rendelkeznek. A hitelezők úgy vélik, hogy a tőkeáttételes hitelek magasabb nemteljesítési kockázatot hordoznak, és ennek következtében a hitelfelvevő számára a tőkeáttételes hitel költségesebb.)
Ugyanakkor azonban a növekvő infláció az ellátási láncban jelentkező fennakadásokkal együtt (különösen a mikrochipppek terén) a gazdaság katasztrofális mértékű összeomlásának kockázatát hordozza.
A 22-es csapdáját idéző helyzet feloldhatatlannak tűnik, ezért az elitek képtelenek túllépni a vészhelyzet-narratíván.
Az ő szemszögükből ugyanis ebből a helyzetből az egyetlen kiút a reálgazdaság és liberális infrastruktúrájának az ellenőrzött bedöntésén keresztül vezet, miközben a pénzügyi eszközöket továbbra is mesterségesen inflálják.
Ez utóbbihoz tartoznak a pénzügyi zöldmosás cinikus trükkjei, mint például az ESG-értékpapírokba vagy fenntarthatósági-értékpapírokba (Ford. megj.: ESG:Environmental, Social and Governance. Az ESG a környezeti, társadalmi és kormányzási tényezők felhasználásával értékeli a vállalatokat és az országokat aszerint, hogy mennyire vannak előrehaladott állapotban a fenntarthatóság terén) való befektetés, amely egy környezetvédelmi szempontból álcázott kiskapu a további adósságnövekedés legitimálására. ( Ford.megj.: A zöldmosás az a gyakorlat, amikor az emberekkel azt próbálják elhitetni, hogy egy vállalat többet tesz a fenntarthatóságért, de valójában nem így van, puszta PR-fogás az egész) Minden tiszteletem a közöttünk élő Greta Thunbergeknek, de az ilyen pénzügyi trükköknek semmi köze a bolygónk megmentéséhez.
Tanúi lehetünk viszont a már idejétmúlt liberális kapitalizmus egyre gyorsuló szétesésének. A kilátások objektíven lehangolóak. Az új rendben a globális pénzügyi és geopolitikai érdekeket a tömeges adatgyűjtés és kiértékelés, a blokklánc technológia (Ford. megj: a blokklánc egy közös megegyezéssel létrehozott, elosztott, digitális főkönyv, amely teljesen transzparens, az összes résztvevő számára látható, és utólag már nem megváltoztatható. Épp e sajátosságai miatt elsősorban olyan területeken érdemes alkalmazni, ahol a transzparencia, a hitelesség és a megbízhatóság kiemelkedően fontos szempont. Ilyen például a bankszektor, a szállítmányozás vagy az ellátási láncok) és a rabszolgatartás fogja biztosítani olyan digitális alkalmazások által, amelyeket üdvözítő újításnak kiáltanak ki. Ennek a nem épp rózsás kilátásokkal kecsegtető helyzetnek a hajtómotorját annak a társadalmi-gazdasági rendszernek a kíméletlen evolúciós logikája adja, amely
saját túlélése érdekében kész feladni demokratikus keretrendszerét és alávetni magát a vállalatok tulajdonát képező tudományos-technológiai ágazat, a médiapropaganda, a katasztrófanarratíva és a gyomorforgatóan ál-humanitárius filantrokapitalizmus támogatását is élvező monetáris rezsim irányításának.
A Covid-korlátozások „ideális” folytatása a Föld elpusztítása miatt érzett személyes bűntudatunkra apelláló klímavédelmi korlátozások bevezetése lehet.
A vírussal való riogatást tekinthetjük akár előételnek is ahhoz, aminek a felszolgálását fő fogásként már meg is kezdték energiahiánnyal körített szén-dioxid-lábnyom formájában.
Mindannyiunkat egyenként szépen sorban meg fognak győzni arról, hogy büntetést érdemlünk földi életünk negatív következményei miatt.
Először a vírussal félemlítettek meg majd szedtek ráncba, most pedig az Anyaföld megkárosításáért szégyenítenek majd meg.
Szépen hozzá leszünk szoktatva a környezettudatosság alapelvéhez: az élethez fűződő, eredetileg természetes jogunkat mostantól ki kell majd érdemelni a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által megkövetelt, a technokrata kormányok által ratifikált és rendőrségeik által betartatott ökológiai diktátumokhoz való szigorú igazodással.
Ez pedig nem egyéb a nyers kapitalista erőszak legcinikusabb formájánál.
A Digitális Egészségügyi Útlevél bevezetése (amit alig egy éve még összeesküvés-elméletnek kiáltottak ki) fontos mérföldkő ebben a folyamatban.
Valójában a nyilvántartásba vétel és felcímkézés a célja annak, amit az elit emancipációs folyamatként ad el a tömegeknek, hogy meg tudja szerezni az együttműködésüket, ami viszont elengedhetetlenül fontos az egyre centralizáltabb irányítási struktúra kiépítéséhez. A digitális-személyazonosság-Rubicon átlépését követően finom, apró lépésekben fog folytatódni az ellenőrzés kiépítése.
Noam Chomsky elhíresült anekdotájával élve: ha forró vízbe dobunk egy békát, kiugrik. Ha viszont langyos vízbe tesszük és elkezdjük melegíteni, akkor észre sem veszi, még élvezi is addig a pontig, amikor már cselekvőképtelenné válik és megfő.
A fentebb felvázolt előrejelzést egy konfliktusokkal és bizonytalansággal teli forgatókönyv keretén belül kell értelmezni. Először is, már most is vannak egyértelmű jelei (bármennyire erősen is cenzúrázva legyenek) az alulról szerveződő népi ellenállásnak, konkrétan a pandémia psyop vagyis a pandémia pszichológiai hadviselése ellen (Ford. megj.: A NATO szóhasználatában a lélektani hadviselés (PSYWAR) műveleteinek elnevezése Psychological Operations [pszichológiai műveletek, PSYOP]. Ezzel rokon tevékenység a Media Operations, [média műveletek, MEDIAOP], ami a polgári élethez hasonlóan a public relations [PR] tevékenységet, azaz a tömegtájékoztató eszközök igénybe vételét jelöli. A PSYOP és a MEDIAOP egyaránt része az INFOOP tevékenységnek, azaz az általánosan vett információs műveleteknek.) szélesebb értelemben pedig a Great Reset, vagyis a nagy újrakezdés ellen.
Másodszor, az elitek maguk is bénultnak, tanácstalannak tűnnek a folytatást illetően. Már az is erre utal, hogy számos ország az egészségügyi szükséghelyzet leépítése mellett döntött. Érdemes itt visszautalni arra, hogy a probléma lényege elsősorban gazdasági természetű: hogyan lehet az extrém pénzügyi volatilitást (Ford. megj: volatilitás: az ármozgások mértéke és gyorsasága) úgy kézben tartani, hogy közben ne sérüljön sem a tőketulajdon, sem a vele járó privilégiumok.
A globális pénzügyi rendszer lényegében egy Ponzi-piramisjáték (Ford. megjegyzése: A Ponzi-rendszer vagy más néven Ponzi-séma szélhámos beruházási művelet, egyfajta piramisjáték, amelyben a korábbi befektetőket az újonnan érkezett befektetők pénzéből fizetik ki, egészen a rendszer összeomlásáig) .
Ha az irányítói elveszítenék az ellenőrzést a likviditásteremtés felett, az ezt követő összeomlás maga alá temetné az alattuk húzódó teljes társadalmi-gazdasági felépítményt.
Az ezzel együtt fellépő recesszió pedig megfosztaná a politikusokat hitelességüktől. Ezért van az, hogy
az uralkodó elit a technokrata hatalomátvétel egyetlen megvalósítható módját a gazdaság kontrollált lerombolásában (a globális ellátási lánc összeomlása, ami mindenből hiányt eredményez) és a globális digitális infrastruktúra ezzel szinkronba hozott kiépítésében látja. Az időzítés a lényeg.
Vészhelyzet-függőség
Egy esetleges recesszióval kapcsolatban Mauro Bottarelli pénzügyi elemző így foglalta össze a kapitalista “járványgazdaság” kommunikációs csatornáinak a logikáját: „egy félig-meddig állandósult vészhelyzet még mindig sokkal jobb egy olyan vertikális piaci összeomlásnál, amihez képest a 2008-as krach egy könnyű esti sétának tűnne”.
Ahogy egy nemrégiben írott cikkemben magam is felvázoltam, a pandémia nem volt egyéb a fuldokló gazdaságnak dobott mentőövnél. Szigorúan véve egy monetáris akcióra került sor a pénzügyi ágazat által uralt halálosan beteg termelési mód várható élettartamának a meghosszabbítására. A kapitalizmus a vírus segítségével próbálja meg a már rendelkezésre nem álló feltételek szimulálásával reprodukálni önmagát.
Foglaljuk össze miért volt szükség a Covid bevetésére gazdasági szempontból. A pénzügyi szektor megmentéséhez 2019 szeptemberében – ami a mennyiségi monetáris lazítás tizenegy “boldog” éve után ismét az idegösszeomlás szélére jutott – a monetáris ösztönzők példátlan mértékű kiterjesztésére volt szükség: a Fed több ezer milliárd dollárt teremtett elő a semmiből varázspálcája egyetlen suhintásával.
Ahhoz, hogy ezt az irdatlan mennyiségű pénzt be lehessen pumpálni a Wall Streetbe, le kellett állítani a Main Street-et vagyis a gazdaság működését.
( Ford. megj: Ismeretes a Wall Street a Main Street ellentéte, ahol az előbbi a nagytőkére, tőzsdei cégekre, az utóbbi a kis- és középvállalkozásokra utal). A tőzsdei befektetők rövidlátó logikája alapján nem volt más alternatíva. A digitális bájtok formájában létrehozott számítógépes pénz ugyanis nem szabadulhat rá a reálgazdasági ciklusokra, mivel az olyan inflációs cunamit idézne elő, amit csak az 1920-as évek Weimari Köztársaságának a hiperinflációjához lehetne mérni (ami elvetette a Harmadik Birodalom magvait) azzal a különbséggel, hogy most még annál is sokkal nagyobb katasztrófát okozna a stagnáló és globálisan összekötött világgazdaságban.
A hitelalapú tranzakciók (óvatos) újraindulása a reálgazdaságban elkerülhetetlenül az infláció emelkedését, és ezáltal a helyi elszegényedés további fokozódását okozta. A fizetések vásárlóereje megcsappant, ahogy a jövedelmeké és a megtakarításoké is. Meg kell jegyezni, hogy a kereskedelmi bankok a nemzeti bankok digitális pénzének csodavilága és a vészhelyzeti intézkedések által hátra hagyott, az egyszerű halandók által benépesített kietlen pusztaság között félúton helyezkednek el.
Így aztán a nemzeti bankok tartalékainak megemelése (vagyis a semmiből teremtett pénz) azonnal inflációgerjesztő hatást eredményez, mihelyt a kereskedelmi bankok elkezdik azt a társadalom felé átcsepegtetni.
A „járvány” célja az volt, hogy felgyorsítsa a monetáris expanzió egyébként is meglévő makrotrendjét az inflációs károk lehető legnagyobb mértékű kivédése mellett. A Fed példáját követve a világ jegybankjai óceánnyi pénzt zúdítottak a pénzügyi rendszerbe, vagyis saját népességük érdekeivel szembe menve leértékelték saját devizáikat. Mindaddig, amíg ez így folytatódik,
az elit transznacionális felturbózott tőkéje tovább terjeszkedik a pénzügyi pályán, elnyelve mindazokat a kis- és középvállalatokat, amelyeket tönkretett.
Más szóval: semmit nem adnak ingyen (számunkra legalábbis). A jegybankok pénznyomdája csak azt a 0,0001 százalékot gazdagítja – vagy a vírus, vagy bármi más, hasonlóan ütőképes fenyegetés segítségével.
Jelenleg úgy tűnik, hogy a jegybankárok a halogatás taktikáját gyakorolják. A Fed döntéshozó testülete legközelebb 2021. november elején ül össze azzal, hogy korábbi jelzéseikkel összhangban decemberben már meg is kezdjék a monetáris ösztönzők fokozatos kivezetését (taper). Mivel azonban a Covid-buborék már leereszteni látszik, felmerül a kérdés, mit kezd majd az elit a zéró kamatokkal és a közvetlen deficitfinanszírozással?
Konkrétan, milyen újabb “vészhelyzet” vagy “isteni beavatkozás” fogja őket kisegíteni szorult helyzetükből? Talán valami UFO invázió? Vagy kiberterroristák fektetik ki a bankrendszert? Vagy cunami lesz az Atlanti-óceánon? Vagy kitör a háború Délkelet-Ázsiában? Vagy újból kezdetét veszi a terror elleni háború? Vagy mi? A lehetőségek sora végtelen.
Az átlagember eközben kettős csapdában vergődik. Ha a vállalati szektor számára hiteleket kell biztosítani, akkor a jegybankoknak az infláció felett is őrködniük kell, amit viszont csak a hitelek visszafogásával tudnak megtenni. Hogy ne szabaduljon el az infláció, a túlzott mértékű pénzteremtés hátrányos következményeit kordában kell tartani,
vagyis a munkaalapú társadalmakat térdre kell kényszeríteni.
Nekünk polgároknak ebben az jutott osztályrészül, hogy az alapvető cikkek árának az emelkedése és a likviditáskivonás, vagyis jövedelmünk csökkenése, megtakarításaink értékvesztése harapófogójába kerültünk. Egy stagnáló gazdaságban pedig, a megiramodó infláció közepette minden egyes meg nem valósult üzleti tranzakció pénzügyi eszközzé lényegül át.
A likviditásnak a reálgazdaságba való átszivárgásának a megakadályozására szolgáló eszköz az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed egynapos fordított repo (reverse repo, RRP) művelete. Miközben elárasztja a pénzügyi rendszert frissen nyomtatott pénzzel, a fordított repoval a Fed fel tudja takarítani a többletet, amit a Wall Street nem képes elnyelni. Tulajdonképpen egy zéró összegű játékról van szó: a pénzügyi spekulánsok éjszakára a Fednél helyezik el többletforrásaikat, amely biztosítékként ugyanazokat az állampapírokat és jelzáloggal fedezett értékpapírokat adja át, amelyeket napközben a QE-vásárlások részeként a piacról elszív (A QE [quantitative easing] – azaz mennyiségi lazítás egy olyan jegybanki eszköz, amivel a központi bank úgy növeli a rendszerben levő pénz mennyiségét, hogy eszközöket vesz a piacon. Teszi mindezt úgy, hogy a saját hatáskörében növeli a pénz mennyiségét [pénzt nyomtat], és abból vásárol.) 2021 augusztusában a Fed RRP műveleteinek az összértéke meghaladta az ezer milliárd dollárt, ami a Fed monetáris döntéshozó testületét (Federal Open Market Committee, FOMC) a limit (napi) 160 milliárd dollárra duplázására kényszerítette szeptember 23-tól kezdődően.
És ez lenne a probléma, ami a szőnyeg alá lett seperve: hogyan lehetséges ilyen irdatlan nagy összegeket egyáltalán fokozatosan csökkenteni? A monetáris ösztönzők várva várt csökkentése lehetséges-e egyáltalán egy zéró-kamatra nyújtott hitelekkel felfújt globális pénzügyi buborékban? És mindemellett hogyan fogják tudni folytatni a jegybankárok mérlegfőösszegük növelését, amikor a stagnálás és az infláció kettős csapása (stagfláció) már a nyakunkon van?
Egyfajta perverz logikát követ ez a monetáris mechanizmus. A pénzügyi tőke extrém egocentrikus őrült tánca már teljesen kikerült az ellenőrzés alól, még a szokásos önző őrültségein túl is.
De már nincs messze a számadás napja. Elkerülhető egyáltalán egy pusztító recesszió?
A mai politikai válasz úgy tűnik, hogy az ősi bölcsességre épül, miszerint „a szélsőséges idők szélsőséges intézkedéseket követelnek”, ami lefordítva azt jelenti:
nem zárható ki, hogy az emberiség elleni bűncselekménytől sem riadnak vissza, ha a rendszerszintű összeomlást ilyen makacsul tagadják. Nem erre tanított minket mindig is a történelem?
A jelenlegi válság nem járványügyi jellegű.
Első olvasatban az lenne a feladata, hogy kezelésbe vegye a pénzügyi rendszer potenciálisan katasztrofális kitettségét a toxikus mértékű eladósodottságnak és az ezzel párhuzamosan jelentkező inflációs kockázatot. Elég legyen itt megjegyezni, hogy a jegybankoknak jelenleg nem igazán sikerül felvinniük a kamatlábat 2 százalékra sem, holott a 70-es években nem esett nehezükre felvinni akár 20 százalékig is, hogy leszorítsák az inflációt. Mindazonáltal,
ahogy azt a Covid is jól példázza – pénzügyi akrobata mutatványaik a jelenlegi nagyságrendben már csak valamiféle vészhelyzet leple alatt képesek működni: blokádok, karantén, mindenféle korlátozások stb. alatt.
Az ilyen fedőintézkedések két célt szolgálnak:
1) Álcázzák a Titanic süllyedését (ami a pénzügyi motorral hajtott munkaalapú társadalom),
2) Koordinálják a gazdasági összeomlásra és az emberek életének centralizált kontrolljára épülő kolosszális méretű monetáris újraindítás végrehajtását.
Digitális fasizmus
A vészhelyzetet kiaknázó kapitalizmus következményei már hangsúlyosan biopolitikai formát öltenek. Annak a többletnépességnek a kormányzására vonatkoznak, akiket a magas fokon automatizált, pénzügyileg finanszírozott befektetésként működő újratermelési modell tett feleslegessé. Ezért is emelkedett a társadalmi szerkezettel való manipulálás szentháromságának a rangjára a „Vírus”, a „Vakcina” és az „Oltásigazolvány”.
Az igazolvány célja nem más, mint rászoktatni a tömegeket a közszolgáltatásokhoz és a személyes megélhetéshez való hozzáférést ellenőrző elektronikus pénztárcák használatára.
A jogfosztott és elbocsátott tömegek, valamint a nem engedelmeskedők az elsők a sorban, akiket a közvetlenül a monopol-tőke által felügyelt digitalizált szegénységkezelő rendszerek fegyelmezni fognak. A terv az lenne, hogy az emberi élet minden mozzanatát elektronikus jelekké alakítsák át, majd a begyűjtött adatokat algoritmusok által működtetett blokklánc-nyilvántartásokba helyezzék.
A globális félelemkeltés pedig pont a megfelelő eszköznek tűnik ahhoz, hogy be tudjanak terelni bennünket ebbe a digitális karámba.
Miközben a társadalmi párbeszédet cenzúrával és megfélemlítéssel fojtják el, egy olyan bio-technológiai-kapitalista disztópia felé terelnek bennünket, melynek pokoli mélységeit majd csak egy következő globális válság fogja igazán megmutatni.
Ami viszont már szükségessé teszi majd a jegybanki digitális deviza (Central Bank Digital Currency, CBDC) bevezetését is. Az pedig – Agustin Carstens, a Bank for International Settlements (BIS, a „jegybankok bankja”) vezérigazgatójának a szavaival – „abszolút ellenőrzést ad majd a jegybanki pénz használatának a szabályai felett és a kikényszerítését lehetővé tévő technológia felett is rendelkezünk majd.”
A digitalizált identitáshoz csatolt digitalizált pénz viszont nem egyéb a high-tech, vagyis magas technológiai szintre emelt jobbágyi monetáris függőségnél.
Ezt először a munkanélküliekre terjesztenének ki, az “univerzális alapjövedelem” (Universal Basic Income, UBI) első kedvezményezettjeire, majd később valószínűleg mindenki másra is. Amikor Larry Fink, a BlackRock vezérigazgatója úgy tartja, hogy “a piacok jobban kedvelik a totalitárius kormányokat a demokráciáknál”, jobban tesszük, ha hiszünk neki.
A lakosság oltási státusz alapján történő felosztása a totalitárius rendszerekre jellemző korszakalkotó vívmány.
Amennyiben sikerül megtörni az ellenállást, kötelező digitális azonosítót fognak bevezetni erényeink és gyarlóságaink nyilvántartására és a társadalmi életben való részvételünk szabályozására.
A Covid ideális trójai falónak bizonyult a célra. A blokklánc technológián alapuló globális digitális azonosítási rendszert már régóta tervezi az ID2020 Szövetség, amelyet olyan óriások támogatnak, mint az Accenture, a Microsoft, a Rockefeller Alapítvány, a MasterCard, az IBM, a Facebook és Bill Gates mindenütt jelenlévő GAVI-ja.
Innentől kezdve már viszonylag zökkenőmentesen megy majd az átállás a pénzügyi ellenőrzési rendszerre. A digitális fizetőeszköz nem csak hogy minden egyes tranzakció nyomon követését teszi majd lehetővé a jegybankok számára, hanem a forrásokhoz való hozzáférést is korlátozni tudni fogják bármilyen, általuk jogosnak tartott indokkal.
Az “élet digitalizálása” projekt emellett magában foglalja az “internetes útlevelet” is, amely rendszeres felülvizsgálatok alapján kizárna az internetről mindenkit, aki azt “nem érdemli meg”.
Amennyiben egy személy szociális kreditpontjai egy bizonyos szint alá csökkennek, munkát találni, utazni, vagy hitelhez jutni csak akkor fog tudni, ha önként aláveti magát valamilyen “rehabilitációs programnak”.
A számkivetettek pedig nyilván valamiféle feketepiacon találják majd magukat.
A fasizmusnak a történelemből jól ismert sarokkövei az állami irányítás alatt álló, de magántulajdonban maradt iparvállalatok voltak. Eléggé megdöbbentő, de a magán és az állami szektor közé már rendszerszinten beépített forgóajtó teljesen nyilvánvaló megléte ellenére sem ismerték fel sokan a neves értelmiségiek közül azt, hogy milyen irányba is haladunk tulajdonképpen. Ennio Flaiano olasz író egyszer azt találta volt mondani, hogy minden fasiszta mozgalom két csoportból áll: a fasisztákból és az antifasisztákból. Manapság, amikor az önmagukat antifasisztának tartó személyek többsége vagy nagy csendben, vagy nagy lelkesedéssel támogatja az egészségügyi szükséghelyzetre épülő autoriter fordulatot, ez a paradoxon időszerűbbnek tűnik, mint valaha.
Az összeesküvés-elméletektől a sikeres paranoiáig
A manapság gyakorolt kirekesztő propaganda jórészt az összeesküvés-elméletek ismeretelméleti megközelítésén alapul. A „paranoid gondolkodás” eleve elutasítása így a hivatalos narratívát teszi meg az igazság egyetlen forrásává, a tapasztalati tényektől teljesen függetlenül. Ezért aztán Ole Bjerg szavaival “az igazán patologikus magatartás éppen hogy a rendszermédiának az úgynevezett összeesküvés-elméletekre adott reakcióiban mutatkozik meg […] olyan ismeretelméleti eltévelyedés formájában,
ami már magát a nyilvános vita intézményét ássa alá és kizárja az elméleti kritikát is” [i].
Más szóval a paranoia a fő tulajdonsága napjaink Torquemadáinak (spanyol főinkvizítor), akiknek az inkvizíciós bíráskodása elhallgattat minden eretnek gondolatot, amely eltérni merészel a vészhelyzeti kapitalizmus dogmáitól.
A „paranoiás Covid-tagadók” és „anti-vaxerek” meg más hasonló megbélyegzések nem csak azt jelzik, hogy megindult a közélet demokratikus rendjének a felbomlása, hanem annak a fentről lefelé terjedő ideológiai fertőzésnek is a tünetei egyben, amelyre ilyen globális méretekben soha nem volt még példa.
Ahogy arra Jacques Lacan a 60-as években rámutatott,
a kapitalista rendszer rejtőzködő módon fejti ki a hatalmát, láthatatlanná és titokzatossá téve saját magát, és ezzel nem csak autoritását, de impotenciáját is el tudja leplezni.
Úgy tűnik, mintha a kapitalizmusban minden spontán működne, mintha senki nem adna ki vagy hajtana végre parancsokat, hanem csak saját spontán feltörő vágyait követné: “Ami feltűnő, és amit mintha senki nem venne észre az az, hogy pusztán a tehetetlensége tényének a megszellőztetésével a legfőbb hatalom még támadhatatlanabbá vált. Merre van? Minek nevezzük? Hogyan lehet lokalizálni – másként mint gyilkos hatásain keresztül” [ii]. Soroljuk be emiatt Lacant is az összeesküvés-elmélet hívők közé? Miközben a hagyományos uralkodó saját szimbolikus autoritására támaszkodik, a kapitalista ezzel szemben a rendszer működésének megfoghatatlan objektivitásához kapcsolja a tekintélyt. Amint azt a neoliberalizmus világossá tette, az uralomról hivatalosan lemondanak, de ezzel egyidejűleg a lemondott formában, például „vezetésként” újra érvényre juttatják. Lacan pedig arra céloz, hogy ez a furfangos hadicsel teret nyit a manipuláció mélyebb, alattomosabb formái előtt.
Ahogyan a nagyvállalati tulajdonú mainstream vagyis fősodratú média, korunk “Lacanistái” is előszeretettel teszik nevetségessé az összeesküvés-elmélet hívőket.
Teszik ezt gyakorta Lacan mottójára utalva, “nincs olyan, hogy a Kéz” – azaz senki nem irányítja a háttérből az eseményeket. Vagy Slavoj Žižek egy időszerűbb mondását idézve: “nincs szükség pandémiákat vagy környezeti katasztrófákat kitalálni, jönnek azok maguktól is”. Ezek a “bölcsességek” azonban azért nem találnak célba, mert átsiklanak afelett, hogy a hatalom éppen hogy a “Kéz” lételméleti inkonzisztenciáját meglovagolva fordítja azt saját hasznára. Másképpen fogalmazva: ha van tudatalatti, akkor van összeesküvés és manipuláció is. Minden hatalmi struktúra sikere azon áll vagy bukik, hogy képes-e az értelem önmagának ellentmondó univerzumát fegyverként a neurotikus tömegek ellen fordítani.
Hegeliánus beállítottsága ellenére Žižek ebben az esetben nem ismeri fel a kapitalizmus spekulatív karakterét: a rendszerszintű ellentmondás ugyanis az alapja és éltetője minden hatalmi felépítménynek. A hatalom legalapvetőbb ravasz trükkje ugyanis az, hogy lehetőségeket kovácsol a lételméleti ellentmondásokból. Ez a magyarázata a létező kapitalizmus szükséghelyzettel megideologizált mostani „tekintélyelvű fordulatának” is. Végső soron az összes ilyen szükséghelyzet csak annyiban valódi, amennyiben a kapitalizmus annak tartja és azt is csak akkor, amikor az érdekeit szolgálja. Az a feltételezés, hogy a meglévő hatalmi rendszert érintetlenül fogja hagyni, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy már eddig is milyen nagy mértékben beépült annak működésébe. Az én értelmezésemben a pénzügyi volatilitás termékeként létrejött Covid nagyon is egybevág ezzel a spekulatív logikával.
A pandémia a kapitalizmus szükségszerű következménye és mint ilyen, már a kezdetektől fogva egy igen kiterjedt ideológiai apparátus támogatását szerezte meg magának.
A kirekesztő retorikát, ami a Covidról zajló közbeszédet leginkább mozgatja, Lacan a Freudtól kölcsönvett “sikeres paranoia” kifejezéssel illeti, és szerinte ez “akár már a tudomány lezárására is szolgálhat”[iii]. A lezárás itt a tudomány objektivitásába vetett hitre utal, ami elveti a tudatalattit, mint a kételkedés, a vita és a tévedés forrását. Lacan vitaelméletének a kontextusában a sikeres paranoia szolgálatába áll annak a rendkívül hatékony hitrendszernek, ami a „kapitalizmus és a tudomány fura frigyéből” született meg [iv].
Annak, amit ma egyoldalúan „valódi tudományként” (annyira valódi, hogy kerüli a vitát és cenzúráz) hirdetnek, leginkább egy új valláshoz hasonlítható az ereje.
Ahogy arra Lacan már 1974-ben felhívta a figyelmet:
“A tudomány kezdi vallássá formálni magát, de már most despotikusabb, vaskalaposabb és begyepesedettebb annál”. [v]
A kapitalizmus ugyanúgy maga alá gyűri a tudományt és a technológiát, mint ahogyan az egészségügyből, a világ egyik legjövedelmezőbb üzletágából is tőkét kovácsol.
Az a tudomány, amit utasításra követnünk kell, azt már a saját szolgálatába állította a pénzügyi elit politikai bűntársaival együtt. Ezzel az eszközzel akadályozzák meg, hogy tudatosulhasson bennünk a körülöttünk összeomlóban lévő világunk.
A valódi tudomány, ami mostanság már csak a cenzúra falai mögött láthatatlanul működhet, soha nem követelne magának olyan diktatórikus jogosítványokat, mint amilyeneket szerte a világon az állítólagos demokratikus országok vezettek be.
A “Covid-tudományba” vetett vakhit tulajdonképpen a kapitalista hatalmi jogosítványok megtartására tett elkeseredett kísérlet árulkodó jele.
A tudományos fejlődés története azonban azt mutatja, hogy a tudomány alapvetően egy olyan diskurzus, amely hangsúlyozottan arra összpontosít, ami hiányzik belőle. Minden jelentős tudományos előrelépés az elégtelenség elvén alapul: annak tudatán, hogy az igazság, mint a tudás oka ontológiailag hiányzik. Vagy, hogy Lacant idézzem: „Il n’y a de cause que de ce qui cloche” („Csak abban van ok, ami nem működik”).[vi]
Na ez az a tudomány, amelyért érdemes harcolni.
Miközben a rendszer mozgatórugója (a tőke és a munka értékteremtő szimbiózisa) már megszűnt működni, a Covid álcája alatt a kapitalizmus ismét képesnek bizonyult megakadályozni minden komolyabb vizsgálódást, amely strukturális bajainak a feltárására és az átalakulásra tett kísérletének a leleplezésére irányul.
Minden neurotikus személynek szüksége van egy uralkodó figurára, akinek az a szerepe, hogy megnyugtassa őt: világa szilárd alapokon nyugszik. A neurotikus személyek gyakorta olyannyira függővé válnak a kialakult alá- és fölérendeltségi viszonyoktól, hogy mindenféle perverzióra képesekké válnak, csak hogy működésben tarthassák a rendszert.
Mint ahogy egy mazochista is készségesen adja át az ostort a dominájának. Az alá- és fölérendeltségi viszonyt utasításra élvezni tehát már kialakult perverzió.
És ahogy azt a környezetünkben jelenleg is tapasztalhatjuk, sokan készségesen vetik alá magukat a hatalomnak, csak hogy biztonságban tudják magukat.
Ez a neurotikus és már szinte perverz hajlam a kialakult viszonyok megőrzésére elsősorban éppen a magukat progresszív gondolkodónak tartókon vett erőt, beleértve a liberális és a radikális baloldaliakat is, akiknek persze minden aktivitása erényfitogtatásban és összeesküvés-elmélet hívők kifigurázásában merül ki.
De még nincs minden elveszve. Annak ellenére is, hogy a kapitalizmus és a tudomány szinte megállíthatatlanul konvergál egy légmentesen zárt, minden ellenvéleménytől mentessé tett hitrendszer létrehozása felé, a „sikeresen paranoid” univerzum, amiben élünk, meg fogja hiúsítani annak véghezvitelét.
Paradox módon éppen az emberi értékek ellen mostanában indított támadás lesz az, ami életre hívja a radikális ellenállást a kapitalista felhalmozás szűnni nem akaró vészhelyzetekkel zsaroló új rendszerével szemben.
Jegyzetek
[i] Ole Bjerg, “Conspiracy Theory: Truth Claim or Language Game?”, Theory, Culture & Society, 2016, pp. 1-23 (6).
[ii] Jacques Lacan, The Seminar of Jacques Lacan, book 17, The Other Side of Psychoanalysis, trans. Russell Grigg (New York: Norton, 2007), pp. 177-78.
[iii] Jacques Lacan, Écrits. The First Complete English Edition, trans. Bruce Fink (New York: W. W. Norton, 2006), p. 742.
[iv] Lacan, 2007, p. 110.
[v] Jacques Lacan, Freud Forever: An Interview with Panorama, trans. Philip Dravers, Hurly Burly 12, 2015, pp. 13-21 (18).
[vi] Jacques Lacan, The Seminar of Jacques Lacan, Book 11, The Four Fundamental Concepts of Psychoanalysis, trans. Alan Sheridan (New York: W. W. Norton, 1998), p. 22.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
