Rendkívüli, megrázó, de egyben felemelő élménnyel gazdagodtak mindazok, akik április 2-án este részesei lehettek Uzsaly Bence Requiem egy ikerpárért című műve ősbemutatójának Budapesten, a Vasas Szakszervezeti Szövetség székházában. A mű születésének apropója – ahogyan az a címből is kiderül – két ikergyermek halála. Ám az alkotás sokkal több mint kuriózum a zeneirodalom palettáján.
A felcsendülő műről eleinte annyit tudok, hogy benne – egy narrátor hangján – „megszólal egy apa, akinek végig kellett élnie-néznie ikerfiainak halálát és halva születését. Megszólal, mert gyermekei halála után, a karantén némaságában is egyre megszólaltak körülötte mindazok, akik tudatosan vagy tudattalanul gyászolják azokat a gyermekeiket, akik valamilyen okból nem születhettek meg; vagy megszülettek, de szüleik nem nevelhettek fel. Itt az ideje, hogy hangja legyen ennek a sokak által ismert néma gyásznak. Így született meg ez a gyászmiseregény, ami egyszerre klasszikus, latin Requiem, és egyesszám első személyben elmesélt irodalmi mű” – írta művéről a szerző maga, az édesapa, Uzsaly Bence.
Az előadást is személyesre tervezte: ő maga vezényel, a szoprán szólista pedig a gyászoló édesanya, Nász Renáta. A kórusok – a kibővített Gesualdo Kamarakórus, melynek karnagya ugyancsak Uzsaly Bence; illetve a gyermekkar, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Exsultate Pueri és Laudate kórusa, amelyek karvezetői Tóth Márton és Sapszon Borbála –, a zenekar; Koroknai Sándor, a narrátor; valamint a bariton szólista, Balás Péter így vagy úgy mind érintettek: a család barátai.
„A haláluk után nem volt temetés. Nem volt halotti tor, és nem volt még egy emléktábla sem, ahol egy gyertyát meg lehetett volna gyújtani, ha rájuk gondolok. Nem lehetett visszatérni az élet megszokott kerékvágásába sem, mert az sem volt már, elvitte a járvány. Ott maradt minden szótlanul bezárva a napi teendőkbe. Kapaszkodni próbáltam mindenbe, amibe lehetett: csákányba, ásónyélbe, doboz aljába, vödör fülébe, elhordandó téglába, talicska nyelébe, cementes zsákba, glettvasba, hengerbe, ecsetbe, de tudtam, hogy ha mindennek vége lesz, bele fogok kapaszkodni a legnehezebbe, a ceruzába, és azzal fogom kihordani mindazt, ami bennem maradt a történtek után. Addig rajzoltam a hangokat, amíg meg nem találtam bennük a fiaimat. Ha jól számolom, összesen 27 nap volt, amikor ténylegesen felvettem a ceruzát, elengedtem a hétköznapokat, és visszamentem azokba a napokba, amikor elvesztettem őket. Elkészültem. Már van hol gyertyát gyújtani. És talán hamarosan pálcát emelhetek a hangjaimra.” Beleborzongok, ahogyan a koncertmeghívóban olvasom. Már a bemutatót megelőző napokban is mélyen és intenzíven foglalkoztat az előadás. Számba veszem, hányféle arca, útja lehet a gyásznak, hányféle hangon szólíthatnak meg bennünket mindazok, akiknek a hangját sosem hallhattuk, mégis mindennél jobban ismerünk. És vajon mi hogyan szólíthatjuk meg őket? Hányféle formája és alakja lehet a fájdalomnak? Hogyan köthet az ember békét Istennel?
A bemutató előtti napokban telefonon érem el a szerzőt. Hosszan beszélgetünk. Meglepő, de ekkor még ő maga sem tudja pontosan, mire számítson az előadáson. „Mintha egy film nélküli filmzenét írtam volna” – mondja a műfajhatárokat szétfeszítő, dramatizált alkotással kapcsolatban. És valóban, a Requiem egy ikerpárért igazi crossover: első ránézésre egy modern misztériumjáték, az Egyház ősi halotti imáiba oltott, klasszikus formára szabott haláltánc, és bizonyos szempontból performansz is: „Nem pontosan tudom, mit fogok csinálni, ha esetleg meg kell állnunk a bemutatón, mert esetleg sír a zenekar… Arra nem számítottam, hogy már a próbákon rendszeresen sírva fakad a társaság” – mondja Uzsaly Bence.
Arról is beszélgetünk, hogy maga a requiem mint műfaj is egészen egyedi helyet jelöl ki magának a mindenkori zeneirodalomban. Az elhunytakért való imádkozás az eucharisztia ünneplése révén legalább a Kr. u. 2. századig nyúlik vissza, ezért is lehet, hogy az ősi gregorián dallam súlyos mollban megszólaló Dies irae, Dies illa kezdősora szinte mindenkinek a fülében cseng. Az imádság halotti misét bevezető szavai, vagyis a „Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis” – „Adj Uram őnékik örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjék nékik” – miatt is nevezzük az énekelt gyászmisét requiemnek. A műfaj minden kor képviselői számára ihletforrásnak bizonyult: Mozart Requiemjét, melynek születését számos legenda övezi, talán mindannyian jól ismerjük; Verdi halotti miséje ugyancsak a legismertebb művek közé tartozik. Kevéssé ismert, de éterien szép halotti misét komponált 1887 és1890 között Gabriel Fauré is, de mellettük többek között Morales, Victoria, Biber, Liszt, Berlioz, Brahms, Saint-Saëns, Britten, Bruckner, Dvořák és Sztravinskij nevéhez is köthető Requiem. Külön említést érdemel a kortárs Herbert Howells Requiemje, amelynek ugyancsak különös története van: a szerző hosszú alkotói válság, tíz évnyi némaság után írta meg művét a gyermekbénulásban kilencéves korában meghalt egyetlen fia halálára. Talán ez az egyetlen, előzményeit tekintve hasonló előkép, amely Uzsaly Bence Requiemje kapcsán megemlíthető.
Uzsaly Bence külön felhívja a figyelmemet a halotti mise Dies irae, dies illa („Ama nap a végső harag napja”) kezdetű, középkori énekelt szekvenciájára. A vers a 11. század elején integrálódott a korábbi gregorián korpuszba, de rögzült változata a 13. századból származik, a misekönyvekben pedig először a 14. századtól találjuk nyomát. A hivatalos Missale-ba 1570-ben vették fel, ezt követően vált az egész Katolikus Egyházban általánossá. A Dies irae ettől fogva évszázadokra a gyászmisék énekelt része lett, mígnem 1969-ben, a II. Vatikáni Zsinat nyomán a VI. Pál pápa által jóváhagyott rítusba már nem került be, mégpedig azzal az indoklással, hogy a középkori szemléletet tükröző, haragvó Isten képe nem azonos azzal az istenarccal, amelyet a Katolikus Egyház hívei számára megmutatni kíván.
Elgondolkodom a hallottakon. Vajon az a harag, amely elementáris erővel jelenik meg a szövegben és a dallamban egyaránt, valóban Isten haragjára utal? Az a nap, „a harag napja” tényleg Isten haragjának a napja? Vajon nem maga az ember haragszik, és dörömböl imájával dühösen a mennyek kapuján, mert nem érti, nem látja át Isten végtelen bölcsességét, hatalmát minden élő fölött?
Az előadást közvetlenül megelőző főpróba idejében érkezem meg a Józsefváros csarnoknegyedében álló, 1928-ban épült, art deco stílusú, különös hangulatú épületbe. A Vasas székház díszterme méltán híres: a Kopp Ferenc ólomüveg ablakai lenyűgözőek, az akusztika remek, és az egész miliő méltó helyszínnek tűnik. (Egyébként is belengi a történelmi térerő, ebben a teremben zajlott Rajk László pere.)
Ekkor még nem tudom, de az este végére a díszterem szakrális térré, templommá lényegül. A zenekar már hangol, a kibővült Gesualdo Kórus is a helyén. A gyermekkar tagjai is szállingóznak.
A terem lassan megtelik. Elkezdődik a hangverseny. Egészen különös atmoszférát teremtenek már az első akkordok is, ahogyan a zenekar és a felnőtt vegyeskar hangján kibomlanak az Introitus harmóniái. Simogatóak, letisztultak, a nagy klasszikus elődök munkáit idézik. A zenét vetítés kíséri, melynek segítségével a latin nyelvű versek szövegeit követhetjük magyarul – a szerző fordításában.
„A végső harag napja vasárnapra esett, február kilencedikére, a feleségem harmincadik születésnapjára…” – veszi át a kórustól a szót Koroknai Sándor, és rögtön világossá válik: egy végtelenül intim, megrázó élményben lesz része a közönségnek.
A szöveg első részét hallgatva átélhetjük a család örömét, készülődését, kezdeti aggodalmait, mély bizalmát abban, hogy a körvonalazódó nehézségek ellenére minden rendben lesz. A hit és a reménység ideje ez. „Sütött a késő téli nap, a babák vígan rugdostak a hasában, és valahogy azt súgta a világ, hogy minden rendben lesz. Nem is számítottunk másra. Tudtuk, hogy a kihívások részei az életnek, de azt is tudtuk, hogy a teremtés ügyét szolgáljuk” – szól az édesapa szavait tolmácsoló narráció, amely aztán fokozatosan beavatja a hallgatóságot a legfájóbb részletekbe is, és nyers őszinteséggel tárja fel az édesanya és édesapa érzéseit egy olyan helyzetben, amelynek megélése alapjaiban forgatja fel és teremti újra az emberi lelket és egzisztenciát: az egyik gyermek halott, halála miatt pedig a másik élete is hajszálon függ. „Reni könnyei némán folytak, kezével intett, hogy menjek oda hozzá. Tétova voltam, kissé szégyenlős is, mint aki nem akar jelenetet csinálni. De mi a jelenet abban, ha az ember megfogja a felesége kezét, akinek az élet a gyermekének a halálát adta a harmincadik születésnapjára?”
Az orvosok a szülők kezébe adják a döntést: küzdenek egy csekély esélyekkel bíró megmaradt életért, mely küzdelem az anyát is veszélybe sodorja, vagy elengedik a másik gyermeket is. Az avatottak semmivel sem okosabbak náluk a lehetséges komplikációkkal farkasszemet nézve. „Hallgat az ég. Nem volt mit tenni. Ezt mondja a szótlan útmutatás, a józan ész… (…) Egy szótlan bólintással jeleztem, hogy megadtam magam, és mostantól saját döntésemként fogadom el, ami történik” – őrlődik az apa.
A narráció alatt nincs zene, a közönség pedig ezen a ponton már tagja a gyászoló családnak, miközben újraéli saját veszteségeit, fájdalmait. Mint egy mélyterápia, olyan az egész. A döntés megszületik – a gyermek meghal. Nincs ennél súlyosabb oppozíció. Minden zsilip felszakad, együtt zuhanunk, közben mintha a teremben lélekben mindenki egymáshoz kapcsolódna.
És ekkor felzúg a Dies irae.
Több mint megrendítő ezeket a szavakat – még latinul is – az édesanya hangján hallani. Nász Renáta éteri szopránja a szívbe markol és magával ragad, benne ott van minden fájdalom.
Aztán felcsendül a Tuba mirum. A halál pillanata ez. Mégis, mint a kegyelem ígérete, olyan: a felnőtt szólisták és gyermekkar most együtt énekelnek, és végre megszólalnak a gyermek szólisták is.
Bor-Fejérváry Péter szopránja és Kéry Náel mezzoszopránja szó szerint az angyalok hangját idézi: ők ketten az ikergyermekek „tolmácsai”; ebben a különös zeneműben: ők Uzsaly András és Tamás, akik a Mors stupebitben a zenén és az ősi szövegen keresztül gyászoló szüleiknek üzennek. Az ittmaradók fájdalma lassan felszínre tör:
– szól a Quid sum miser. Hömpölyög a zene, és bár minden hang és hangszer az eget ostromolja, fel-felsejlik a feloldozás.
A Recordare versszak korálba oldódik (Bachba oltott Fauré… – jut róla eszembe):
A Confutatisban az édesapát megszemélyesítő bariton szólista még egy dühös rohamot indít: „Összezavarodnak az átkozottak, és perzselő tűz lángjai égnek: szólíts akkor engem az áldottak között” – énekli, de a kórus már az engesztelődés vágyának hangján felel rá a Lacrimosával:
„(…) alázattal és bizalommal ajánlom a fiaimat ennek az egyre ismeretlenebbnek az oltalmába – halljuk ismét a narrátort, aki tovább vezeti a hallgatóságot az apa gondolataival e szomorú történeten. – …ők már meglátták azt, amiről idelent csak ködös nézetek keringenek, hogy van-e ítélőszék, van-e menny és pokol, van-e igazság odaát, és ha van, kinek az igazsága? És hogy valóban eltörpül-e ott a földi szenvedés, hogy valóban az van-e ott, amiben mi idelent hiszünk?” Az apa kérdései a mi kérdéseink is. Majd folytatódik a szöveg: „Csendesen borzadtam, a szavam is el-elakadt. Azt is tudtam ugyanakkor, hogy nincs másnak értelme, mint hinni abban, hogy van Szent Mihály angyal, aki helyettem is kézen fogja őket, és megmutatja az örök fényt, amelyben létezni jó.”
Mintha lassan engedne a szív és az ököl szorítása. A Offertóriumot a szoprán – maga az édesanya –, és a bariton, az apát megszemélyesítő szólista énekli. Valódi felajánlása ez minden szenvedésüknek.
Ismét a narrátor veszi át a szót, és beavat a legsötétebb részletekbe is. A szülők elbúcsúznak másik gyermeküktől is: „Urunk, Jézus Krisztus, dicsőség Királya, szabadíts meg minden hozzád hű lelket a pokol kínjától és mélységes tavától” – éneklik. Ám a szabadulás mérhetetlenül gyötrelmes: „Szent vagy, Uram. Te vagy a mindenség Ura és Istene. A Te dicsőségedet hirdeti a menny és a föld. És ez fér ki a Te szentségedből? Ez a Te végtelen jóságod, szereteted, bölcsességed? Ez a Te törvényed?” – halljuk a vergődést a narrációban, és osztozunk benne mi is.
Ám aztán mégiscsak felcsendül a Sanctus, és a végső leborulás fájdalmában a zenekar is elhallgat. A gyermekkar és a gyermek szólisták együtt éneklik a Benedictust; dallama olyan, mint amikor a nagy vihar után tisztulni kezd az ég. A felnőttek gyötrelmes Sanctusának pedig éppen ellentéte a gyermekien vidám Benedictus. Maga a reménység.
„Nem jó az embernek egyedül lenni. Nem jó az embernek Isten nélkül sem, (…) Végérvényesen közünk van egymáshoz, nincs olyan nap, hogy ne gondolnánk egymásra… Tudod, Uram, időbeli lénynek teremtettél minket, és ami megtörtént, azt nem lehet itt visszacsinálni, időnként jóvá tenni sem. De Te vagy a Mindenható. Te vagy, aki elveszed a világ bűneit. Te talán megadhatod a békét. Add meg a békét a holtaknak, az itt maradottaknak, és a Veled való kapcsolatunknak is” – szól a végső fohász. Nem marad más hátra, mint szívünkben utat nyitni az oltár felé vonuló Isten Bárányának, hogy legszentebb áldozatával együtt az ember minden fájdalmát is az Atya elé vigye. Az Agnus Dei tétel mint friss kötés a lüktető seben: magában hordozza a gyógyulás, a feltámadás ígéretét.
A művet a Communio zárja.
Lassan egybeolvad a felnőttek és a gyerekek egyetlen nagy zümmögő kórussá egyesülő hangja, melyben még a zenekar tagjai is énekelve vesznek részt, és efölött hangzanak el a narráció zárósorai: „Bár az idő és a tér most elválaszt minket, sem az idő, sem a tér nem örök. (…) Nem láthattalak, csak sejthettelek titeket. Nem tapinthattalak, csak érezhettelek. És érezlek most is, láthatatlanul és megfoghatatlanul. Nem hallhattam a hangotokat, és mégis hallani vélem. Nem temethettelek el koporsóba, csak szavakba és hangokba. Mindannyiunk hangja beleveszik egyszer az örök énekbe, s amikor már nem tudjuk többé, kik voltunk régen, akkor érezzük át, hogy mind egyek vagyunk.”
A taps várat magára. A csönd áhítattal teli. A közönség lassan ocsúdik, félszegen kezdünk tapsolni, az élmény valójában leírhatatlan. A karmester és szólisták levonulnak. Aztán Nász Renáta a legidősebb gyermekkel, a 2018 nyarán született Ágnessel, Uzsaly Bence pedig a 2021 tavaszán, a kijárási tilalomban született Mátéval a karján érkezik vissza a közönség elé.
S biztosan érezzük mi is: közöttük ott vannak az ikrek: András és Tamás. Igazi nagyböjti csoda. A teremben kézzelfogható a kegyelem.
Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika
Fotó: Bor Péter
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
