Lovas István: Az EU-diktatúra

Brüsszelben az „új tagállamok” 2004-es csatlakozása óta diszkriminatív diktatúra épül ki a magállamok irányításával, de Berlin abszolutista döntnöki szerepével.

Kérdés: a demokratikus és a diktátori rendszer között húzódó skála melyik részén helyezkedik el egy olyan nemzetközi szervezet, amely magát demokratikusnak mondja, azt állítva, a döntéseket tagjai és intézményei konszenzusos alapon hozzák, miközben a valóságban egyetlen ország egyetlen tisztségviselője szól neki oda egy nappal egy döntés előtt, hogy annak éppen az ellenkezőjét tegyék, amit meghozni akartak, és ne törődjenek azzal, hogy az így keletkezett döntés szabályellenes?

Válasz: ez a legrosszabb szagot árasztó diktatúra. És annak is minősített esete, ugyanis e diktatúra nem legalább egy látható diktátor vezetése alatt dolgozik, hanem esetlegesen, a kívülről beleszólók utasításai és pillanatnyi érdekei szerint.

Akik szerint mindezek a demokrácia jellemzői, azok vagy eszménygyilkosok, vagy – ami még rosszabb – liberálisok, akiket a tények soha nem gátoltak legsötétebb és legaljasabb terveik végrehajtásában.

Akik átnyaralták vagy átaludták az elmúlt napokat, illetőleg jobb dolguk is akadt, mint Brüsszelre figyelni, azok számára következzenek a megcáfolhatatlan tények. Azért megcáfolhatatlanok, mert azok mindegyike olyan neoliberális médiumokban jelent meg, amelyek hűsége a brüsszeli gépezet egésze iránt megkérdőjelezhetetlen, és az azokban idézetteket az érintettek egyetlen hanggal sem cáfolták.

Július 26-át, keddet írunk. Madrid és Lisszabon már lehajtott fővel készül arra, hogy a brüsszeli patás fiskális láb hatalmasat rúg a hátsójába. Pontosan akkorát, hogy a GDP-jük 0,2 százalékával egyenértékű büntetést szabnak ki rájuk. Ugyanis sem ott, sem uniószerte kétség nem merült fel, hogy az ibériai kettős költségvetési deficitje ordítóan és hosszú ideje sérti az euróövezeti szabályokat.

Az Európai Bizottság valamennyi tagja felkészült arra, hogy másnap első ízben több millió eurós büntetést szab ki a spanyol és a portugál kormányra.

Jean-Claude Juncker – az a szélhámos európai bizottsági elnök, aki még luxemburgi miniszterelnökként és pénzügyminiszterként elintézte, hogy a Pepsi, az IKEA, a Deutsche Bank és társai országát használják arra, hogy elkerüljék milliárdok fizetését úgy, hogy a rájuk kivetett huszonkilenc százalékos nagyvállalati adót majdnem nullára csökkentették a törpenagyhercegségben –, aki néhány héttel korábban még kételyeit hangoztatta a szankciók hatékonyságát illetően, arra kapacitálta kollégáit, hogy szerezzenek végre érvényt a szabályoknak, és ne ássák alá Brüsszel hitelességét az euróövezet irányítása terén. Mondta ugyanaz a Juncker – ki tudja hányadszor váltva lopott köpenyegkészlete darabjait -, aki még májusban a szintén túlköltekező Franciaországot azzal védte meg nyilvánosan hasonló vétsége miatt a neki kijáró büntetéstől, hogy „mert az Franciaország”.

Az említett napon azonban kukorékolt egyet a német kakas, a tartalom és forma marxi egységét bizonyító megjelenésű és belbecsű Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter személyében.

Ő, a görögöket faji alapon (hadd élvezze a liberális olvasó is ezt a cikket) déli pazarlóként kipellengérező, fiskális furkósbottal a kezében hol ide, hol oda, de mindig Németország határain túl lecsapó, megszorítást vijjogó héja perdült egyet, telefont ragadott, hogy odaszóljon Junckernek: lassan a testtel, és sztornó a tervezett büntető döntés.

Így jött el a másnap, július 27., szerda délelőtt, amikor megkezdődött az Európai Bizottság tagjainak a szokás szerint zárt ajtók mögötti tanácskozása, amolyan brüsszeli átlátható módon. Vagyis nyomtalanul.

Annyi kiszivárgott, hogy a huszonnyolc, havi csaknem kilencmillió forintot bezsebelő pernahajder ülésének első részében a két bizottsági alelnök, a lett Valdis Dombrovskis és Jyrki Katainen volt finn miniszterelnök, valamint a két másik (nép)biztos még érvelt a büntetés kiszabása mellett, de a Magyarországot szívhez szólóan gyűlölő Frans Timmermans holland bizottsági alelnök, Pierre Moscovici biztos és az érintett két ország biztosa, a portugál Carlos Moedas, valamint a spanyol Miguel Arias Canete hangját szokatlanul erősen felemelve érvelt a büntetés ellen. Ami természetes olyan biztosok esetében, akik a nemzetsemleges Kovács László volt magyarországi biztossal szemben soha nem hangoztatják azt a közátverő esküt, amelyet a biztosok tesznek, amikor munkájuk brüsszeli megkezdésekor fogadkoznak: csakis az unió érdekeit fogják képviselni, nem pedig hazájukét.

Juncker azután beszólt nekik Schäuble instrukcióját elismételve, és hozzátéve – idézte őt aznap délután a brüsszeli szaksajtó –: „Nem szabad katolikusabbak lennünk a pápánál: értsétek meg, hogy a pápa nulla büntetést akar.”

És lőn. Kora délután a bizottság bejelentette döntését. Madridban a szokásosnál dupla annyi sangría, Lisszabonban szintén kétszer annyi vinho verde fogyott el a magasra tartott, koccintásra nyújtott poharakból.

Schäuble is elégedetten forgatta közismerten tisztességes villogású szemeit. Igazi motívumait Brüsszelben csak találgatták. Nem akarta tovább hergelni az ibériai euroszkeptikusokat. Nyilván kedvezni akart a „középjobboldali”, ingó miniszterelnöki székű Mariano Rajoy spanyol miniszterelnöknek, hiszen Franciaország és Olaszország a szocik kezében van már, és így az sem számít, hogy a baloldali vezetésű portugál kormány ingyen kapott így szimpátiacsókot Berlintől.

Hogy ezzel a bizottság aláásta a stabilitási és növekedési megállapodás hitelességét? Kit érdekel? Én diktálok, vagy mi a szösz, gondolhatta a 2000-ben a CDU pénzügyi botránya miatt pártja elnöki posztjáról lemondani készült Schäuble.

Ez az Európai Bizottság, amely Magyarország esetében az elmúlt években csak annyiszor hajlította meg Budapest ellen a szabályokat, ahányszor Brüsszelben süt a nap (az optimisták szerint évente mintegy húszszor). És az, amelyik szintén a napokban a lengyel kormány ellen rendelt el páratlanul szabályellenes bosszúhadjáratot.

A Spanyolországnak és Portugáliának fellélegzést jelentő napon, július 27-én az Európai Bizottság egy másik tagja addig szintén példátlan lépésre szánta el magát. Az említett Frans Timmermans bejelentette, hogy vizsgálatot indítanak, mert a konzervatív, jobboldali „Lengyelországban rendszerszintűen veszélyeztetik a jog uralmát” és felhívta a varsói kormányt, hogy az elkövetkező három hónapban hozzon olyan intézkedéseket, amelyekkel szavatolja a lengyel alkotmánybíróság függetlenségét.

Ha a vizsgálat a bizottság szerint úgy végződik, hogy Lengyelországot elmarasztalják, akkor elvileg megfoszthatnák szavazati joga gyakorlásától európai törvények ügyében. Amit egyébként Magyarország (is) egészen biztosan megvétózna.

A lengyel kormány szerint Brüsszelnek semmi köze az alkotmánybíróságához, és vannak országok, így Timmermansé, ahol ilyen nem is működik. A lengyel külügyi szóvivő azt is elmondta, hogy a bizottság ezzel a döntésével „elveszíti az uniós szerződésekben foglalt funkciói kivitelezé-séhez szükséges tekintélyét”.

Vajon ez a döntése Brüsszelnek a központilag meghatározott migránskvóta miatt amúgy is füstölgő lengyel tömegeket kevésbé teszi euroszkeptikussá? Vagy netán egy jogszabályellenes bizottsági döntésnél az a motívum, amelyik egyik esetben számít, a másikban érdektelen?

Aki eddig nem vette volna észre: Brüsszelben az „új tagállamok” 2004-es csatlakozása óta diszkriminatív diktatúra épül ki a magállamok irányításával, de Berlin abszolutista döntnöki szerepével. Ez a diktatúra immár leplezetlenül működik. Akiknek pedig ez nem tetszik, azoknak vagy marad a Brexit útja, vagy pedig – ha a diszkrimináltak köréhez tartoznak – az az ellenállás, amely minden diktatúrában élő elnyomottnak jogában áll.

Lovas István – www.magyarhirlap.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »