Pál apostolhoz visszaszáll az emlékezetem, oly gyorsan, mint itt az örök városban, a Tevere folyó partján a túlhízott sirályok kapkodják ki a sáros-zöld édesvízből a kishalakat. A dicső római birodalmi múlt építészeti maradványai között járva, a Colosseum mellett, Traianus palotájának romjai között, rádöbbenek a tapasztalati valóságok tömegével is igazoltan, a népek hittérítőjének igazára.
Mit is gondolhatok mást, ha a láthatókra nézek, mint amit ő fogalmazott meg levelében 2000 éve: a láthatók ideig valók (2Korintus 4,18). Mi maradt a dicső múltból? Épülettorzók, kulturális emlékek, jog és a hódítókat magasztaló klasszikus versek, latin versformák, a mindennapok élvezetére biztató sovány bölcselet: carpe diem – élvezd a napot, a megragadható, elfogyasztható, megiható időt. Még inkább marad a kőkemény kérdés a láthatók alapján:
Nem csak Rómára igaz a mai valóság, amit úgy tapasztalok, hogy mióta éveken át visszatérőleg járom az örök város szem- és lélekgyönyörködtető mandulafenyői alatt a múlttól zsibongó utakat, szembetűnően látom a romlandóságot és a romlást. Az évek alatt lassan ölő savasodást. Amint egész pínea erdők, amelyek fenséges zöld lombkoronájukkal szinte tartották Róma és népe fölött a kéklő eget, oltalmazón és jótékonyan árnyékot kínálva, egyre inkább rozsdamarta elmúlásba fordulnak.
Ó, Via Appia, Traianus palotája, Colosseum, Rózsakert egykoron gyönyörű píneái, mi lett veletek évek alatt? Itt a Tevere partján, gondolatban Pál mellett sétálgatva, hallom a szent öreg szavait. A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését, hiszen az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mindez ideig, hogy megszabaduljon a romlandóság rabságából (Róma 8,19-23). Közben akár panaszódaként is, fájdalmasan felhangzik szívemben a kárpát-hazai református templomokban oly’ gyakran énekelt angol protestáns ének dallama és sora:
Közben a 20. századi szellemi-lelki útitársak is eszembe jutnak. Például a holland református Kant, H. Dooyeweerd, aki páratlan hitbeli leleménnyel fogalmazta meg a létprizma gondolatát arról, hogy a láthatatlan Isten a megteremtett LÉTen (creatio) keresztül hogyan ragyog bele az emberi szembe, szívbe.
Az egyetlen, szent és láthatatlan fény, az isteni lét a hegyek és virágok, folyók és tengerek, az élővilág, a csillagok milliárdjain át színesíti meg földi létezésünket. Mi azonban ezt a máig áradó isteni fénybontást, létszínező kegyelmet piszkítjuk be, vesszük semmibe, fordítunk hátat neki azzal a kapzsi és korrupt, azaz Istentől elhajlott, csak magunkra koncentráló léthabzsolással, amivel sikerült fejünkre hozni a klímakatasztrófák (elő)játékaként is a már pusztító teremtett természeti erőket. A természet lázadását az istentelen ember ellen! Az emberi szív és a gondolkodás sokszázados önző káoszát, ami a természet gátlástalan, lelkiismeretlen és szívtelen kizsákmányolásában fejeződött ki és fejeződik be – ellenünkre.
Az apostoli Igében valóságos öko-vádirat csattan, harsan ránk. A teremtett világ romlandóságáról, rabságáról, arról, hogy a generációk sorban és milyen mértékben, mélységben vették semmibe a létprizmát, alig vagy egyáltalán nem tartva tiszteletben a teremtett világ szuverenitását, Istentől belerejtett önrendelkezési létezési jogát. A saját törvényeit és határait. Mert nem csak az országoknak, nemzeteknek van csak késve, a 20. században felismert önrendelkezése, már amennyire, annyira, vagy éppen szuverenitása, már amennyire, azaz betartva és tiszteletben tartva, hanem Isten világrendjében a teremtett világnak is!
Ahol azonban mégis sikerült a tiszteletben tartás, a creatio tisztelete, ott viruló agrárkultúra bontakozott ki, példaként mondjuk Hollandiában vagy a távol-keleti rizskultúrákban, a japán kertkultúrában. És itthon a paraszti, a föld törvényeit, a termékeny fekete földek önrendelkezési jogát, természetét, termékenységrendjét tiszteletben tartó földműves kultúrákban. Legtöbb esetben a földet művelő, a teremtett világ törvényeit, ritmusát, életrend szabályozó törvényszerűségeit tisztelő emberi magatartás, a zöld kultúra nemesen tudatos paraszti őrizői viselkedéskultúrájukban még ma is fellelhető valami ösztönös léttisztelet, Isten-tisztelet, a jótékony függőség a Gondviselőtől. Vagy más kultúrákban az égiektől, a szentségtől. Egyszerűen annak felismerése, elismerése, létezéselvvé, létezésgyakorlattá, életgyakorlattá, életmóddá szervesítése, amit Pál így fejezett ki:
Különös létlogika sejlik fel a teremtettséget tisztelő emberi szívben a létrendről, amit Isten adott mindennek és mindenekben, láthatatlan létfenntartó törvényei által. Hogy a javunkra és a számunkra oly célszerűen megteremtett világban megleljük, átéljük a létezés örömét.
Ahogyan azt az emberi romlással, a bűn mérhetetlen pusztító potenciájával nagyon is tisztában lévő Agatha Christie roppant egyszerűen fogalmazta meg rövid sztorijában: „Egy gyermek így szólalt meg: “Köszönöm, Istenem, a jó vacsorámat.” Mit mondhatnék én 75 évesen? Köszönöm, Istenem a jó életemet és mindazt a szeretetet, amit kaptam”. Naiv vagy visszagyermekesedett lett volna Agatha Christie, aki ilyen gyermeki módon fogalmazott 75 évesen? Épp ő, aki garmadáját írta meg a talányos és megrettentő fordulatokat taglaló krimiknek, az emberi bűn cselszövéseiről, olyan bűnismerettel és emberismerettel, hogy az még ma is ámulatba ejti olvasóit? Nem! A titok nyitja ennyi: ő is megkapta Istentől azt a szemet, ami meglátta a létprizmát és a nyomában kibomló mindennapi létezés sokszínűségét. De a létezésbe írt emberi határokat is felismerte, mert meglátta az emberi bukást, a bűnökből gyógyító, helyreállító kegyelmet is. Agatha Christie minden krimijében az emberfaló bűnoroszlánt igyekezett leleplezni, amiről Péter apostol nyomán tudta:
Az írónő nem a bűnt ragozta, nem az emberi szennyet görgette maga előtt egyre nagyobb halmokban, álságosan próbálva tisztára mosni azt Pilátus módjára, vagy mindent a másikra hárítva. Agatha Christie hittel volt képes átérezni az igazi létdrámát, átlátni a rettentő őslázadás és a csaknem végzetes bukás veszedelmeit. A szív és az akarat mérhetetlen korrupcióját felismerve, felkiált regényeivel és belekiált az emberek lelkiismeretébe: Ne így! Sőt felkiált a második nagy isteni tettért, ennek nélkülözhetetlen elfogadásáért, befogadásáért ezen a vasárnapon és földi életünk végéig. Az egyedül mindent Krisztusban helyreállító kegyelemért.
Ez a létrend és helyreállító, minden szolgaságtól szabadító, bennünk működőképes üdvösségrend, jézusi elégtétel és a benne való ingyen részesülésünk hit által lett a krimik királynőjének boldogító életerejévé, létöröme forrásává. Őáltala, Őbenne tudott 75 évesen keserűség nélkül, közöny vagy életuntság nélkül így fogalmazni:
Kegyelemből Krisztus által helyreállt a létrend őbenne is. És ez szülte meg a Köszönöm, Istenem-et. Az egyedül boldogító létprizma meglátásával, a létlogika isteni világosságával és az Ő szeretetének meleg fényével.
Létszínező, boldogító kegyelem Istene, könyörögve kérünk a kérni nem tudók helyett, a félrevezetettek, a bekötött szeműek, a megkötözött lelkűek helyett és nevében is: maradj velünk, hogy tudjunk vigyázni az Isten fiait váró teremtett világra, egymásra és önmagunkra…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
