Nem lehet eleget foglalkozni vele. Olvasni, látni, hallani kell, beszélni róla, megosztani. Még mindig nincs az őt megillető helyén. Itthon sem, de külföldön még kevésbé. Mert nem elég, ha mi tudjuk, hogy Az ember tragédiájának, Madách Imre világdráma-esszenciájának ott lenne a helye a „mintái”, John Milton Elveszett paradicsoma és Goethe Faustjamellett.
Mindig ott motoszkál az emberben az a történelmietlen, költői kérdés: mi lett volna, ha a Tragédia valamelyik világnyelven születik? Valószínűleg földszerte kötelező és idézett tananyag. Azért persze így sem áll rosszul. Viszonylag sokat fordították; többször angolra, franciára, németre; jelen van az olasz, francia, spanyol, portugál, orosz, lengyel, svéd, finn, cseh, holland, bolgár kultúrkörben. Máig legfontosabb kísérői, művészi „reklámhordozói” Zichy Mihály zseniális illusztrációi; az a húsz (tizenöt plusz öt), ceruzával és fekete krétával készült rajz, amely az 1885-ös első kiadását követően az 1888-as másodikban teljesedett ki. Később Buday György és Kass János vállalkozott arra, hogy nemes versenyre keljen a felülmúlhatatlan Zichyvel; legutóbb pedig Jankovics Marcell animációs filmje alapján készült „képeskönyv” a Tragédiából.
Missziónak éreztem Madách főművének terjesztését is. Egy alkalommal, 1998-ban – szokásos lelkesedésemmel, a dráma megkérdőjelezhetetlen jelentőségét valló lokálpatrióta büszkeséggel – a Budapesten Turandotot éneklő Dame Gwyneth Jonesnak adtam ajándékba a dráma angol fordítását, arra gondolva, hogy egy ilyen kivételes brit művésznő könyvtárában mindenképpen legyen ott a The Tragedy of Man. Bíztam benne, ha másért nem, Zichy illusztrációi miatt végiglapozza, beleolvas… Hogy Jones végül képbe került-e, nem tudom, én viszont kaptam egy cirkalmasszépen dedikált fotót róla.
Átevezve a zene világába, a Tragédiánál mennyivel jobban járt az Elveszett paradicsom, de még inkább a Faust! A bibliai szövegeken túl az előbbiből merít Haydn A teremtés című oratóriuma, s Krzysztof Penderecki a 20. században operaszínpadra vitte Milton elbeszélő költeményét. Az utóbbi, a szerteágazó Faust-legenda, illetve a Goethe-világdráma (részben vagy egészben véve) igazi zenei libling; gondoljunk Schubert, Schumann, Berlioz, Gounod, Liszt, Boito, Mahler, Havergal Brian különböző stílusú és műfajú adaptációira. Spohr korai Faust-operájában még nem Goethét citálta, Busoni is inkább a mítoszból merített, Schnittke a történet Johann Spies által kiadott 1587-es „ősváltozatát”, Pascal Dusapin pedig Marlowe Doktor Faustját használta fel saját operájához.
Jóllehet némi kivárással, időeltolódással Az ember tragédiájának is sokan nekiveselkedtek, de e nagy mű eddig teljesen, pláne igazán maradandóan nem adta meg magát az ilyetén feldolgozásoknak. (Ahogy Madách Mózese sem, pedig Durkó Zsolt zenedrámája 1977-ben „szakmai sikert” aratott, és már a külföldi előadását is tervezték.)
A Tragédia 1883-as színpadi ősbemutatójához Erkel Ferenc legidősebb fia, Erkel Gyula írt kísérőzenét; őt ezen a téren olyan komponisták követték, mint többek között Máder Rezső, Farkas Ferenc, Vaszy Viktor és Eötvös Péter. Nagy vállalkozás volt Dohnányi Ernő hosszú éveken át érlelt, majd 1941-ben, az Operaházban megszólaltatott grandiózus szimfonikus kantátája, a Cantus vitae. Az élet dalával Dohnányi nem történetmesélésre, a mű zenei illusztrálására törekedett, hanem a Tragédia szellemiségének, filozófiai mondanivalójának megjelenítésére és nem utolsósorban a Mindenség Urának dicsőítésére. Ehhez gondosan összeválogatta és rendszerbe állította a számára fontos madáchi sorokat: „Nagy örömem, hogy sikerült magamnak megtalálnom ezt a szövegmegoldást, majdnem büszkébb vagyok rá, mint a kompozíciómra. De tréfán kívül: azt hiszem, a legszigorúbb Madách-magyarázók is meg lesznek elégedve az én – hogy úgy mondjam – zenei kommentárommal. Függetlenül a történelmi képektől, időtlen, filozófiai síkra vetítettem a Tragédiát. A három magánhang is (szoprán, tenor, basszus) teljesen elvontan képviseli a dráma főszereplőiben kifejeződő hármasságot: a női ideált, a férfiúi nagyratörést és a mindent bíráló kételyt. Madách-felfogásom egyébként optimisztikus. Művem az emberi küzdést mint az Élet értelmét és értékét dicsőíti…”
A teljes mű megzenésítésére először Ránki György vállalkozott, Az ember tragédiája premierjére 1970 decemberében ugyancsak az Operaházban került sor. Ránki számos szólistát és nagy előadói apparátust igénylő eklektikus, „summázó” misztériumoperája mindössze tizenkilenc előadást ért meg.
Bozay Attila a Magyar Millennium Operapályázatára beadott díjnyertes alkotását, Az öt utolsó színt 2000-ben mutatta be a budapesti dalszínház. Az 1999-ben elhunyt komponista művének hangszerelését már tanítványai – Fekete Gyula, Kovács Zoltán és Tallér Zsófia – végezték el. Ez az opera csak a modern kor színeivel, a leendő jövővel és a „megoldással” számolt: London, Falanszter, Az űr, Eszkimó szín, A Paradicsomon kívül. Ami leginkább megmaradhatott a hallgatóban, az talán a végső kép Bach-korál-tisztasága, a küzdelemre és bizakodásra szólító zárójelenet (Boito Mefistofeléjére emlékeztető) kicsengésének elsöprő ereje. Csak négy előadás volt belőle, de felvétel őrzi ezt is, ahogy Dohnányi és Ránki Madách-olvasatát. Az öt utolsó színt egy hónappal később követte az Operában Az ember tragédiájának balettváltozata Kocsák Tibor zenéjére, Barbay Ferenc koreográfiájával. Ez sem volt hosszú életű, tíz alkalommal játszották.
Madách ihletésére született Eötvös Péter Az ördög tragédiája című – Albert Ostermaier librettójára komponált – operája (München, 2010). De a téma és a „megoldása” nem hagyta nyugodni, így írt egy másik változatot is; ez lett a 2013-ban, Bécsben bemutatott Paradise reloaded (Lilith).
Az interneten – érdekességként – olvashatunk egy régóta asztalfiókban várakozó műről is: az angol Clive Strutt 1985-re datálta négyfelvonásos „egzisztencialista operájának”, Az ember tragédiájának keletkezését. A szövegkönyvet maga írta Madách drámájából. A szerző valamennyi hangfajból rengeteg szólistát jegyez hozzá, továbbá nagykórust, nagyzenekart és színpadi zenét: harmonikával, gitárral, mandolinnal, csembalóval, orgonával, cselesztával…
Végül is a lehetetlen megkísértése zenei szempontból még Tolsztoj Háború és békéje esetében is sikerült: igaz, nem kisebb mesternek, mint Prokofjevnek. Azt, hogy fakadhat e méltó, örök érvényű, világszerte játszott remekmű Madách nyomán, csak az Úr tudja. Reménykedjünk. Őt idézve a szállóigével: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
Szerző: Pallós Tamás
Fotó: Wikipédia
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
