Kétmillióhoz közelít azoknak az ukránoknak a száma, akik a pusztító háború elől Lengyelországban keresnek menedéket. Míg az otthonukat maguk mögött hagyók egy része a Zamość – Lublin útvonal mentén északnyugati irányban egyenesen Varsó felé halad, addig egy másik, nem kevésbé tekintélyes csoport a Przemyśl – Rzeszów – Tarnów vasútvonalat használja, hogy Krakkón keresztül jusson el nyugatra. A Körkép.sk Krakkóban járt és a menekültekkel utazott vissza egészen Bécsig.
Krakkó az ukrán menekültválság árnyékában
Krakkó, a Visztula partján fekvő ősi lengyel királyi székhely, akaratlanul is az események középpontjában találja magát ezekben a napokban. A város egyfajta kapcsolódási pontként működik kelet és nyugat között, így nem is lehet csodálkozni azon, hogy Krakkó ma a menekültek „hotspot“-jává vált.
A helyszínre érve a látogatónak három dolog tűnik fel azonnal: először a kék-sárga zászlókba öltöztetett épületek (és emberek) sokasága, másodszor az óváros utcáin kóborló – nyilvánvalóan kimenőn lévő – amerikai ejtőernyősök kisebb-nagyobb csoportjai, valamint harmadszor a menekültek különböző szociális státuszú tömege.
Útban Krakkó felé
A stájerországi Graz és a kelet-lengyelországi Przemyśl között közlekedő intercityn még kevés jel utal a krakkói állapotokra. Egy, valahol Csehországban felszállt, ötvenes éveiben járó asszony az ukrán háború első arca. Némán ül, órákon át kifelé bámulva az ablakon, két koffer kíséretében. Hátizsákját görcsösen átöleli és a kék ukrán útlevelet szorongatja. Időről-időre szemeit törölgeti. Egy összetört ember, egy menekült. Hosszú órák telnek el, mire a körülötte ülő lengyel „jóakarók” észreveszik, és tüstént „menteni” próbálják, észre sem véve, hogy szegény ember feszélyezve érzi magát. Groteszk jelenet! A lengyelek körülállják, suttognak, mit is kéne tenni, közben az ukrán menekült csak ül és láthatóan mindössze nyugalmat szeretne. De miért utazik keleti irányba? Hisz a biztonságot épp az ellenkező oldal jelenti. Krakkóban leszáll és eltűnik a végtelen tömegben.
A krakkói benyomások
Hazugság lenne azt állítani, hogy a menekültek ellepték volna Krakkót. Sokkal inkább bizonyos helyszíneken csoportosulnak és láthatóan különböző szociális réteghez tartoznak. A jómódúak autói, köztük nem kevés drága nyugati márka, szép számmal parkolnak a városi hotelek védett területein, de ukrán rendszámú autókat szerte a városban látni lehet. Sőt, a családok egy része, kénytelen-kelletlen, az óváros utcáit rója, fotózkodik és perecet vásárol az utcai árusoktól. De ez az idill igen csalóka.
Valódi menekültsors rajzolódik ki ellenben az adománygyűjtő központok előtt, ahol sokszor mínuszfokokban reggeltől estig sorba állnak a rászorulók. Az egyre növekvő tömeget sárga vagy narancssárga mellénybe bújt önkéntesek próbálják irányítani.
Napi szintűek a különböző demonstrációk is az óváros főterén. Míg a hangosabb, mintegy 50 főt számláló, leginkább nőkből álló csoport ukrán zászlókkal vonul fel és a NATO beavatkozását követeli, addig oroszok (?) illetve fehéroroszok (?) kisebb csoportja Putyint és Lukasenkát kárhoztatja.
Amerikai katonák eltávon
Szokatlan képet festenek az utcákon vonuló amerikai katonák csoportjai, akik az egyik kocsmától a másikig vonulnak, önmagukat fotózzák illetve fotóztatják és szüntelen szóba elegyednek a közelségüket kereső lengyelekkel. Szinte már kínos, ahogy egyes helyiek (?) a katonák körül toporzékolnak, csakhogy az amerikaiak felfigyeljenek rájuk.
A csapatjelzésükből ítélve a 82. légiszállítású hadosztály katonáiról van szó, akik jelenleg a Rzeszów-Jasionka reptér körzetében állomásoznak és feltehetőleg szabadnapjukat töltik Krakkóban. A „felszabadító”-státuszukat szemmel láthatóan nagyon élvezik.
Káosz a főpályaudvaron
Az ukrán menekültválság valódi megtestesítője a krakkói főpályaudvar. A menekülők döntő többsége ugyanis nem hagyja el a pályaudvar területét, sokkal inkább egy nyugat vagy Varsó felé tartó vonatra várakozik. Kígyózó sorok állnak a pénzváltóknál, ahol (összehasonlítva a városban lévő átváltási árfolyammal) nem igazán a legkedvezőbb árfolyamban kapják kézhez az emberek a lengyel Złoty-t.
Katasztrófafilmbe illő jeleneteknek lehet tanúi a látogató a vágányok alatt futó összekötő csarnokban, ahol pokrócokkal leterített fapalettákon ülnek-fekszenek az emberek, miközben a kevés sárgamellényes önkéntes pillantását száz és száz ember keresi kérdően. Amott egy másik szendvicset és vizet osztogat, míg a hangosbemondó szüntelen üzemel. Hogy mit mond? Szinte teljesen érthetetlen a zűrzavarban. Ahogy az ukrán határ felől jövő, tovább Ausztriába közlekedő Intercity befut, az embertömeg szinte egyként rohanja meg az ajtókat. Távolabbról fotósok keresik a megfelelő szöget egy drámai képhez, miközben a vonat lassan megtelik. Izgatottság és kapkodás van, pánik nincs.
A vonat nekiiramodik a szabadságot jelentő nyugatnak, míg a menekültek közül – melyeknek jó 95% százaléka nő és gyerek – többen hangos nevetésben törnek ki, amikor a lengyel kalauz a kötelező maszkviselésre hívja fel a figyelmet. Mire a szerelvény majdnem hét óra elteltével átlépi az osztrák határt, az utasok több mint fele már leszállt Csehországban. Ez nem is meglepő, hiszen ott már a háború előtt is százezres nagyságrendre volt tehető az ukrán vendégmunkások száma.
Bécsben végül az utolsó fáradt arcok is kiszállnak – többekre ismerősök, barátok, családtagok várnak. Számukra, jóllehet csak közvetlenül, véget értek a megpróbáltatások. Még milliók követhetik őket…
Orbán Gábor, MA
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
