Megható vágóképei lesznek az egyik német tévétársaságnak, a csatorna operatőre ugyanis tegnap perceken át filmezett egy kerekes székes gyermeket a budapesti Baross téri aluljáróban. Bár a kicsi szemmel láthatóan nem a háborúban sérült meg, dongalábakkal született, vágóképnek azért jó lesz a „szörnyű magyar állapotokról” szóló bejátszáshoz.
Egy másik stáb eközben a jegypénztártól a Keleti pályaudvar túlsó oldalán, a bejárat melletti étteremig kígyózó 70-80 méteres sorral volt elfoglalva, melyet néhány rendőr igazgatott békésen. A migránsokat istápoló önkéntesek szerint reggel óta csaknem ezren indultak útnak az ígéret földje, azaz Nyugat felé. Lenn, az aluljárókban a délutáni falatozás közben értünk több családot. Az adománypokrócon ülve valamelyik közeli gíroszos menüjét fogyasztották, a maradékot a hulladékkal együtt a földre söpörték.
– Ezt csinálják mind. Három műszakban dolgozunk, de soha nem érünk a végére. Minden tele van szeméttel. A kukáig egyik sem menne el – panaszolta kérdésünkre egy utcaseprő. A férfi mégsem ezen rökönyödött meg igazán. Mint mondta: a migránsok olyan konzerveket hagynak hátra érintetlenül, amelyeket csak kibontottak, de aztán hozzá sem nyúltak. – Gondolom azért, mert disznóhús van benne. De akkor minek bontja ki? Hát nem tudnak olvasni? Más örülne neki, ha megehetné – jegyezte meg bosszúsan, majd megcsóválta a fejét, és ismét munkához látott.
A Baross téren egyébként már szinte minden négyzetméterre jut legalább egy migráns, s a számuk egyre csak emelkedik. A Migration Aid egyik munkatársa úgy vélte, nem azért, mert nem tudnak hová menni. A regisztráltakat elhelyezik a bevándorlásiak – ezeknek az embereknek is találnának helyet, csakhogy ők megszöktek a hatóság elől, és folytatni akarják az útjukat.
Délután háromkor már legalább ötven migráns állt a 7-es vágány mellett. Az egyenruhás kalauzok útját állva igyekeztek megtudni, melyik vonatra kell felszállniuk. – This is the time, látod? Ez. Idő. Time. Ekkor van a start. Igen, start time. Este 8 óra. Twenty hour – magyarázta a vasutas, s hogy nyomatékot adjon a szavainak, tollával aláhúzta az adatokat a menetjegyen. A szírek viszont mintha nem hittek volna neki, újra és újra megkérdezték, honnan és mikor indul a berlini gyors.
Visszamentünk az aluljáróba. Az egyik pizzériánál három önkéntes lányba botlottunk. Középiskolások, 15-16 évesek. – Tulajdonképpen az egész nyaramat itt töltöttem – így az egyikük. – Segíteni szeretnénk – tették hozzá társai. Ahogy beszélgettünk, hamarosan kiderült: migráns és migráns között is óriási a különbség.
– A hullám elején sokkal nyitottabbak voltak. Akkor a néhány napos együtt töltött idő alatt személyes kapcsolatok, barátságok alakultak ki köztünk. Ezek a mostaniak viszont kicsit olyan… szóval mások. Nem tartanak tisztán semmit, és nagyon távolságtartók. Az viszont közös bennük, hogy egyik sem akar itt maradni. Mennek a rokonokhoz Skandináviába, Francia- és Németországba. Egy férfi elmegy, ott dolgozik, hazaküldi a pénzt, aztán a családja utánautazik. Általában így megy – fejtették ki a lányok, akik a szabadidejükben ételt és ruhát osztanak a migránsoknak, játszanak a gyermekeikkel, s ha kell, fel is takarítanak utánuk.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
