Minden egy torokfájással kezdődött. Egy vasárnapi szerkesztői ügyelet végére már „baromira” égett a torkom, s bár az elmúlt években ugyan rendre megúsztam, de korábban megszokott volt, hogy évente legalább egyszer, de inkább kétszer összeszedek valami megfázást. Régi ismerősként köszöntöttem hát a torokgyulladást.
Gondoltam, némi C-vitamin meg cink meg is oldja a problémát, még úgy is, hogy tudom, az előbbi inkább placebo, semmint valódi segítség megfázás esetén. Másnap sem fogtam gyanút, mikor az orrom dugulni, a térdízületeim pedig sajogni kezdtek. Kora nyáron, amint lehetett, igényeltem a vakcinát, brit cuccot kaptam, bíztam benne, hogy működni fog.
Mit nekem SARS-CoV-2, ez valami más, biztos influenzás vagyok. Két nap és rendben leszek. Nos, nem lettem!
Az első tünetek után nagyjából 36 órával kezdtem érezni, hogy komolyabb baj lehet. Addigra érzékeny búcsút vettem a szaglásomtól, az ételeknek pedig lett valami furcsa, tompa mellékíze. Nehezen tudnám beazonosítani, mi volt az, talán a szürkének vagy a kekinek lehet ilyen íze, már, ha az ember harapni tudná a színeket. Ennél a pontnál döntöttünk úgy, hogy ideje előtúrni a második hullám idején vásárolt, majd elfelejtett házi antigéntesztet, aminek, mint kiderült, végül is nem ártott az idő. Gyönyörű, élénkpiros tündökléssel jelent meg az a bizonyos második csík: pozitív vagyok! Képletesen és addigra már szó szoros értelmében is lázas kutatásba fogtam, hol lehet a környéken PCR-t csináltatni, „csináld magad” teszt alapján ugyanis nem mehetek hivatalos, állami karanténba. Mivel ilyen állapotban nem akartam fél órát sorakozni a legközelebbi kórház előtt, ezért befizettem egy autós tesztre. Az egyik nagyszombati bevásárlóközpont parkolójában reggel levették a mintát, este már jött az SMS, pozitív. Kellemes csalódás, hogy az illetékes közegészségügyi hivatal egy kifejezetten kedves alkalmazottja már másnap reggel felhívott (magyarul!), hogy tájékoztasson a teendőkről, s bár később már a kutya sem keresett, jólesett Állam bácsi törődése.
Anélkül, hogy túlzásba vinném tüneteim leírását, azért tanulságos lehet összefoglalni a kórlefolyást. Néhány napnyi hőemelkedés, ízületi fájdalom és allergiára emlékeztető, legfeljebb is csak kellemetlen tünetek – könnyezés, orrdugulás, majd -folyás, enyhe köhögés. Ennyi! Köszönhetően a Covid-chipnek, meg némi tüneti kezelésnek, sima megfázásként vészeltem át a betegséget.
Mielőtt az oltásszkeptikus olvasóban felmerülne, hogy a vakcina nélkül nagyjából ugyanennyivel úsztam volna meg a kalandot, nos, talán igen. De inkább nem!
Persze, ha egészséges az ember, oltatlanul is simán átvészelheti a Covidot, mondjuk húszból tizenkilencszer. Ha kevésbé szerencsés, kórházba nem kerül ugyan, de beszívja a post-Covidot. Az egyik barátom képtelen normálisan sportolni, amióta tavaly, még az oltás előtt, elkapta a vírust. Egy másikat pánikbetegségre emlékeztető idegrendszeri tünetekkel kezelnek, mióta átesett a betegségen. Anekdotikus bizonyítékok ezek, lehet, hogy száz fertőzöttből egynél jön elő a post-Covid, de ki a fene szeretne lenni a századik?!
Higgyék el, utálom a felesleges pánikkeltést, az omikronvariáns körüli hisztéria például kifejezetten visszataszító. Kár lenne tagadni, a Covid a legtöbb embernél tényleg enyhébb-súlyosabb megfázásként jelentkezik. De mi van, ha mi nem vagyunk ennyire szerencsések? Vagy ami még rosszabb, valaki, akit szeretünk! A szüleink, a gyerekünk, aki három hónapra kimarad a suliból (feltéve, ha nyitva van), mert „rehabra” kell majd járnia, esetleg az idős kolléga, akinek az asztmáját simán kordában tartja egy tabletta, de a Covid elviheti. Egy héttel ezelőtt írtuk meg, hogyan csökkenti a fertőzésveszélyt a vakcina, ha magunk miatt nem, hát éljünk vele azok miatt, akiket szeretünk. Tényleg megérné kockáztatni? Ugyan már!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
