A családorvos mégis óvatos: ebben a nehéz, szokványosnak semmiképp sem nevezhető időszakban a komolyan vehető betegségek közül egy is sok, kettő párhuzamosan pedig egyenesen rengeteg, jó lenne megfigyelésre, alaposabb kivizsgálásra befeküdni a kórházba – mondja –, s azon nyomban intézkedik.
A konténerekből kialakított sürgősségen már várakoznak néhányan. Mindenki a maga bajával van elfoglalva, de ahogy telik az idő, csak meg-megtörik a csend és a mondattöredékekből személyes történetek válnak kihámozhatóakká.
Az egyik hölgynek éjfélkor jár le a karanténja, de még egy utolsó tüdőröntgenen át kell esnie. Déli egytől, azaz öt órája vár sorára. Kicsit kezdi elveszteni türelmét, de nem panaszkodik. Jól elbeszélgetünk, pár mondat után kiderül, a közös ismerősök sora egészen hosszú, bizonyos fokig azonos körökben forgunk, csak eddig még nem szaladtunk össze. Ő a legfelszabadultabb és legboldogabb. Lehet is: nem csak ő esett át a betegségen, de családtagjai is szerencsésen átvészelték ezt a nehéz időszakot.
Egy hetven felé közeledő bácsinak nemrég szívműtétje volt, reggel ellenőrzésre kell mennie, ezért – ha jól volt érthető – jobbnak látta, ha faluról még azelőtt bejön; meglepődve vette tudomásul, hogy tesztje koronavírusfertőzést mutatott ki. Arcára van írva a kétségbeesés: most akkor itt tölti az éjszakát? Holnap fogadja a szakorvos, vagy minden változik? Nem így készült… Telefonon próbál családtagjaival szót érteni, bátorítják, ne essen kétségbe, de a hallottak nem elég hatásosak, továbbra is zaklatott.
Aztán egy idős házaspárt kísérnek be. Gyengék, kiszolgáltatottak… Kiderül, hogy az egyik közeli faluban laknak, de más nem nagyon, ha szólnak is egymáshoz, nagyon halkan.
A három idősebb embert hamarosan lefektetik, perfúziót kapnak. Fekszenek, tűrnek. Az öregúr arra kér, hogy csukjuk be az ablakot – bár legalább harminc fok a meleg, kedvéért nem mondunk nemet –, aztán kis időre rá a mellékhelyiség felől érdeklődik. Tű a karjában, perfúziós zacskó a kezében, lassan lépked a mutatott ajtó irányába. Nem megy könnyen számára a járás, de ha menni kell, hát megy.
A társaságot végre röntgenre kísérik, s hamarosan kibukik az első kórházi humor is: milyen jó, hogy saját lábon mennek a kedves páciensek! Mert bizony, nem mindenki olyan szerencsés…
A vizsgálat után van, aki hazamehet, ám zömüket beutalják. Az idős néni arcára oxigénmaszkot tesznek. Tiltakozik, kérte, hogy ne kapjon, s meg is ígérték neki, hogy nem kell, ám a palackját készségesen cipelő asszisztens közli, kell a maszk. A döntésbe belenyugszik, a maszk mögül jól kihallatszik, mennyire nehezen, szaggatottan veszi a levegőt; talán mégiscsak jobb, hogy segítséget kap a lélegzéshez.
A lifthez közeledve az öregek azon kezdenek izgulni, nehogy elszakítsák őket egymástól, mindennél fontosabb, hogy együtt maradhassanak. Bár senki sem tudja, mi következik, a társaság közös erővel próbálja megnyugtatni őket: a legnagyobb rendben lesz minden. Más emeleten szállnak ki az idősek, elköszönnek.
Kórteremhez jut, berendezkedik mindenki. Ha nem fehérre festettek lennének s melegebb anyagból készültek volna az ágyak, az ember azt hinné, szállodában van. Ez az illúzió rövid ideig tart: a szomszédos kórteremből hamarosan áthallatszik valaki köhögése. Hosszú és szenvedő. Beleborzong az ember: vajon mindenkinek felkel holnap is a nap?
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
