A boros szubkultúrában körülbelül bármin lehet vitatkozni – sőt szokás is ez! –, így azon is, hogy egyáltalán érezhető-e valamely ital illatában és ízében a mineralitás. Az ásványosság. Megesik, hogy az érvek-ellenérvek sorában bizonyos vegyületek elnevezése, sőt akár képlete is felmerül. Nagyjából ez az a pont, amikor végérvényesen meg szoktam adni magamat. Mintha a bor kémia lenne! Nem pedig kulturális kategória! Amelynek egyes darabjai értékelésében a benyomás, a befogadás, a percepció számít. Ergo semennyi szerepet sem szabadna kapnia az oly gyakran-ostobán felülértékelt objektivitásnak.
Ez arról jutott eszembe most, hogy a Laposa Borbirtok kacskaringós pályafutásának egyik-másik szakaszában Bazaltbor néven iparkodott meghódítani a közönséget. Nem véletlenül, hiszen a Laposa József tájépítészmérnök által a kilencvenes évek elején alapított családi pince főként Badacsonyban és a Somlón tett szert vagány parcellákra, minek okán csakhamar kiemelkedő dolgokkal bukkant fel a piacon.
E hegyek, mint tudjuk, vulkanikus eredetűek, így a lankáikon zöldellő-termő szőlő sokat szenvedő gyökerei köves-sziklás talajban keresik a kapaszkodót és a tápanyagokat. Hogy a fogyasztó e körülmények ismeretében egykettőre felfedezi a sikerültebb olaszrizlingekben vagy szürkebarátokban azt a híres mineralitást, az innentől kezdve magától értetődő. Ám a valóságos helyzet az, hogy ez tényleg nem illúzió. Egy bazalton és egy homokon termett fehérbor ég és föld, egyáltalán nem nagy kunszt megkülönböztetni őket karakterük alapján. Aki nem hiszi, járjon utána! Akár e szöveg címszereplőjének kidugózása segítségével.
Kacskaringós Laposa-sztorit említettem az imént, nem véletlenül. A családi pincécskében a soron következő generáció agilis prominense, Laposa Bence vette át az irányítást a kétezres évek közepén. A borok minősége ettől cseppet sem romlott – ellenkezőleg, az új seprők minden híreszteléssel szemben sokszor sepernek progresszíven –, azonban néhány újabb esztendő elteltével egy nagybefektetővel összefogva nagyvállalkozásba bonyolódott a família. Ennek eleinte gyümölcsözőnek tűnő együttműködés, majd egy sokat vitatott építkezés – az új badacsonyi feldolgozót és borhotelt az építészszakma csodálatosnak-díjazandónak, ám a publikum egy része brutális tájsebnek találta –, végül viharos szakítás és kellemetlen névhasználati háborúskodás lett a következménye.
Persze nem kizárt, hogy ezzel az epizóddal sem kellene előhozakodnom, ugyanis a válás óta is eltelt fél évtized, és Laposa Bence – illetve testvére, Zsófi – azóta annyi mindent letett az asztalra, hogy alig győzzük számontartani. Hogy mégis megtettem, azért van, mert első ránézésre sokan mind a mai napig nem feltétlenül tudják, hogy az eléjük kerülő Laposa-címkés palackban vajon a család vagy a befektető fémjelezte termék van. Ember legyen a talpán, aki minden extra támpont nélkül eligazodik.
Egy biztos: az itt is látható és elfogyasztott 2015-ös 4 Hegy olaszrizling garantáltan Laposa Bencéék munkáját dicséri. A név azt jelenti, hogy van a borban szőlő Badacsonyból, a Szent György-hegyről, a Csobáncról és a Somlóról – összesítve tíz hektáron gazdálkodik a kisbirtok –, és a szépen beérett olaszból végtelenül tiszta, ásványos-gyümölcsös, élénk, sziporkázó, mégis barátságos savú, üde-friss, hosszú lecsengésű bort szűrtek a dolgos munkáskezek. Ismerek értőket, akik kételkednek abban, hogy az olaszrizling agilis is bír lenni. Ez a bor határozott cáfolata hebehurgya kételyeiknek. Annyira életteli ez a Laposa, hogy magam is alig hiszem. Kompromisszummentesen nagyszerű, maradjunk annyiban – és vásároljunk belőle még egy palackkal. Vagy kettővel. Amíg van belőle.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 26.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
