Nem az asszimiláció, nem a közöny és nem is a „magyarságtudat gyengülése” áll a felvidéki magyar pártpolitika válsága mögött. A probléma sokkal prózaibb – és sokkal kínosabb: a Magyar Szövetség évek óta nem kínál országos politikát. A választók viszont igenis országos kérdésekben élnek, gondolkodnak és szavaznak. Ha pedig nem kapnak választ egy magyar párttól, megkapják máshol.
A legutóbbi parlamenti választások ezt könyörtelen pontossággal mutatták meg. A többségében magyarok lakta déli és keleti járásokban közel tíz százalékkal alacsonyabb volt a részvétel, mint országosan. Ez nem véletlen, és nem egyszeri kisiklás. Ez politikai diagnózis. A felvidéki magyar választó lábbal szavaz: aki nem akar szlovák pártra voksolni, de a magyar pártra sem tud, az inkább otthon marad. Van egy kellemetlen igazság, amelyet a felvidéki magyar politikai elit évek óta kerülget, mint macska a forró kását: ma már több magyar szavaz szlovák pártokra, mint a Magyar Szövetségre. És nem azért, mert hirtelen asszimilálódtak volna, hanem mert a magyar politikai kínálat egyszerűen elfogyott.
A számok makacs dolgok. A legutóbbi parlamenti választásokon a déli és keleti, többségében magyarok lakta járásokban közel tíz százalékkal volt alacsonyabb a részvétel, mint az országos átlag. Ez nem véletlen, és nem is technikai probléma. Ez politikai üzenet. A felvidéki magyarok lábbal szavaznak. Aki nem akar szlovák pártra voksolni, de a magyar pártra sem tud, az inkább otthon marad.
Az arányok nagyjából így néznek ki: a magyar választók körülbelül 40 százaléka szlovák pártokra szavaz, 30 százalék nem megy el szavazni, és mindössze 30 százalék hajlandó a Magyar Szövetség jelöltjeit karikázni. Ez matematikailag sem, politikailag sem elég az 5 százalékos parlamenti küszöb átlépéséhez. Nem most először. Ezért bukott el sorozatban az MKP, az MKÖ, majd a Magyar Szövetség is a parlamenti és EP-választásokon.
Miközben a Magyar Szövetség önként kivonult az országos politikából, és beérte az önkormányzati, illetve megyei szerepkörrel, a szlovák pártok egyszerűen betöltötték az űrt. Nem zászlót lengetnek, nem etnikai jelszavakat skandálnak – hanem listára tesznek magyar származású, vagy magyarul beszélő, országosan ismert politikusokat.
A Smerben, az SNS-ben és a Republikában ugyan nincs magyar nemzetiségű politikus, de még ott is találni olyan képviselőket, akik legalább értenek magyarul. A Hlas már egy fokkal tovább ment: itt több magyar kötődésű szereplő is van, még ha egyikük sem kifejezetten „magyarságával” szerez szavazatokat. Juraj Bača sportolói múltja, Pinke Loretta fiatalos imázsa, a gazdasági minisztérium államtitkári posztja kapcsán a magyar pártból kilépett Hodossy Szabolcs és Boris Benkovič Világi Oszkárhoz fűződő kapcsolatai mind azt mutatják: a párt pragmatikusan kezeli a magyar terepet.
A Progresszív Szlovákia ennél is tudatosabb. Jaroslav Spišiak, Martin Dubéci, Ódor Ľudovít – különböző pályák, különböző karakterek, de mind országos politikai súllyal bírnak. És ez látszik a preferenciaszavazatokon is: Spišiak közel 70 ezret, Ódor közel 300 ezret, Dubéci több mint hatezret kapott. Ezek nem magyar belügyek – ezek országos számok. A PS magyar platformja közben inkább díszlet, mint motor, de nincs is igazán szükség rá: a párt „magyar” arcai önállóan is elbírják a terhet és szállítják a (jellemzően progresszív irányultságú) magyar szavazatokat.
A liberális SaS-ben Hamran Štefan komáromi kötődése és nyíltan vállalt magyar származása hitelesebb, mint bármelyik etnikai brosúra. Legutóbb az EP-választásokon 28 958 egyéni karikáig jutott, még a Demorati listáján. Mellette ott sündörög Simon Zsolt, aki politikai értelemben inkább riasztja, mint vonzza a magyar szavazókat – ezt az 1395 karika pontosan jelzi.
Király Zsolt: Komáromban ismét kiderült, mennyire szétesett a felvidéki magyar közélet
A Slovensko (ex-OLaNO) esetében Grendel Gábor inkább biztonságpolitikus, mint magyar érdekképviselő, de a választók ezt láthatóan elfogadják: több mint 28 ezer karikát gyűjtött. Zoroslav Kollár pedig – bár politikailag marginális – legalább beszél magyarul, és nem fél megszólítani a magyarlakta régiókat.
Jelen van még a magyarok körében a Právo na pravdu (Jog az igaságra) párt is Zoroslav Kollár vezetésével. A Kollárral készült interjúnkból kiderül, hogy fontos számára a magyarlakta terület felkarolása, lévén, hogy maga is beszél magyarul és a Dunaszerdahelyi járásban levő Illésházán lakik.
És ott van Gyimesi György, a legnépszerűbb felvidéki magyar politikus, több mint 31 ezer egyéni karikával. Az igazi kérdés nem az, hogy indul-e, hanem az, hogy melyik szlovák párt listáján. Mert ma már ez a valódi dilemma: nem az, hogy legyen-e magyar képviselet, hanem az, hogy hol.
És itt érkezünk el a lényeghez. A Magyar Szövetség stratégiai zsákutcába kormányozta magát. Azt hitte, hogy ha nem foglalkozik országos ügyekkel (így próbálva elkerülni az ideológiai konfliktusokat), akkor majd a választók sem fognak. Ez súlyos tévedés. A választók igenis foglalkoznak inflációval, háborúval, szankciókkal, energiával, biztonsággal, egészségüggyel – csak éppen nem magyar párttól hallanak róluk.
Egy új gondolat talán segíthetne a kijózanodásban: a felvidéki magyar politika ma nem identitásválságban van, hanem relevanciaválságban. Nem az a kérdés, hogy ki a magyarabb, hanem az, hogy ki tud beleszólni az ország dolgaiba. És amíg a Magyar Szövetség ezt nem érti meg, addig a magyar választót nem elveszik tőle – hanem ő maga sétál át a szlovák pártokhoz.
Mert a politika nem nemzetiségi népszokás. Hanem hatalom. És aki lemond róla, azt előbb-utóbb senki sem kérdezi meg.
Király Zsolt
Nyitókép forrása: Fb, GL oldala
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
