A történet tankönyvi példája annak, hogyan működik a progresszív politika perifériára szakosodott gépezete. Nem kell hozzá sok idő, nem kell hozzá parlamenti többség, csak egy jól bedobott csali, néhány közös fotó, egy színpad, pár nyilatkozat – és a végén ott marad az ember lehúzott gatyával, politikai értelemben meztelenül, közösség nélkül.
Pontosan ez történt Gubík Lászlóval és az általa vezetett Magyar Szövetséggel.
A Progresszív Szlovákia elérte, amit akart. Nem kompromisszumot kötött, nem hidat épített, hanem kinyírta a magyar pártot. Elegánsan, mosolyogva, liberális sajtókörúttal kísérve.
Egy régi, fájdalmas, morálisan máig vállalhatatlan ügy, amelyről a progresszív oldal pontosan tudta, hogy a szlovákiai magyar politikai elit reflexből ugrik rá. Ugrik, mert nincs stratégiája. Ugrik, mert régóta nem célja van, hanem vágyai. Ugrik, mert a túlélés illúziója erősebb lett, mint a közösségi felelősség.
Jöttek a tárgyalások, a mosolygós kézfogások, a közös fellépések, a turné a progresszív médiában. Jött a tüntetés a PS színpadán. És jött Gubík minden korábbinál vállalhatatlanabb monológja arról, hogy Fico „önmaga karikatúrájává vált, elfáradt garnitúra”, miközben a jövő természetesen a Progresszív Szlovákiáé.
Ezzel a mondattal Gubík nem Ficót támadta meg – hanem elvágta az utolsó kötelet is maga mögött.
Mert ettől a pillanattól kezdve már nem egy magyar közösséget képviselő politikus volt, hanem egy sodródó mellékszereplő egy idegen politikai narratívában. Egy olyan térben, ahol nem szövetségesek vannak, hanem eszközök.
És amikor az eszköz elhasználódik, kidobják.
A fordulópont Gubík ügyetlen, önleleplező nyilatkozatai voltak Ukrajnáról, a háborúról, a „nyugati értékekről”. Ott vált nyilvánvalóvá még a legnaivabb, szektás MKP-nosztalgiát dédelgetők számára is, hogy ez az ember bárkivel bármiről hajlandó alkut kötni, ha abból személyes politikai hasznot remél.
És amikor a progresszív oldal eldöntötte, hogy vége a játéknak, kiadta az ukázt. Nem is akárki által, hanem Rastislav Káčer szájával – a progresszív tábor egyik legnyíltabban soviniszta, magyarellenes háttéremberével. Az egykori külügyminiszter szavai nem félreérthetők: Gubík, az Aliancia, a magyar zászló – mind vállalhatatlan. A magyar politikai jelenlét csak addig tűrhető, amíg csendben van, identitás nélkül, zászló nélkül, önfeladásban.
Megint egy uniós csúcs, megint egy progresszív intrika – de a Magyar Szövetség már több, mint hasznos idióta. Cinkos
Amint megjelent a magyar zászló a progresszív színpad közelében, hirtelen elfogyott a tolerancia.
A Progresszív Szlovákia soha nem akarta megoldani a „magyar kérdést”. Csak kezelni akarta. Használni. Majd eldobni. A Beneš-dekrétumok bedobása nem bátor politikai gesztus volt, hanem csapda. És a Magyar Szövetség – Gubík László vezetésével – belesétált.
Most pedig ott állnak középen, politikailag lemeztelenítve. Forró Krisztián már jelzi a lemondást. A választók döbbenten figyelnek. És közben készülnek büntetni.
Abszurd: Kínos lett az ellenzéki szereplés – Így hazudik a Magyarországról pénzelt sajtó Gubík beszédéről
Mert a politikai matematika könyörtelen. Simečka és köre pontosan tudja: több szlovák szavazót veszítenek Gubíkkal, mint amennyit nyernek vele. A progresszív magyar szavazók nélküle is begyűjthetők. A nemzeti magyar közösség viszont így elveszett.
És Gubík László közben nem korszakot váltott, hanem totálisan taccsra tette a saját közösségét – abban a hitben, hogy majd egyszer parlamenti képviselő lehet egy progresszív listán.
Ez nem stratégiai hiba volt. Ez politikai öngyilkosság.
És a számlát nem a Progresszív Szlovákia fogja kifizetni, hanem a szlovákiai magyar közösség – legalábbis addig, amíg ki nem mondja végre: ebből elég volt.
Király Zsolt
Nyitókép forrása: Archívum
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
