Aztán továbbmegy, fejcsóválva, mert ez még sincs így rendjén, és rövid séta (na jó, ez mindenkinek mást jelent, egyiknél száz métereket, másiknál kilométereket – nálam az utóbbit), szóval párperces gyaloglás után ugyanaz a jelenség feltűnik ismét. Ilyenkor az ember már tényleg azt hiszi, hogy az okulárét az agyi kivetítővel összekötő vezetékekben valami megszakadt, esetleg az idő a visszájára fordult – bármi legyen is, egyik sem tölti el jó érzéssel. Pedig a látvány fő eleme ugyanaz (vagy legalábbis nagyon hasonló), csak a környezet más.
Az áruház mögött, abban a télen-nyáron árnyékos kis utcában, a kerítés tövénél láttam meg az első kutyaólt. Valamiféle ládát alakítottak át menedékhellyé, a bejáratul szolgáló keretet szigetelőszalaggal rögzítve hozzá – ennek méretéből ítélve kistestű kutyára szabták a pajtát. Mellette két műanyag doboz, egyikben kevés víz, másikban ételmaradék: egyértelmű, valaki egy kóbor ebet sajnált meg, neki épített házat, őt eteti. Állatbarát cselekedet, szó se róla, azért még sincs valami rendjén vele, állapítottam meg rögvest, és azon kezdtem gondolkodni, mi az, ami nem stimmel. Összehúzott szemöldökkel nézegettem rövid ideig az akkor épp üres kutyaólt, aztán tovább mentem.
Utam az egykor a népek nevelőjéről elnevezett, a köznyelvben mai napig is akként emlegetett lakónegyedbe vezetett, szinte andalogva róttam az utcát, meg-megállva, élvezve a metsző hideget oldó napsütést. És akkor túloldalt megláttam a másik kutyaólt. Meglehetősen furcsa látványt szolgáltathattam, amint a lassú sétából hirtelen sóbálvánnyá változom, majd se jobbra, se balra nem nézve átszaladok az úttesten, néhány autóvezető reagálási képességét is próbára téve – de muszáj volt közelről szemügyre vennem ezt az újabb, de néhány percen belül már másodszor feltűnő jelenséget. Ezt a pajtát egyszerű kartondobozból eszkábálták, hogy szét ne essen, szintén szigetelőszalaggal erősítették meg körös-körül. Benne piros rongydarab szolgáltatja a fekhely kényelmét és melegét, előtte szintúgy két edény, egyikben víz, másikban pár szem száraz táp – tehát aki ezt a kutyát óvja, az még a pénzt sem sajnálja a számára megfelelő élelmiszer beszerzésére. Eddig jutottam el a helyzetfelmérésben, amikor beugrott, mi az, ami már az első kutyaól megpillantásakor is zavart: tudatalattim helyesen határozta meg azt, hogy aki ilyenszerű menedékhelyet épít, az nem kutyát tart, hanem kutyát óv. És ez hatalmas különbség. Hiszen a kutyás gazda, azon túl, hogy otthonában tartja és ellátja az állatot, felelősséget is vállal érte: a szükséges oltások beadatásától az ürülék eltakarításán át a közbiztonsági feltételek megteremtéséig hosszú a skála, és sok minden belefér. Ellenben aki kutyát óv olyképpen, hogy közterületen valahol, egy szélvédettebb zugban, alkalmi menedékhelyet rendez be számára, ételt-italt ad neki, az semmiféle felelősséget nem vállal érte, sőt: állatbaráti gesztusával tovább szaporítja a kóbor ebek amúgy sem csekély számát. És ez már nagyon nem helyes cselekedet.
Hogy mit lehessen tenni ilyen esetekben? Ördögi kör ez, hiszen ha a kutyaólt elviszik a köztisztaságiak, a „gazda” másikat készít helyette, ha az odaszokott ebet befogják a kutyamenhely munkatársai, másikat sajnál meg helyette. Talán ha valaki felvilágosítaná cselekedete következményeiről, jobb belátásra térne – mert bár tapasztalnom kellett számtalanszor, hogy sokakra a szép szó nincs hatással, én továbbra is hiszek a józan ész erejében.
Borítókép: A szerző felvétele
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
