Karácsony évszázadok óta a legszentebb, legmeghittebb ünnep a világ keresztény embereinek életében. Ilyenkor megajándékozzuk szeretteinket, kedveskedünk családtagjainknak, testben és lélekben is ráhangolódunk az ünnepekre. Bizonyára minden családnak megvannak a sajátos szokásai, a kedvenc ételei a karácsonyi terítéken, és az ajándékozás körüli apró rituáléi.
Azonban elődeink magukkal hozott ősi szokásainak egy része átalakult vagy a feledés homályába merült. Elevenítsünk hát fel pár régi karácsonyi szokást, hátha ezeknek a tradícióknak köszönhetően még szebbé tehetjük karácsonyunkat.
December 24. – Ádám és Éva napja, karácsony vigíliája, böjtnap. Az adventi időszak utolsó napja, de egyben a karácsony kezdete is. Dologtiltó napnak számított, csupán a takarítás és a sütés-főzés volt engedélyezett. Ezen a napon a karácsonyi asztalt ünnepélyesen megterítették, az abroszt csak szenteste használták (a hétköznapokon a parasztasztalra nem került terítő), ugyanis mágikus erőt tulajdonítottak neki.
A következő esztendőben pedig ugyanezt az abroszt vetőabroszként vagy sütőabroszként alkalmazták, hogy a termés bő legyen, a kenyér jól sikerüljön vagy pedig – az abrosz mágikus erejének köszönhetően – a beteg embert tekerték be vele, esetleg bedörzsölték vele a beteg háziállatot.
Asztalon a gazdaság
A karácsonyi asztalon vagy alatta a parasztgazdaság tartozékai is megjelentek: gabonamagvak, szalma, széna, gazdasági és háztartási eszközök kerültek a teríték mellé, hogy ezzel is elősegítsék az állatok szaporaságát, vagy csak azért, mert ezáltal emlékeztek a kis Jézus születésére.
Az asszonyok később aztán az állatoknak adták az asztalon maradt morzsát, hogy termékenyek legyenek a következő évben. A jobb termés reményében a gyümölcsfákra kötözték vagy alájuk szórták a szénát, szalmát, karácsonyi morzsát vagy az ételmaradékot.
Karácsonyi ételek: minden, ami szem-szájnak ingere
E napon fontos szerepet játszik a vacsora is. Régen a katolikus egyház szigorú böjtöt rendelt el erre a napra, amit az éjféli miséig be kellett tartani.
Elsődleges éteknek az egész kenyér és a kalács számított, hogy egész esztendőben legyen belőle. Az asztal alá szénát, szalmát vitt be a gazda, hogy azután az állatok alá tegye, ezzel biztosítva egész esztendőre az egészségüket. A bő termést igyekeztek befolyásolni a szintén az asztal alá helyezett magvakkal, szemes terményekkel.
Népszerűek voltak még a karácsonykor fogyasztott hüvelyesek, valamint a sült tök és újabban a hal, melyek a következő év pénzbőségét kellett hogy biztosítsák. Régen bab-, borsó- vagy lencselevest és mákos gubát ettek, ma már főként a hal és a krumplisaláta tartozik a tradicionális ételek közé.
Az asztalra helyezett ételek, melyeket általában megfelelő sorrendben fogyasztottak el, a család tagjainak az egészségét biztosították a néphit szerint. Vacsorára huszonegyféle eledel került az asztalra: hal, bableves, mákos guba, derelye, keserűtúrós galuska, ostya, dió, alma, fokhagyma, vöröshagyma, méz, aszalt szilva, bors, szőlő, sült tök, fehér kenyér, bejgli, bor, pálinka stb. A családtagoknak mindenből kellett enni-inni.
Általában elsőnek az ostyát fogyasztották mézzel, borssal és fokhagymával. Ezután ették az almát. Az almának karácsonykor sokféle mágikus szerepet tulajdonítottak. Almával jósoltak a lányok Luca-naptól fogva, a családfő pedig általában egy almát annyi felé vágott, ahány családtag volt, s mindenki kapott belőle, hogy összetartson a család.
Klasszikus karácsonyi étrend 1940-ből
24. kedd, ebéd: halikraleves, mákosmetélt. Vacsora: borleves kockára vágott pirított zsemlyével, rántott harcsa, velissaláta, diós- és mákospatkó, gyümölcs.
25. szerda, ebéd: pulykaaprólékleves májgaluskával, pulykapecsenye, sültburgonya körítés, vegyes saláta, faágtorta. Vacsora: hideg pulykasült, ecetes paprika káposztával töltve, sütemény, gyümölcs.
26. csütörtök, ebéd: tyúkleves finommetélttel, makarónipuding, a hús átsütve, szeletekben sült burgonyakörítés, cékla és uborka, diós- és mákostekercs. Vacsora: malackocsonya ecetes tormával, vegyeskompót, sütemény.
A karácsonyfa eredete
A karácsonyi ünnepkör legismertebb, legjellegzetesebb és nélkülözhetetlen jelképe a karácsonyfa, mely a téli napfordulóhoz kötődő pogány hagyományokban még nem szerepel, azonban a fák és az örökzöldek fontos szimbólumokként voltak jelen.
A téli napforduló idején örökzöld növényekkel díszítették a házakat, hogy elűzzék a hideg tél egyhangúságát. A keresztény világban ezért lettek az örökzöldek az élet és az örökkévalóság szimbólumai.
A középkorban a templomokat szenteste almával díszített faágakkal ékesítették. A fákat ekkor még nem vitték be a házakba. A 16. századi Németországban szenteste papír virágokkal díszített fenyőket vittek a város főterére, ahol nagy ünneplést tartottak, a feldíszített fákat körbetáncolták, majd a szertartás részeként elégették.
Az első írásos feljegyzés a mai értelemben vett karácsonyfáról a 15. század végéről, Strasbourgból származik Sebastian Brant német író tollából. Ekkoriban a fákat almával, ostyával díszítették. A gyertyával díszített karácsonyfát elsőként 1660-ból jegyezte le Lisolette pfalzi grófnő egy 1708-ban írt levelében. A karácsonyfa-állítás szokása hazánkban a 19. században jelent meg, főleg a német ajkú városi lakosság körében. Az első „magyar” karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz állította 1824-ben, ez az új szokás pedig gyorsan meghonosodott a városokban.
A karácsonyfát kezdetben almával, dióval, ostyával, mézespogácsa-alakokkal és cukorral díszítették. A 19. század vége felé már a csillogó díszek váltak a karácsonyfák összképének meghatározóivá. Üvegdíszek gyártására vonatkozóan pedig 1848-ból származik az első adat, tömeges előállítása Németországban már a század végén elkezdődött.
Ünnepi szokások (regölés, betlehemezés)
A regölés a téli napforduló ősi, pogánykori szokása. Férfiak jártak házról-házra bőség- és termékenységvarázsló rigmusokkal köszöntötték a háziakat. Általában karácsony másnapján, 26-án került rá sor, amikor különféle népi hangszerekkel (duda, dob, csengő stb.) is kísérték a regölést, a résztvevők pedig kifordított báránybőr bundát viseltek.
A regösök a házhoz való megérkezéskor a házigazdától engedélyt kérnek, hogy elmondhassák az éneket, ezután beköszöntőt mondanak, majd következnek a jókívánságok a háziaknak és az adománykérés.
A betlehemezés a magyar paraszti hagyomány egyik legismertebb és legnépszerűbb, többszereplős, dramatikus népszokása a karácsonyi ünnepkörben. Tulajdonképpen pásztorjáték, azt a történetet meséli el, melyben Jézus születésekor a „három királyok” (a napkeleti bölcsek) meglátogatják a jászolban, barmok közt fekvő kisdedet és Máriát.
A betlehemezők, általában férfiak, legények vagy gyerekek betlehemet visznek magukkal, melybe fából, papírból készült szent család figurákat és állatokat helyeznek. A dramatikus játék részei a bekéredzkedés, a háziak köszöntése, a születéstörténet felolvasása vagy előadása, adománygyűjtés.
Névnapi köszöntések (december 26 – 27.): István és János napja
István napja egészség- és termésvarázsló napnak számított. A legények, férfiak a mise után együtt jártak „istvánolni”, az István nevű barátokat, rokonokat, gazdákat felköszönteni. Van, ahol a bort a köszöntők viszik magukkal, a gazdasszony kötelessége pedig a hájas-, tepertős- sajtos pogácsa elkészítése.
János naphoz a borszentelés szokása kapcsolódott, mely egyes borvidékeken máig él. Régen minden család bort vitt a templomba, amit a pap megáldott. A szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak, így beteg ember és állat gyógyítására egyaránt alkalmazták.
A névnapi összejárások e két névnap alkalmából maradtak meg legtovább – talán nem véletlen, hiszen a két leggyakoribb férfinévről van szó. A tréfa, nevezetesen a „kötözés” sem hiányzott e névnapozásokból, amikor is a látogatók éjnek idején keresték föl a névnapost, akit aztán az ágyhoz kötözve köszöntöttek föl. Szólásunk a Szent János áldása pedig a búcsúzáskor megivott utolsó pohár borral kapcsolatosan maradt fönt.
Vesszőzés aprószentek napján (december 28.)
A bibliai történet szerint a napkeleti bölcsek látogatása után, a hatalmát féltő Heródes megöletett Betlehemben minden két éven aluli fiúgyermeket, abban a reményben, hogy az újszülött Messiás is közöttük van. Bár nem tudnak Jézusról, mégis Jézusért adják életüket… Aprószentek napján rájuk emlékezünk.
E nap legismertebb szokása a korbácsolás vagy vesszőzés (aprószentekelés,odoricsolás,suprikálás). A korbáccsal a betegségeket, különösen a keléseket űzték, de több helyen e szokással kapcsolódott össze a legényavatás ünnepe is.A falu legényei ilyenkor végigjárták a házakat, s énekszó mellett korbáccsal meg-megsuhintották a lányokat, asszonyokat.
Ezzel a szokással azt akarták kifejezni, hogy Betlehemben csak a fiúkat ölték meg, ezért most a lányoknak kell szenvedniük. Vesszőzés után a legényeket borral kínálták, a lányok pedig színes szalagot kötöttek a vessző végére. A vesszőzést olykor a gyerekek kapták – jelképesen a Betlehemben Heródes alatt szenvedett gyermekekért.
Takács Henrietta
Források: mek.niif.hu, karacsony.lap.hu, magyaralmas.hu
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
