Az, hogy egy gyermek fűtetlen helyen, a mi szemünkben emberhez méltatlan körülmények között születik meg, nem csupán egy múltbeli, kétezer éves történet. Ma is számtalan gyermek jön így a világra – például az Andok hegyeiben.
A Bakonyi házaspár, Melinda és Gábor, akik összesen nyolc évig szolgáltak a Szegények Szolgái Misszionáriusok védőszárnyai alatt a dél-amerikai országban, sok ilyen gyermekkel találkoztak. Februárban tértek haza Magyarországra, és nem könnyen, de úgy döntöttek, ezúttal nem hosszabbítják meg a perui szolgálatra mondott igenjüket.
Nem volt olyan év, amikor Peruban ne egy élő újszülött feküdt volna a jászolban Jézusként, emlékszik vissza Melinda. A négygyermekes édesanyának nagyon szép élményt jelentett, ahogyan a perui gyerekek népviseletben, sapkában összegyűltek, és táncoltak, karácsonyi dalokat énekeltek ilyenkor. Fülig ért a szájuk az örömtől. Latin-Amerikában nyáron van karácsony, úgyhogy már csak emiatt is egészen más megélni. Melinda, hogy legyen egy kis hazai hangulata az ünnepnek, volt, hogy a karbantartót kérte meg az iskolában, vágjon le három ágat az egyik fáról, ha már nincs karácsonyfa.
A peruiak az orvosi rendelőben, az iskolában, a templomokban és ahol csak lehet, már advent első napján kiteszik a nagy, terepasztalszerű betlehemeiket, amelyeken ilyenkor még a várandós Mária alakja látható a középpontban. A lányok cuzcói iskolájában, ahol Melinda is szolgált, minden évben felváltva készítik el a betlehemet az alsó, illetve a felső tagozatos tanárok. Aztán karácsonykor, amikor megszületik a Kisjézus, a várandós Mária-figurát kicserélik: helyére a Szűzanya meg az újszülött Kisjézus figurája kerül. Minket is egy ilyen betlehem fogadott Bakonyiéknál, bár elmondásuk szerint az sokkal szerényebb méretű volt a peruiakénál.
Gábor a perui ünnepek apropóján felidézte, hogy karácsonykor és húsvétkor mindig több napos missziót szerveznek a papok a hegyekbe. Ott is alszanak. És hasonlóan misszióba mennek ilyenkor a nővérek is, „icipici kis falvakba, pont olyanokba, amilyen az a kis porfészek, Betlehem lehetett Jézus idejében”.
A családosok ebben nem vesznek részt, ők a közösség otthonában ünnepelnek a gyermekeikkel, de a papok, a testvérek és a nővérek elbeszélése szerint nagyon mélyek és különlegesek ezek a missziós karácsonyok. Gábor szerint olyasmit tapasztalhatnak meg ilyenkor, mint Olofsson Placid atya, amikor Szibériában karácsony éjszaka egy csepp borral és egy kis darab kenyérrel misézett a szíve fölött.
Gábor arról is beszél, hogy a kisbabát, aki a cuzcói közösségük karácsonyán a jászolban feküdt, volt, hogy egy szatyorban találták valahol a rendőrök, vagy otthagyva egy babakocsiban, valamelyik utcán.
Giovanni Salerno olasz származású Ágoston-rendi szerzetes, a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom alapítója is ilyen iszonyatos körülményekkel szembesült, amikor orvosként ellátogatott az Andok hegyei közé. Szerzetestársaival 1968-ban ment Peruba, hogy megalapítsák az apurímaci prelátust, s megrendülten látták, hogy az ottani falvak, települések lakói szinte kőkorszaki viszonyok között élnek, teljesen elhagyatva, és kizárva a civilizációból. A kábulatban lévő szülő anyának a hatéves gyermeke egy üvegdarabbal vágta el a köldökzsinórt, máskor valaki elrágta azt. A mi jóléti orvosi rendszerünkben még az is szokatlan, amit Bakonyiék éltek meg Peruban a legkisebb gyermekük születésekor. Mivel nem volt társadalombiztosításuk, így egy magánegészségügyi intézményben szült Melinda, de ott is Gábor kezébe nyomták a szülés után a bebugyolált kis Ágostont, hogy menjen ki vele az utcára, vigye el a két sarokra lévő, betegekkel telezsúfolt felnőtt orvosi rendelőbe, és ott adassa be neki az ilyenkor szükséges oltásokat.
Latin-Amerikában jut a legkevesebb pap a legtöbb emberre, mondja Gábor. „Mi sem katolikusokkal kezdtünk foglalkozni, hanem szegény emberekkel, akik nyitottak arra, hogy a gyermekeik keresztény, katolikus nevelésben részesüljenek.”
Bakonyiék a közgazdasági egyetemen ismerkedtek meg egymással, majd miután végeztek, Melinda egy könyvvizsgáló irodában dolgozott, Gábor pedig egyebek mellett bankban. Egy lelkigyakorlaton találkoztak olyan fiatalokkal, akik a mozgalom tagjaiként hátrányos helyzetű, többnyire cigány gyermekekkel foglalkoztak a VIII. kerületben. „Nagyon megfogott minket, hogy mindezt ilyen vidáman, nyitottan is lehet tenni, és Gábor elkezdett önkéntesként odajárni – mondja Melinda. –
Úgy érezzük, hogy ez a mi életünk.”
A felnőtt megtérő Gábort a józsefvárosi szolgálat során megrendítette a társadalmi rétegek közötti aránytalansággal való szembesülés. „Ha a társadalomnak egy kovásznyi része, csak a fiatalok öt százaléka azt mondaná, odaajándékozok az Istennek egy fél évet az életemből, és elmegyek egy ilyen helyre, mi mindenre lehetnénk képesek! A fiatalok sokszor nem tudják, hogy igazából mitől lesz boldog az életük, és nem is keresik azt, pedig a Jóisten azért jött el karácsonykor, mert a legnagyobb boldogságot akarja nekünk adni. Egy félév, év nagyon alkalmas idő arra, hogy az ember kiszakadjon a családjából, a kultúrájából, az anyanyelvéből, a gondolkodásmódjából, és odaadja az életének azt a szakaszát másoknak, akár Peruban, akár máshol.
Azt szokták mondani, hogy mi nem a valóságban élünk ott kint, pedig az az igazi önbecsapás, amiben Európa úszik.”
Gábor szavaiból is látszik, hogy a józsefvárosi és a perui szolgálat lényegében nagyon hasonló. Ahhoz, hogy erre a tapasztalatra eljussanak, akkor kerültek közelebb, amikor Gábort megkérték, vigye teljes munkaidőben az egyházi szerveződés pénzügyeit, és kapcsolódjon be a gyerekek nevelésébe is Magyarországon. Nagy örömmel mondott igent erre, és Melinda is támogatta.
A fiatal házaspár Óbudára, Békásmegyer-Ófalura költözött, Melinda szüleinek szomszédságába. Már elég régóta késztetést éreztek arra, hogy egyszer elmenjenek Peruba, megnézzék az ottani szolgálatot is, és tanuljanak abból, de soha nem gondoltak rá, hogy odaköltöznének. Nagyon szeretik a hazájukat, nem vágytak arra, hogy külföldön dolgozzanak, éljenek. Ám ahogyan az lenni szokott, amikor jól berendezkedtek, és már bőven volt mit feladniuk, akkor következett el a fordulat életükben. Giovanni atyától az a kérdés érkezett hozzájuk, hogy kimennének-e Dél-Amerikába, és nem csak egy rövid időre, hanem két évre.
Az akkor négyéves Borókával és egyéves Ilonával keltek útra. Ahogy Melinda mondja, nem volt könnyű a döntés, de csak egy nap kellett, hogy igent tudjanak mondani. Az már más kérdés, hogy kiérkezésük után hosszú hónapokon át legszívesebben azonnal összepakolta volna a bőröndöket, hogy hazajöjjenek. De hozzáteszi: a februári visszatérésük után ugyanezzel a honvággyal szembesült Peru iránt. Összesen nyolc évet töltöttek ott, egy kétéves, hosszabb megszakítással, amikor egy másik magyar házaspár volt kint a közösség tagja. Ez idő alatt született meg itthon a nagyobbik fiuk, Ambrus. A legkisebb gyermekük, Ágoston pedig a koronavírus-járvány idején Peruban jött a világra.
A Szegények Szolgái Misszionáriusok még nem tekinthető hivatalosan elfogadott egyházi szervezetnek. Az alapító, Giovanni Salerno atya, aki 1938-ban született Szicíliában, idén februárban hunyt el. Most zajlik a magántársulat még általa kért hivatalos vatikáni átvizsgálása, hogy az Egyházban ténylegesen befogadottá válhassanak.
A társulat központja Cuzcóban van, ott található a nővérek központi háza, egy férfi szemlélődő közösség és a missziós családok alkotta Villa Názáret is. A szegény, árva és beteg gyermekeknek külön fiú- és külön lányiskolát tartanak fenn, a lányokét Cuzcóban, a fiúkét a közeli Andahuaylillasban, ahol a papok és a testvérek is élnek. Innen mennek rendszeresen misszióba távoli falvakba, településekre. Emellett jelen vannak az ország más részein, valamint Mexikóban és Kubában is.
A náluk tanuló gyermekek napi háromszor kapnak ingyenesen ételt. Ezért és a tanulmányaikért cserébe ők is részt vesznek a takarításban, a ház körüli teendőkben. A missziós házaspárok felelnek a lelkiségért, a munkatársakat evangelizálva igyekeznek végezni a feladatukat, amibe a tanítás is beletartozik. De mindenkinek van speciális területe is, Bakonyiék a közgazdászvégzettségüknek megfelelő feladatokat is elláttak. Ugyanakkor idejük egy részében ugyanolyan munkákat végeztek, mint a többi munkatárs, az állatok ellátását, a ganajozást és a vécétakarítást is beleértve. Az iskolák lelkiségét az is meghatározza, hogy a tanórák alatt a diákok és a szünetekben a tanárok negyedóránkénti váltásban folyamatos szentségimádást végeznek.
„Ott kint nagyon be volt osztva minden időnk. Reggel fél, háromnegyed hétkor már elindultam otthonról a kicsivel és a lányokkal, Gábor pedig vitte Ambrusunkat a fiúk iskolájába – meséli Melinda. – Mi délután négykor értünk haza, Gáborék meg éppen a misére, valamikor öt és fél hat között. Fél hatkor volt szentmise ott, ahol laktunk, a mi feladatunk volt a kápolna előkészítése és ellátása. A szentmisén együtt voltunk fél hétig, azután szentségimádás következett fél nyolcig. Ez azért a családok életállapotához igazodott, egy szoptatós anyuka természetesen másként volt jelen, és a beteg gyermekekre is mindig vigyázott valaki.” Melindát szokták kérdezni itthon édesanyák, hogy mennyi volt Peruban az énideje, és hogy a férjével jutott-e idejük egymásra. Azt meséli, lényegében csak a liturgiákon és esetleg kicsit este voltak együtt, mégsem érezte a közösen eltöltött idő hiányát, mert Isten előtt együtt voltak.
– mondja Melinda. – A családos közösség nemzetközi, mindenki máshogyan, más szokások szerint neveli a gyermekét, mégis egy a cél, a Jóisten, őt akarjuk átadni a gyermekeinknek.”
A közösség maga termel meg minden növényt, amit csak tud, és állatokat is tartanak. Ez így olcsóbb, mintha készen vennék az élelmiszert, és biztosabb is, mert sokféle körülmény miatt könnyen leállhat az egysávos pánamerikai országút forgalma. Ezt nem sokkal azelőtt is megtapasztalták, hogy visszajöttek volna Magyarországra: az országban forrongás tört ki, emiatt lezártak egyes utakat, és a palackos gáz ára hirtelen a tizenötszörösére emelkedett.
Hogy mit jelent a közösség szolgálata a perifériákon, ahogyan azt Ferenc pápa szavaival mondhatnánk? Bakonyiék erre nem a saját példájukat említik, hanem a szerzetesnővérekét, akik szép lassan, egy évtized leforgása alatt teljesen megváltoztatták egy hegyi falu sorsát. Az Andokban nem példa nélküli, hogy egy-egy eldugott településre nincs semmi ráhatása a rendőrségnek, s a falu saját törvényei uralkodnak ott. Cusibambában szó szerint férfiak fetrengtek az utcán teljesen elkábulva az alkoholtól. A haldokló faluból a misszió hatására idővel virágzó település lett, egy kis helyi lelki és gazdasági központtá alakult: üvegházakat, sátrakat látni, a lakosok epret termelnek a háromezer-kilencszáz méteres tengerszint feletti magasságban. A férfiak és a nők közül sokan egyházi házasságot kötöttek. Ez nagy szó a latin-amerikai országban, ahol az alkoholizmus mellett nagy probléma az is, hogy a férfiak – legtöbbször jó szándékból, a munka miatt – messzire mennek, oda, ahol jobbak a lehetőségek, s aztán sokan közülük elfelejtenek visszatérni, a távolban új családot alapítanak.
„Nem az a nagy út, amikor elmegyünk Budapestről Cuzcóba, hanem innentől idáig” – mutat a fejére és a szívére Bakonyi Gábor.
Hozzáteszi ugyanakkor, hogy ők egyáltalán nem különlegesek. A Jóisten adott nekik erőt ahhoz, hogy merjenek igent mondani a hívására.
Bakonyiék most egy újabb kihívás előtt állnak: nagy vágyuk, hogy újra élővé tegyék a közösséget Magyarországon. Erre kérte őket Giovanni atya is, amikor Gábor felkereste a halálos ágyánál. A házasok ugyanis nem véglegesen mondanak igent a misszióra, hanem időlegesen, és a korábban aktív tagok életállapotuk miatt most csak imádsággal és kisebb-nagyobb szolgálatokkal tudják vállalni a mozgalomban való részvételt. Melinda és Gábor valahol a Kárpát-medencében szeretnének létrehozni egy kis Villa Názáretet. Ehhez azonban egyetlen házaspár nem elég, legalább még egy, de inkább két hozzájuk hasonló missziós házaspárra lenne szükség. Talán valahol éledeznek már ezek a hivatások.
Fotó: Lambert Attila; Peruban készült fépek: Farbaky Tamás; perui karácsonyi képek: Bakonyi házaspár
Agonás Szonja/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
