Több száz meghívott jelenlétében száznyolcvan évvel ezelőtt, 1842. augusztus 24-én tartották a Lánchíd alapkőletételi ünnepségét.
Az új Széchenyi Lánchíd 1915. december 8-án. Kép: Építő Ipar, 1915., 50. szám
Néhány évvel később a már szerkezetkész, de még át nem adott hídon elsőnek a magyar Szent Koronát szállító lovas kocsi haladt át, ugyanis Kossuth Lajos a szabadságharc leghidegebb napjaiban, 1848. december végén elrendelte, hogy a budai Várban őrzött nemzeti ereklyénket az előnyomuló császári hadak elől Debrecenbe kell menekíteni. A hidat azonban már a szabadságharcot leverő Haynau osztrák táborszernagy adta át, mégpedig 1849. november 20-án, vagyis alig hat héttel az aradi tábornokok kivégzése után. Nem is vett rész a ceremónián senki, csak a kivezényelt császári katonaság.
Az első dunai kőhidat az Al-Dunán, Szörényvárnál – ma Turnu Severin – Traianus római császár parancsára építették, de a folyó feljebbi szakaszán sem kellett sokáig várni az állandó átkelő létrehozására, hiszen a 2. században már az aquincumi légiós tábort is összekötötte a túlparttal egy híd. Sőt, mindjárt kettő is, hiszen egyes feltételezések szerint a barbárok lakta vidékre nemcsak a mai Árpád hídtól északra, de délebbre is létesült átkelő. Előbbi fahíd volt és Transaquincumba, utóbbi hajóhíd, esetleg cölöphíd volt és Contra-Aquincumba vezetett.
A birodalom bukása után azonban ezek elpusztultak, úgyhogy attól kezdve eleinte már csak kompon, később pedig hajóhídon lehetett átkelni a túlsó partra.
Az évszázadok alatt sokszor előjött az állandó híd gondolata. Antonio Bonfinitől, Mátyás király udvari krónikásától tudjuk, hogy Zsigmond király 1436-ban neki is fogott az építésének.
A magyar történelem tizedei című művében minderről ezt írta: „megindította a hídépítő munkálatokat. Először a pesti hídfőnél, majd Budán egy tornyot emeltetett, de halála megakadályozta a folytatást”. Bonfini mester azonban itt nem állt meg, mert ebben a művében Mátyás király kőhídépítési tervéről is beszámolt: „Azon gondolkozott, és ha élete engedi, minden bizonnyal meg is valósította volna, hogy hidat állít a Dunán, Traianus cézár példáján felbuzdulva.”
Az állandó híd gondolata Mátyás király halála után szép álommá olvadt, és a török hódoltság, valamint az azt követő Habsburg birodalmi elnyomás időszakában megmaradt puszta ábrándnak.
Gian Cristoforo Romano Mátyás királyt ábrázoló fehérmárvány domborműve a Budapesti Történeti Múzeumban (Fotó: Nemzeti Fotótár/Kozák Albert)
Csakhogy ebben az időben is át kellett valahogyan jutni a folyó egyik oldaláról a másikra.
A közlekedés többnyire hajóhídon történt, amit úgy készítettek el, hogy a Duna két partját szorosan egymás mellé láncolt hajókkal kötötték össze, melyekre keresztbe pallókat fektettek. Ez azonban csak ideig-óráig biztosította az átkelést, mert nemcsak a téli fagyok miatt kellett szétszedni, de akkor is, ha valamilyen hajó érkezett. Szokollu Musztafa budai pasa nevéhez köthető a hódoltság hajóhídja. A kalendárium ekkor az 1571-es esztendőt mutatta.
Evlia Cselebi török világutazó ezt írta a pasa hídjáról: „Buda várának Ali pasa bástyája előtt a Duna folyón hosszú híd van, amely teljes hetven darab tömlőhajó fölé van hosszú gerendákból építve, s a tömlőhajók láncokkal vannak egymáshoz kötve. Közepén négy hajó van, melyeket ha átmenő hajó érkezik, felnyitnak és bezárnak. A hídnak szolgálatával éppen háromszáz őr van megbízva. A híd hajóinak védelmezésére harminc budai katona van kirendelve s még külön negyven pesti katona ugyanazon védelemre.”
A pasa ráadásképpen még egy láncot is kifeszített, keresztbe a Dunán, hogy a keresztény hadak támadása elől ezzel védelmezze a hajóhidat. Előrelátó volt, hiszen Buda 1602-es ostroma során a keresztény sereg hajóhada áttörte a védőláncot, és egy gyújtóhajóval megsemmisítette a hajóhidat. A sikertelen ostrom után a török azonnal kijavította az átkelőt, amit végérvényesen csak a török világ végóráit jelentő 1686-os ostrom pusztított el. A Pestről Budára visszavonuló török katonaság ugyanis felgyújtotta.
A török kiűzése után a Duna magyarországi szakaszán először Pozsonynál, nem sokkal később pedig Pest és Buda között épült repülőhíd, mégpedig először az Erzsébet híd, majd a Lánchíd helyén.
Találó kifejezés a repülőhíd, hiszen abból állt, hogy a folyó közepén erős kötelékkel lehorgonyoztak egy nagyobb hajót, amelyből kiengedték a hosszú kötél végére kötött kompot. Ezt pedig a folyó sodrása vitte át az egyik partról a másikra. Az alkalmatosság nagy előnye volt, hogy már nem zavarta a hajóforgalmat. Egyszerre három-négy lovas kocsit és háromszáz utast is át tudott vinni a túlsó partra. A 18. század második felére azonban már úgy megnövekedett a forgalma, hogy újra hajóhidat építettek Pest és Buda közé. Az építkezés előzményéhez tartozik az is, hogy az 1766-ban Magyarország helytartójává kinevezett Albert Kázmér szász–tescheni herceg 1767-ben Budára látogatott, Mária Terézia királynő pedig felszólította a helytartótanács hajózási hivatalát, hogy gondoskodjék egy hajóhíd felállításáról. Ebből az alkalmi hídból lett aztán az a hajóhíd, amelyet már a Lánchíd váltott fel. Télen pedig maradt a csónak vagy a komp. Ha pedig nagyon hideg volt, és ezek már nem közlekedhettek, akkor bizony mindaddig leállt a forgalom, amíg olyan vastagra nem hízott a Duna jege, hogy már elbírta a megrakott szekerek súlyát. A jéghidat a város emberei jelölték ki, és homokkal vagy szalmával szórták fel, hogy az átkelők el ne essenek.
Az idő pedig megérett a kőhíd felépítésére. Ehhez azonban nem csak egy megalkuvást nem ismerő, briliáns elme, de a véletlen is kellett. Ez pedig 1820 telén következett be. Az éppen Kelet-Magyarországon tartózkodó Széchenyi Istvánnak ugyanis ezen esztendő telén halt meg az édesapja, s a temetésre Bécsbe kellett utaznia. A jégzajlás miatt azonban Pesten rekedt. Ezt írta naplójába: „egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.”
1832. február 10-én megszületett a híd felépítését pártoló Hídegylet, majd Széchenyi barátjával, Andrássy Györggyel Angliába utazott, hogy megismerje a legkorszerűbb technikákat. Többek között a William Tierney Clark által tervezett és épített hidakat is megtekintette. Ezek meggyőzték arról, hogy a tervezői és kivitelezői munkálatokra az angol mérnököt kell felkérni.
A Lánchíd előkészítésében Széchenyin kívül még fontos szerepet jutott a Pest egyik leggazdagabb emberének számító Derra Anasztáznak és vejének, Sina Györgynek, aki a később létrejött Lánchíd Részvénytársaság megalapítója volt.
„Az Országon keresztül folyó Duna jobb és bal partjai között szükséges szakadatlan közösülés fenntartása végett Buda és Pest városok között állandó hídnak építése határoztatik” – olvasható a Lánchíd felépítését elrendelő pozsonyi országgyűlésen 1836-ban elfogadott XXVI. törvény szövegében.
A munkálatok azt követően kezdődtek el, hogy a pozsonyi országgyűlés zöld jelzést adott. Elsőnek a pesti hídfő alapgödre készült el, ahol több száz meghívott vendég jelenlétében 1842. augusztus 24-én, tehát pontosan száznyolcvan évvel ezelőtt, megtartották a Lánchíd alapkőletételi ünnepségét. A pesti lánckamrába 1848. március 28-án kötötték be az első láncvéget, július 8-án már a középső hídnyílás első láncának beemelése folyt, az utolsó beszerelését pedig július 18-án kezdték meg. Az utolsó lánc felhúzásánál azonban végzetes baleset történt. A felhúzó csigasor ugyanis széttört, a lánc rázuhant az úszóállványra, azt összetörte és belezuhant a Dunába.
Nemzeti színű díszkivilágítás a fővárosi Lánchídon 2020. március 14-én, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléknapja előtti este (Fotó: MTI/Lakatos Péter)
Széchenyi is a Dunába esett. A baleset miatt az egyik munkás belefulladt a folyóba, a munkálatok pedig négy hetes késedelmet szenvedtek. Aztán jött a szabadságharc, s a harcok is lassították a munkákat. Az építkezés ennek ellenére nem állt le.
A Lánchídon elsőnek a Szent koronát menekítő lovas kocsi haladt át.
1848 decemberére ugyanis a császári csapatok már oly mértékben megközelítették Budát, hogy a kormány a város kiürítése mellett döntött. Ennek értelmében Kossuth Lajos karácsony után arra utasította Bódis Sámuel szabolcsi országgyűlési képviselőt, hogy a budai Várban őrzött nemzeti ereklyénket harminc gránátos katona kíséretében vigye át a pesti indóházba és rakja fel a Debrecen felé tartó vonatra.
Az osztrák hadsereg 1849 januárjában érte el a fővárost, a hidat pedig rögvest átjárhatóvá tette: a kereszttartókra vastag pallókat helyeztek, hogy azokon hetvenezer katona, egy lovas regiment, valamint kétszázhetven ágyú keljen át pesti oldalra. Amikor pedig a honvédek a dicsőséges tavaszi hadjárat csúcspontjaként visszatértek, s nekifogtak Buda bevételének, a hidat az osztrákok négy mázsa lőporral a levegőbe akarták repíteni. Nem így történt: csak a robbantásra kiválasztott katona repült a levegőbe. Elhibázta ugyanis a robbantást.
Hiába volt azonban a hősiesség és a tengernyi szenvedés, a szabadságharc mégis elveszett.
A hidat pedig a győztes, Haynau táborszernagy adta át, mindenféle ceremónia nélkül, hiszen az ünnepségen csak a kivezényelt osztrák katonaság vett részt. Mindez hat héttel az aradi tábornokok kivégzése után történt.
Széchenyi István azonban a kész hídon soha nem ment át. 1899 óta az átkelő mégis a megálmodója, vagyis a legnagyobb magyarként is számontartott Széchenyi nevét őrzi és viseli.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
