Törő András másfél éve a római Pápai Magyar Intézet rektora. Mellette a római Szent István Alapítvány elnöki tisztségét, valamint az olaszországi magyar főlelkészi feladatokat is ellátja. Életéről, hivatásáról, Rómáról, a jubileumi szentévről és a karácsony titkáról beszélgettünk vele.
– Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében, Geszteréden születtél. Ha visszatekintesz a családi gyökereidre, milyen emlékek meghatározóak az életedben?
– Szülőfalum, Geszteréd egy Máriapócs közelében található katolikus település, innen származom. Katolikus családban nőttem fel: édesapám pedagógus, édesanyám védőnő. Amikor megszülettem, egy különleges helyre érkeztem: a házunk udvaráról nyíló épületekben élt a családom: a nagyszüleim, és kezdetekkor a dédszüleim is. Hálás érzés volt megtapasztalni a generációk együttélését, felfedezni azt a gazdagságot, amelyet otthon kaphattam a nagyszülőktől: a háború, az újrakezdés, az államosítás, majd az ismételt újrakezdés tapasztalatát. A vallásgyakorlás természetességgel kísérte a családok, a település életét, az iskolai mindennapok szerves része volt a hittanóra. A gyermekkori éveimben az Egyház is folyamatosan kibontakoztatta magát számomra: itt,
Meghatározó emlék fűz a volt plébánosomhoz, Kaszap Bélához, aki vonzó példát tudott mutatni egy élő Egyházról, a szeretet és hűség titkáról, úgy a prédikációiban, mint az életében. Korábban villanyszerelő volt, megtapasztalta a munka, a szakma ízét, amely egy fontos és emberformáló érték. A ma embere gyakran elvárja, hogy egy pap rendkívüli módon szolgáljon, vagy kiemelkedő tevékenységet folytasson. Számomra egykori plébánosom tett tanúságot arról, hogy a rendkívüliség nem a teljesítmény gyümölcse. Rendkívüli az, amikor valaki hitelesen éli meg a papi hivatását, miközben a szeretet rendkívüli tanúja. Gyerekkoromban Geszterédről három római és két görögkatolikus pap is elszármazott. Egyikük, Felföldi László ma pécsi megyés püspökként szolgál.
További fontos mozzanata az életemnek, hogy amikor középiskolai tanulmányaimat kezdtem, egy, az akkori időkben induló katolikus iskolába járhattam. Ez a debreceni Szent József Gimnázium. Itt egyházmegyei tapasztalattal is gazdagodtam, hiszen a tanulók számos környékbeli helyről érkeztek, valamint a közeli püspökség révén Bosák Nándor főpásztor is gyakran megfordult az iskolában, személyes kapcsolatom is kialakult vele. Ebben az időben láttam mind vonzó, mind kihívásokat jelentő papi példákat, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az egyházképemet egy szélesebb horizontra tágítsam.
– Ez a papi hivatásra mondott igenedet is meghatározta?
– Visszatekintve, egy fontos magyar katolikus sajátossággal lettem gazdagabb: minden örömünkkel és kihívásunkkal együtt mi, magyar katolikus hívők hűségesek vagyunk Egyházunkhoz. Amikor igent mondtam, erre az Egyházra mondtam igent. Ebben – melynek gyökerei egészen Rómáig vezetnek – szeretnék hűséggel szolgálni.
– Az igen hol és hogyan született meg benned?
– 2025-ben Kölnben voltam az Ifjúsági Világtalálkozón. Különleges módon alakult az utazás: elsőként nem szerettem volna elmenni, majd később, amikor vágytam rá, nem volt már szabad hely. Végül valaki lemondta a jelentkezését, így kerültem ki Németországba. Közel százan mentünk az egyházmegyéből – azóta is sok emberrel tartom a kapcsolatot a csapatból. Akkor már érettségire készültem, és az egyik éjszakába nyúló beszélgetésen felmerült a kérdés, hogy szeretnék-e pap lenni. Ekkor egyértelműen és világosan megfogalmazódott bennem, hogy igent mondok a hívásra.
– Papnövendékként megélt éveid hogyan alakultak?
– Nem úgy, ahogy gondoltam, vagy terveztem, de rátekintve az életemre, hálás vagyok azért, ahogyan alakult és formálódott ez az időszak. Vácra kerültem egy előkészítő évre –
Fantasztikus egy évet éltem meg Vácott. Több mint húszan voltunk együtt, római és görög rítusúak. Szép élmény volt, hogy a püspökségen laktunk, számos alkalommal találkoztunk Beer Miklós püspökkel és munkatársaival.
Ezt követően kerültem Egerbe, a szemináriumba. Szerettem az ott megélt időt is. Nagyon sok megerősítést kaptam egy klasszikus szemináriumi modellben. Ternyák Csaba egri érsek akkor kezdte főpásztori szolgálatát, hétről hétre szolgáltunk a reggeli szentmiséin, majd együtt reggeliztünk vele. Érsek atya figyelmessége és gazdag, Rómából hozott egyházképe magával ragadott, megannyi mindent tanulhattunk tőle.
– Harmadévesen kerültél ki Rómába…
– Váratlanul ért. Tele voltam tervekkel, nagyon jól éreztem magam Egerben, egy igen aktív időszakot éltem meg – újságot szerkeszthettem, aktív tagja voltam a Magyar Egyházirodalmi Iskolának (MEI). Karácsonykor mindenki hazatért az egyházmegyéjébe szolgálatot teljesíteni, ahol mindig sor került a megyéspüspökkel való személyes találkozásra. Bosák Nándor tájékoztatott a római ösztöndíjjal kapcsolatos döntéséről. Biztos vagyok benne, hogy sokan jobban örültek volna egy római ösztöndíjnak, mint akkor én. De útnak indultam.
– Mit jelentett számodra Róma, mielőtt megkezdted kint a tanulmányaidat?
– A római pápát. Először 2001-ben jártam az Örök Városban, ministránstalálkozón. A Szent II. János Pállal való találkozónk mélyen meghatározó élmény volt számomra.
– Hogyan alakultak papnövendékként a kint töltött éveid?
– Ekkor húszéves voltam. Megfogalmazódtak bennem kérdések a jövőmet illetően. Egy jezsuita lelkigyakorlaton megerősödött bennem, hogy még nem állok készen, de tudom, hogy ezt az utat akarom járni. A római Collegium Germanicum et Hungaricumba kerültem, ahol egyaránt megerősítésként hatott rám, hogy felnőttként tekintettek ránk: akár időbeosztásban, akár az imaéletünk szervezésében, amelyben nem voltak szoros egyéni vagy közösségi kötelezettségek.
Itt is számos nehézséget kellett leküzdeni, például a német (a kollégium nyelve) és az olasz nyelv elsajátításában. Mindeközben azonban azt is megtapasztaltam, hogy Isten mindig ad erőt a kihívásokhoz, valamint olyan embereket helyez mellénk, akik segítenek az úton, akár a csoporttársak, akár a kollégium jezsuita rektora személyében.
– Diakónusként gyakorlatra hazakerültél egyházmegyédbe…
– Úgy szerettem volna, hogy Debrecenbe kerüljek, de a megyéspüspököm Nyíregyházára helyezett. Utólag erre is hálával tekintek vissza. Egy olyan, két káplánnal is rendelkező plébániára kerültem, ahol a plébános, Pap János hivatásbeli példája igen nagy hatással volt rám. A Jóisten – elképzeléseimet felülírva – olyan helyekre irányított, ahol egy vagy több ember mindig gazdagította az életemet, személyiségem fejlődését, hivatásom elmélyítését. Az életem minden szakaszában fontos tapasztalatokkal gazdagodtam.
– Papszentelésed után visszakerültél két évre tanulmányaid folytatására Rómába. A magyarok római templomában, a Santo Stefano Rotondóban Lászay János pápai gyóntató, erdélyi kanonok síremlékén az olvasható, hogy Róma mindannyiunk otthona. Te hogyan élted ezt meg?
– Katolikus voltomban. A kollégiumban is német nyelvterületről és a magyar korona egykori területéről származó növendékekkel éltünk és tanultunk együtt. Örömteli élmény volt németekkel és külhoni magyarokkal közösen járni az utat. Hálás tapasztalat, amikor a személyes kapcsolataink révén feloldódik és formálódik bennünk bármilyen elképzelés vagy korábbi berögződés. A Gregoriana (Pápai Gergely Egyetem) pedig, ahol már Európán túli növendékekkel is kapcsolatba kerültem, elmélyítette Rómában a katolikus voltomat.
Az Egyház jó értelemben véve sokszínű, gazdag, és erre ajándékként kell tekintenünk. Az, hogy a másik emberben észre tudjuk venni a szépet, meghatározó tapasztalatot ad. Ez mind az egyén, mind egy nemzet életére igaz. Ahogy XVI. Benedek pápa is találóan megfogalmazta: „az Istennek annyi útja van, ahány embere”. Ez a gazdagság elkísért életem minden állomására: amikor egyházmegyei titkárként, irodavezetőként, kollégiumi igazgatóként, egyetemi lelkészként, plébániai kormányzóként végeztem papi szolgálatomat.
– Másfél éve utad ismét Rómába vezetett. 2024. augusztus 15-étől a római Pápai Magyar Intézet rektora lettél és olaszországi magyar főlelkész. Hogyan alakul római szolgálatod?
– Különleges és meghatározó élmény volt számomra, amikor tavaly szenteste Ferenc pápa megnyitotta a Szent Péter-bazilika szent kapuját, és ezzel a jubileumi szentévet. Megkérdezhetjük magunktól, miért is van szükség szentévre? Az embernek szüksége van kapaszkodókra. Lehet máskor is gyónni, szentmisét ünnepelni, de szükségünk van olyan konkrét pontokra, amikor megállunk, számot vetünk hűtlenségeinkkel, és belekapaszkodunk Isten megbocsátó, irgalmas szeretetébe. Ez az, amely meg tudja újítani az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkat. A szentévben a Jóisten nem ad új dolgokat, de mégis, ha megállunk, rátekintünk életünkre, és rábízzuk magunkat a Teremtőre, az meghatározó kapaszkodót jelenthet. Ez lehet a szentév ajándéka számunkra, így bontakozhat ki a szentév titka a mindennapjainkban. Hogy megértsük: fontos, hogy
Úgy gondolom Isten „fafejű” velünk kapcsolatban, nem adja fel, újra és újra keresi a lehetőséget, hogy megnyíljunk felé. Az Egyház feladata, hogy az evangéliumot hirdetve Istennek ezt a szándékát újra és újra közvetítse.
– Hogyan élted meg a konklávét?
– Akkor is jó volt megtapasztalni, hogy Istennek határozott elképzelése van. Ferenc pápa minden korbéli és egészségi nehézsége ellenére megnyitja a szentévet és elindul rajta. Utána pedig az út megy tovább. A konklávé egy olyan személyt választ meg, aki nem volt a földi értelemben vett számításban a kiemelt jelöltek között. Ugyanezt tapasztalhattuk meg Ferenc pápa megválasztásakor is. Isten meglepi az Egyházat, az ő népét. És visszatekintve a mostani konklávé folyamatára, azt mondhatjuk, egyértelmű a választás: egy szerzetes, aki észak-amerikai, de meghatározó az életében Dél-Amerika, majd rendi elöljáróként Rómából megismeri a világegyházat, mely ismeretei tovább mélyülnek kuriális bíborosként.
Az evangélium örömhíre és üzenete ettől nem változik meg. Ez adja az erőt az Egyháznak, amelyhez hűségesnek kell lennünk. Ebben erősített meg bennünket XIV. Leó pápa, aki a szentév folyamán megszámlálhatatlan mennyiségű csoporttal találkozott, és szólt hozzájuk a különböző jubileumi találkozások alkalmával.
– Ez lehet a reményünk?
– Igen. De figyeljünk rá: a gonosz legnagyobb kísértése, hogy mindig a rosszra nézzünk, és ne a jóra, hogy leértékeljük magunkat, egyházi közösségünket. De egyben biztosak lehetünk, ez az Egyház kétezer éve létezik, és mindig újjászületett. Most is meg fog újulni. Nem biztos, hogy úgy, ahogyan mi elképzeljük vagy kényelmes nekünk. Fontos kérdés az, hogy én ebben a változásban hogyan újulok meg, születek újjá.
– Karácsonyhoz közeledve mindez hogyan tud megvalósulni?
– Ferenc pápa mondja, hogy a remény sosem csalatkoztat meg minket. A mi reményünk az Isten. Aki értünk karácsonykor testet öltött, emberré lett. Vállalta értünk, hogy emberré lesz. És ez nem reménykedés, hanem egy biztos remény. XVI. Benedek pápa tanította: a mi életünk elején nem egy tanítás van, hanem egy személy, Jézus Krisztus. Ez nem az Istennek volt fontos, hanem nekünk az. Értünk van. Így tudunk, és így, egy személlyel tudunk úton lenni. Ez és Ő hitünk középpontja. Az én reményem egy biztos pont, egy valóság.
Mai világunk azt akarja elhitetni velünk, hogy minden relatív. De nekünk van egy abszolút igazságunk: Isten.
A gyermek mindig örömet és boldogságot hoz az életünkbe. Istennek sok üzenete van, de az egyik legfontosabb az, hogy gyermeki finomsággal, gyengédséggel jön közénk. Minden embernek az életében, az adott korban megvannak a meghatározottságai, örömei, elesései, de egy mozzanatban azonosak vagyunk: az emberré lett örömhír mindannyiunk szívéhez ugyanúgy szól. Ez adja a reményünket.
A karácsonyt nem azért ünnepeljük évről évre, mert elfejtenénk, hanem mert Isten évről évre meg akar bennünk születni. Azt szeretné, hogy mi is újjászülessünk, és útnak induljunk vele.
– A római Szent István Alapítvány elnökeként két római zarándokház működését felügyeled, olaszországi magyar főlelkészként az Itáliában élő magyarok lelkipásztori ellátását is végzed, fogadod az Örök Városba érkező zarándokokat a keddi magyar szentmiséken a Szent Péter-bazilika Magyarok Nagyasszonya-kápolnájában. Szolgálatod révén folyamatosan adsz. A szentévben milyen ajándékokat kaptál?
– Rómába kirándulni is el lehet jönni. De azt gondolom, hogy aki Rómába érkezik, nem utazik úgy haza, hogy Isten ne érintené meg, egy templom, egy bazilika, egy történés révén. Itt az idők folyamán át lett imádkozva szinte minden utca, ha másként nem, egy-egy szent rótta azt.
A zarándokként ide érkezőkkel még inkább így van. Jó megtapasztalni, hogy a jubileumi szentévben folyamatos volt a magyar jelenlét az Örök Városban. Több tízezer zarándok érkezett Magyarországról és külhonból.
Számomra ez egy mély és örömteli tanúság arról, hogy él az Egyház.
Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
Fotó: Merényi Zita
Kuzmányi István/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott verziója az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye karácsonyi magazinjában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
