A szomszédomban lakó fiatal pár férfi tagját születésétől fogva ismerem. Elég zavaros és néha viharos első 40 életéve után, mostani élettársa jó útra irányította. Itt laknak a nagymama volt lakásában, mindennap rendesen munkába járnak, mindenben igen jó szomszédoknak bizonyulnak. Igyekszem is őket támogatni, ahogy lehet. Ha néhány napra elutaznak, akkor a kutyájukat én etetem, ezért aztán a kutya hozzám is úgy ragaszkodik, mintha a gazdája lennék.
Mondom gazdája, nem pedig…
Itt jön az én értetlenségem – bár mások számára is furcsa a jelenség – nem a kutya „apja és anyja”. Mert bizony ők úgy beszélnek a kutyához, hogy: „gyere apához-anyához”. Ma pedig, nem hittem a szememnek (eddig ezt nem még láttam tőlük): amikor enni adnak a kutyusnak, annak szépen le kell ülni és nézni, amint ők a kezükben tartott kutyaeledel fölé hajolva evést utánzó hangokat adnak és „milyen finom” felkiáltással odaadják a furcsán rájuk néző jószágnak.
Higgyék el Kedves Olvasók, meghűlt bennem a vér. Gondolom a gyermekvállalástól a mai kor „eszmeisége” szerint azért irtóznak, mert, hogy „ebbe a világba gyereket?”
Úgy gondolom, hogy szegény kutyus sem igényli ezt a fajta elferdült kényeztetést, hiszen például tőlem nem várja el és evés után odajön a kerítésemhez, mintegy megköszönve, hogy adtam neki enni. Én nem engedem magamra ugrálni, de mindig megsimogatom, beszélek hozzá. Soha nem jutna eszembe – és mint fentebb írtam mástól sem hallottam még – hogy „gyerekének becézze” a kutyát. Elnézve a mai magyarországi (és az egész világon tapasztalható) jelenségeket, az egyre betegebbé váló társadalmi lelkületet, akkor egy ilyen tapasztalat nyomán reménykedjek-e a nemzet gyógyulásában.
Már sokszor írtam, hogy sok egészséges gondolkodású fiatalt ismerek, de őket elszigeteli a környezetük a hasonlóan normális társaktól. Bizonyosan előfordul az is köztük, hogy hasonulnak az „elvárásokhoz”, egészséges gondolkodásukat feladják. Jóravaló, kedves emberek eltévelyedésének vagyok tanúja olyanok között is, akikben bíztam eddig. Az önzés, az „én” fölébe helyezése a másiknak – és ezzel együtt a közösségnek – olyan tragédia, ami nem orvosolható, ugyanis nincs gyógyító, vírusölő szérum, azaz nincs hatékony jó példa. Ideig-óráig felkapott (egészséges) ideológiákból lesznek holdvilág-kanalazó és köldöknéző bájolgások. Valami nyugati típusú homály ült mindenki szemére.
Vádoljuk a II. Vatikáni Zsinatot, hogy az Egyház a világhoz hasonult, átvenni igyekezett olyan problémákat és azok megoldásaira keres választ, ami nem az ő dolga, hanem az államé. Mindeközben elfeledkezett a tanításról, a megfelelő szemlélet-adásról, avagy ahogy az előbb neveztem gyógyító szérumról. De hiszen a mai ifjú papi nemzedék is ugyanabban a szellemiségben nevelkedve érkezett el a hivatásának vélt „foglalkozáshoz”, amely megfertőzte a szüleit és nagyszüleit is.
A jóléti társadalom, pontosabban az egyén igényeinek kiélése fontosabbnak bizonyult az elmúlt 100 évben, mint az egészséges gondolkodás és életvitel. Ez a kóros sejt elburjánzott, a háttérben működő bomlasztó erők és pénzek visszafordították az evolúciót (értem ezalatt a szellemiség evolúcióját), s az érték-relativizálás – orvosi nyelven szólva – felülfertőzte a burjánzást, a rákbetegségnél sokszorosan pusztítóbb lett a szellem embrionális állapotba való süllyedése.
Az igaz eszmék az egyéni önzés szikéje által lettek abortált, bomló-bűzlő foszlányok.
Sem az Egyház, sem a világ, sem a magyar nép nem képes visszatalálni az igaz útra. Túl nagy a széthúzás, túl sok az egyénieskedés, túl sok az önistenítés a legapróbb dolgokban is. Mindenki, mindenhez jobban akar érteni, felsőbbrendűen kioktatja a másikat, senkinek nem lehet igaza, csak neki – itt bukik el minden. Egyetlen igazság van, amelyhez viszonyíthatjuk ugyan az igazságból itt-ott megjelenő morzsákat, de képtelenek vagyunk felismerni, hogy a morzsákban nem a teljes igazság van jelen. A morzsákat besöpörjük a tenyerünkbe (gyártunk ideológiát) és fennen hirdetjük, hogy mi vagyunk a birtokosai, letéteményesei a jövőnek.
Igen, de csak az olyasféle jövőnek, ahol a kutya, vagy akár az újabb és újabb szerető elfoglalja a gyerek helyét – akár a meg sem születő gyermekét, akár a válás nyomán ide-oda dobott kisgyerekét.
Nem kétséges, hogy a világot és benne az embert szentnek alkotó Isten nem tűrheti az Ő Igazságának, Szentségének eltiprását, de ez vajon milyen jövőt rajzol elénk?
Mondhatom „kutya világ” lesz!
Pater Anonymus – Kitartás.net
Forrás:kitartas.net
Tovább a cikkre »
