(hová jutottunk…)

(hová jutottunk…)

Én nem tudom, hogy a populáció és a politikai elit között van-e valami kölcsönhatás, ami a tömegvonzás bizonyos aspektusaira emlékeztet.

Az mindig világos volt számomra is, hogy általában a közhangulat dönti el, melyik párt érdemes arra, hogy vezesse az országot, a kormány pedig nagy figyelmet fordít arra, hogy megőrizze választói bizalmát.

Tehát nem erre gondolok, amikor kölcsönhatásról beszélek, inkább arra, mennyire volt más lelkületű a nép az Antall-kormány idején, mennyire más Horn Gyula regnálása alatt, és manapság. Amikor a manapság szót leírom, pillanatnyi zavar fog el, hogy valójában tudom-e, mit beszélek, hiszen az utóbbi időkben a közhangulat nagyot fordult, bár az uralmon lévő párt őrizni véli vonzó identitását.

A kölcsönhatás persze azt is jelenti, hogy a társadalom erkölcsisége mennyiben befolyásolja a kormányok habitusát, és az önfenntartó szólamoktól független törekvéseit. Az a fájó igazság, legalábbis én úgy érzem, hogy bár a polgári ethosz egyáltalán nem tekinthető csupán politikai eszköznek, Magyarország az elmúlt huszonöt évben keveset közeledett ehhez a közhasznú és morális értelemben felemelő eszményhez, amely megbízhatóságot, állandóságot, törvénytiszteletet, hitet és becsületet tételez fel a választók és a választottak körében egyaránt.

Ha megnéznénk például azt, hogy az újgazdagok közül hányan vannak olyanok, akik sosem foglalkoztak politikával, vagy nem rendelkeztek politikai kapcsolatokkal, furcsa eredményre jutnánk. De ennél jóval alsóbb szintre is jellemző a megbízhatatlanság, az adóelkerülési és -csalási hajlam, ami visszahat a kormányzati szervek működésére, és hatalmas apparátusok fenntartását teszi szükségessé. Félő, hogy itt nincsenek olyan hagyományok, amelyeknek alapja a kölcsönös bizalom, s így mintegy megelőzik a törvényt.

Az állam működtetéséhez szükséges pénzösszeget a legkülönbözőbb ortodox és unortodox módszerekkel kellett kicsikarni. S mivel az ország aktuális vezetése, vagy ha úgy jobban hangzik, a parlamentáris demokrácia a rendszerváltozás kezdetétől súlyos anyagi gondokkal küzd, valamilyen formában megszorításokra kényszerül. Teheti ezt közvetlen formában, mint Bokros Lajos és eszmetársai, de kieszelhetett bonyolult stratégiákat is, amelyek ütköztek a nemzetközi pénzvilág érdekeivel, így állandó harci készültséget igényeltek. Közben a közmorál elfelejtett nemesedni.

Azok, akik többségben voltak és vannak, akik előtt nem nyílt alkalom a megtollasodásra, irigykedve és gyűlölködve tekintettek azokra, akik gátlástalanul éltek a kínálkozó lehetőségekkel, s mivel ezek a lehetőségek általában közel estek a politikai szférához, minden hatalomra került politikai erőből kiábrándultak, s ha tehették – mintegy a „nagyok” példáját követve –, igyekeztek kijátszani a törvényt. Most senki sem mondhatja, hogy „leborulok a nemzet nagysága előtt”, még akkor sem, ha a lassan megerősödő polgári réteg hajlik a jótékonykodásra. A lelkiismeret eme ébredezése azonban nem változtatott a helyzeten: „Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül, (…) a Sátán örül.”

Így eshetett meg az a gondolatficam, amely a Fidesz stratégáinak szellemét lesántította ötévnyi sikeres kormányzás után, hogy a sulykolt eredmények fényében a morális és habitusbeli botlások mellékesek, s egyes vezetői nem követnek el hibát, ha csatlakoznak a kor szelleméhez.

Pedig a Fidesz hitelességét éppen az erkölcsi hűség, az igazsághoz való ragaszkodás alapozta meg. A következőkben ebből a szempontból szeretném végigkísérni azt az utat, amelyet a magyar politikai elit az elmúlt negyedszázadban bejárt. Hogy ezzel befolyásolok-e bármit is, én nem tudom…


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »