Horrorral kultúrát védeni: a Bűnösök meglepő sikere Havran Kati2026. 01. 27., k – 17:00
A film, amely történelmet írt a 16 Oscar-jelöléssel, a blueson, a közösségen és a vámpírmitológián keresztül beszél identitásról, elnyomásról és ellenállásról.
Soha egyetlen film sem kapott még ennyi, azaz 16 Oscar-jelölést. A Bűnösök sikere annál is meglepőbb, mert horrorelemekkel átszőtt alkotás – vagyis egy olyan műfaj képviselője, amely hagyományosan nem tartozik a legszélesebb közönség kedvencei közé.
Az Oscar-jelölések számát tekintve a Bűnösök előtt három film számított csúcstartónak: az 1950-es Beszéljünk Éváról!, a Titanic (1997) és a Kaliforniai álom (2016) egyaránt 14 jelölést kapott. Ha különösen az utóbbi kettőt vesszük alapul, könnyen mondhatnánk, hogy ezek a filmek jóval inkább a mainstream közízlést képviselték.
Nálunk alig ismerik
Ez az állítás azonban nem teljesen állja meg a helyét. Tény, hogy a Bűnösök – amelynek mozipremierjét tavaly húsvétkor tartották – korántsem bizonyult kasszasikernek térségünkben, és jóval kevesebb mozi tűzte műsorára, mint az átlagos sikerfilmeket. Így az Oscar-jelölésekről szóló hírek sokak számára egy addig szinte ismeretlen alkotásra irányították rá a figyelmet.
Ha azonban a tengerentúli adatokat nézzük, egészen más kép rajzolódik ki: Észak-Amerikában a Bűnösök kifejezetten sikeresnek számított, már a nyitóhétvégén is jelentős bevételt termelt. Ez valószínűleg arra is rávilágít,
hogy míg nálunk a széles közönség továbbra is óvatos bizonyos műfajokkal szemben, addig a tengerentúlon a nézők ingerküszöbe mára érzékelhetően eltolódott.
A Bűnösök azonban nem pusztán horror- vagy vámpírfilm, legalábbis nem csupán az. Sokkal helyesebb úgy jellemezni, hogy különböző zsánerelemeket vegyít – és mindezt rendkívül átgondolt módon teszi. A film célja jóval kevésbé a riogatás vagy a tipikus horrorfeszültség kialakítása, mintsem a társadalomkritika.
Nem csak egyszerű horror…
Ez persze nem teljesen újdonság. A horror – különösen a vámpír- és zombifilmek – régóta közkedvelt eszköze a társadalomkritikának, a faji megkülönböztetés, a rasszizmus és az elnyomás nem ritkán válik fontos témájává. Érdekes módon ez részben azzal vált lehetővé, hogy a műfaj fordított a korábbi képleten:
míg a korai hollywoodi filmek hajlamosak voltak a „normálistól eltérőt” – például az élőhalottakat – nem fehér szereplőként ábrázolni, az elmúlt évtizedekben ez a tendencia megfordult.
Fontos mérföldköve ennek a fordulatnak George A. Romero Az élőhalottak éjszakája (1968) című filmje, amelyben a főszereplő afroamerikai, akit a zárójelenetben fehérek támadnak meg (a jelenet erősen emlékeztet a lincselésre). A horror mára kiváló eszközzé vált a társadalomkritika számára, és különösen arra, hogy a faji megkülönböztetéshez és a diszkriminációhoz fűzzön kommentárt. Az elmúlt években ezt a hagyományt Jordan Peele trilógiája folytatta (Get Out, Us, Nope), aki szintén a horror eszközeivel reflektál társadalmi és faji kérdésekre.
Ryan Coogler rendezésének újdonsága és ereje abban rejlik, hogy kibővíti a puszta társadalomkritikát, és
a kulturális dinamikát vizsgálja – azt a dinamikát, amely nem csak régen, hanem ma is meghatározza a fehérek és az afroamerikaiak közötti kapcsolatot.
A zene a kapocs
A film a harmincas években játszódik délen, a Missisippi deltájának vidékén, ahol a rabszolgaság betiltása után a kegyetlen Jim Crow-törvények, azaz a faji szegregációt előíró jogszabályok uralkodnak, na meg a nem is annyira titokban tevékenykedő Ku Klux Klan. Afroamerikaiak dolgoznak a végeláthatatlan gyapotföldeken, akik nem járhatnak a fehérekkel egy üzletbe, akik pontosan tudják, miféle veszélyt jelent számukra a fehér ember. És akiknek azonban van egy dolog, ami mindig, minden körülmények között összekapcsolja őket: a zene.
Sammie (Miles Caton) kiváló gitáros, zsigereiben érzi a bluest – és titkon abban reménykedik, tehetsége kiemeli őt a földművesek életének egyhangúságából. Nem csoda, hogy lecsap az ikerpár, Stack és Smoke (Michael B. Jordan) ajánlatára: zenéljen az aznap este nyíló lokáljukban. Piros kalapban és kék sapkában, Stack és Smoke elegáns gengszterek, akiket jó pár éve senki nem látott a környéken. Chicagóban gazdagodtak meg törvénybe ütköző tevékenységek révén, most pedig egy teherautónyi tiltott szesszel térnek haza: egy lokált terveznek nyitni, csak feketéknek.
Stack és Smoke lokáljában a blues nem pusztán háttérzene, hanem a kultúra a mozgatórugója. Ez az, ami összehozza azokat, akiknek sanyarú a sorsuk, és amely a kirekesztő társadalmi keretek között képes biztonságot, védelmet nyújtani a közösség tagjainak. És ez az, ami összekapcsolja a film jelenét, azaz a harmincas éveket a múlttal, az afrikai sámánokkal és rítusokkal, csakúgy, mint a jövővel – azaz a mi jelenünkel, azzal a zenével és kultúrával, amely a blues hatására jöhetett létre.
A vámpírok szerepe
Coogler egyik legizgalmasabb rendezői húzása az a jelenet, amely ezt az összefonódást vizuálisan és zeneileg is megragadja. A film nagyjából felénél, Sammie gitárjátékának hatására a lokál forgatagában megjelennek a blues elődei és utódai, hogy egyetlen, mindent elsöprő ünnepben olvadjanak össze.
Ez az ünnep nem pusztán zenei, hanem politikai és kulturális aktus is: az ellenállás, a kreativitás és a kulturális identitás erejének ünneplése.
Ebben az értelemben a lokál jóval több, mint egyszerű helyszín. A film narratívájának központi tere, amely láthatóvá teszi a történet társadalmi és kulturális dimenzióit, miközben a karakterek fejlődésének és egymáshoz való kapcsolódásának is kulcsa. Nem véletlen tehát, hogy éppen ezt a teret, vagyis az afroamerikai kultúra egyik esszenciális megnyilvánulását támadják meg a vámpírok, élükön Remmickkel (Jack O’Connell).
A Bűnösök vámpírjai nem csupán testi értelemben fenyegetik az elnyomott közösséget, hanem kulturális értelemben próbálják kiszipolyozni és eltörölni annak identitását.
A vámpírok időhöz való viszonya különösen beszédes. Tagadják a múltat, egyfajta időtlen jelenben léteznek, és élőhalottakként a jövő fogalma is értelmezhetetlen számukra. Coogler olvasatában így nem kevesebbre vállalkoznak, mint az afroamerikai identitástörténet eltörlésére: arra, hogy megszakítsák azt a kulturális folytonosságot, amely a múlt traumáit a jelen túlélésével és a jövő lehetőségeivel köti össze.
A Bűnösök olyan film volt, amelynek kezdetben kevesen jósoltak sikert. Ryan Coogler a Marvel Fekete Párduc sorozatának rendezőjeként vált ismertté, így különösen kockázatos vállalkozásnak tűnt, hogy egy fekete színészekkel dominált, erősen műfaji, mégis politikus hanvételű vámpírfilmbe fogjon. A Warner Bros. körüli iparági bizonytalanságok fényében egy közel 100 millió dolláros költségvetésű film, amely láthatóan nem csupán a széles közízlést kívánja kiszolgálni, sokak szemében egyenesen abszurd döntésnek hatott.
A Bűnösök ráadásul egy olyan időszakban született meg,
amikor a fekete örökség és kultúra ismét heves politikai támadások kereszttüzébe került az Egyesült Államokban.
Coogler filmje nemcsak reflektál ezekre a folyamatokra, hanem újraértelmez kulturális és filmtörténeti témákat is – olyan kérdéseket, amelyek magát a szórakoztatóipart érintik a legmélyebben. Már önmagában ezért is megérdemli a figyelmet.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
