Vannak helyzetek, amikor az ember nem tudja, hogyan lábaljon ki belőlük. Például amikor egy ittas rokon vagy barát szinte belemászik az arcába, úgy beszél hozzá, közben dől belőle a pálinka- vagy a borbűz. Minél ittasabb, annál gátlástalanabbul hajlong az áldozatára.
Az se könnyű eset, amikor valakinek a munkatársa nap mint nap ugyanabban az ingben jelenik meg, amelybe rendszeresen beleizzad, s a jelek szerint zuhanyozni se szokott sűrűn. És az se kutya, ha a társaságban az egyik jóbarát olyan hamisan énekel, hogy az összes embert magával húzza, mert nagyon erős a hangja, mindenkin túltesz.
Ez utóbbi eset egy botfülű rokonom, gyerekkori barátnőm és osztálytársam esete. Nevezzük Gizinek. Az iskolában a tanító néni mindig kérlelte őt, hogy halkabban énekeljen.
Mindhiába. Ő teli torokból üvöltötte az énekeket, amelyeket tanultunk, az egész osztály borzongott a megélt dalolástól. Csak akkor tudtuk élvezni az énekórákat, ha Gizi hiányzott a tanításról.
Egyszer – bizalmas hangot megütve – megkérdezte tőlem, hogy szerintem ő netán hamisan énekel? Gondoltam, itt az alkalom, hogy szemébe mondjam az igazat, hiszen a jelek szerint végre kezdi felfogni, hogy az éneklés nem kimondottan az ő területe. Igen, hamisan énekelsz, mondtam. És nem dőlt össze a világ, barátnőm lelke se látszott sérülni, mert azt felelte, hogy akkor tényleg halkabbra kell majd fognia a hangját. De a legközelebbi alkalommal megint tele tüdővel fújta, mindenkit lehengerelve, túlharsogva. Hiába szóltak rá a társaságból, rendíthetetlenül folytatta. Az évek során többször is rákérdezett nálam énekesi kvalitásaira, s mindannyiszor biztosítottam őt rettenetesen károgó hangjáról, botfülűségéről nem is beszélve. Mások is arra intették, hogy tartózkodjék az énekléstől, de nem fogott rajta a figyelmeztetés.
Most már ritkán találkozunk, és valahogy még ritkábban énekelünk.
Nemrég azonban egy lakodalomban futottunk össze, és este már elkerülhetetlen volt a dáridó. Sajnos ugyanaz a kép: az egész vendégsereg lelohadt Gizi énekstílusától. De ő lankadatlanul biztatott, hogy tartsak vele. Csak lemondóan legyintettem. Erre megint feltette a bűvös kérdést. Te olyan őszinte vagy, mondd meg nekem, de igazán: én hamisan énekelek?
Óhatatlanul is Gizi jutott eszembe Visky András Kitelepítés című könyvét olvasva, amikor a következő résznél tartottam:
„Anyánk megtanította nekünk négy hangra a Fönn a csillagok felett, hallelujah, ámen kezdetű éneket, egy valódi Mozartot viszünk a drága Nágyának, mert ezt érdemli, mondta Anyánk kislányos büszkeséggel, Anyánk és Máriamagdolna a szopránt, Nényu és Lídia az altot, István és Pál testvérek a tenort, Ferenc elsőszülött pedig a basszust vitte, egyedül, micsoda basszusa lett ennek a fiúnak!, mondta Anyánk, még az is lehet, hogy ebből fog megélni és nem a telepes kémrádiók összeszereléséből, a két kicsi, Péter és én, ahhoz a szólamhoz csapódhattunk, amelyikhez akartunk, a legjobban a szopránt bírtuk volna elkukorékolni, de ez ellen elvi kifogásaink támadtak, mert mi bizony a fiúkkal akartunk egy csapatba kerülni, végül Péter, a legjobb fülű a családban, a tenornál kötött ki, én meg Ferenc mellé álltam, aki arra kért, hogy csak tátogjam az éneket, vigyem én a csöndszólamot, hiszen csönd nélkül zene sincs, és ha én nem éneklem ki teljes szívemből és minden erőmből a csönd hangjait, ők hiába erőlködnek, … mindent beleadtam, a csöndszólamom hatására a barakk velünk együtt megemelkedett, a gyertyafények az ének ritmusára táncolni kezdtek, a csillagok velük együtt remegtek az égen, igaza volt Ferenc testvérnek, a csöndszólamon áll vagy bukik minden, szépen, eltökélten és megfontoltan tátogtam, lehet, hogy én ebből fogok megélni, ebből a mindennek értelmet adó tátogásból, mindenesetre jó lenne, ha így lenne”
Ennél szebben nem lehet egy gyermeket rábírni, hogy ne énekeljen, nehogy elrontsa az alleluját.
És még önbizalmat is lehet adni neki a csöndben maradás fontosságával. Sajnos eddig nem olvashattam ezeket a sorokat, de a Gizivel való legközelebbi találkozás során felidézem majd neki a regény ezen részletét.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
