Ismerd meg kistérségedet! – önkéntes kalandozásaimat fogom papírra vetni az elkövetkező napokban. Mindazokat a szerzett tapasztalatokat és tanulságokat, amelyeket szereztem, a lehető legrészletesebben fogjuk a nyilvánosság elé tárni a riportalanyaimmal.
Egy közösség működésének első és egyben legalsó intézményesített formái a helyi óvodák és kisiskolák, amelyek sok esetben a lehetetlent követik el, hogy fennmaradjanak.
A helyszíni beszélgetések alatt viszont nyomát sem láttam az elkeseredettségnek, a pesszimizmusnak, maximum a szerény segélykérés hagyta el itt-ott a megnyilatkozók száját.
A kis palóc falvak kicsi iskolái az Ipoly mentén, tele mosolygós pedagógusokkal és vidám gyerkőcökkel, olyan erőt sugároztak, amelyre lehetne építeni ezt az erodáló közösséget itt, Nógrádban. Lehetne, írom, mert a szakmai rátermettség, az eltökéltség megvan hozzá, már csak az a „-ne” ne lenne ott a lehet szó végén, de erről majd a zárszóban.
Mielőtt azonban leadnám az elkészült riportok anyagait a szerkesztőségbe, kezdjük a riportsorozatot ezzel a nulladik résszel, benne egy kissé szomorú, de nagyon szép embermesével.
Amikor az idő már hűvösebbre fordult, és az út menti pocsolyák reggelente már befagytak, az elsős kislány még mindig ugyanazt a nyári nadrágot és kissé kopott, de mindig tiszta ingecskét hordta minden nap. A tanító néni ismerte a szülői hátteret, illetve tudta, hogy nincs szülői háttér, ugyanis a kislányt a nagymama nevelte, amíg a szülők messze, melegebb helyeken múlatták az idejüket. Az egyik délután a tanító néni megállította az utcán a kissé görnyedt hátú nagyit.
Tudta, hogy úgy kell megtudnia a valós helyzetet, hogy még a gyanúja sem merülhet fel annak, miszerint valami nincs rendben otthon, vagyis hát az a valami, ami nincs, az a pénz. Nem kellett nagyon körülírnia a dolgokat, a nagymama az első mondatnál sírva fakadt, lehet, hogy a kislány nem tud majd iskolába menni a jövőben, mert nincs se őszi, se téli ruhája.
Lázas izgatottsággal mentek a pedagógusok naponta a postára és hordták a suli tanárijába az adományokat, amelyek az ország minden részéről érkeztek a magyar nemzetiségű cigány kislány számára. Volt olyan is, aki még borítékban pénzt is mellékelt a pulóverek mellé.
Rövid időn belül a kislányt „kistafírungozta” az adományozók hada, sőt, az olyan ruhákat, amelyek a számára túl kicsik, vagy éppen nagyok voltak, megkapták a rászoruló iskolatársai. Az utolsó csomag egy nagyon szép és divatos télikabátot tartalmazott. Amikor a tanító néni szedte ki a dobozból, érezte, hogy a kabát ujjában valami van, gondolta zoknik, kesztyűk és egyéb apróságok, de a meglepetése igencsak nagy volt, amikor egy üveg pezsgő került elő a kabátujjból, rajta egy felirattal: a kedves tanító néni egészségére.
Másnap már nagyon hűvösre fordult az idő, de azon a napon a kislány, az új ruháiban olyan melegséget árasztott, amely csak a mesékben van. Délután, amikor már elcsendesedett a kisiskola, csak egy halk puffanás és nevetés verte fel az őszi csendet. A tanító nénik és a takarító néni könnyes szemmel koccintottak a műanyag poharakból. Nem kellettek ott, akkor szavak, hiszen a csillogó szemek mindennél többet mondtak egymásnak.
Aznap este a kislány a nagymamával a Jégvarázs mesét nézte a tévében. Olyan jó volt nekik összebújni az ajándékba kapott vastag pokróc alatt.
Bizony-bizony, kedves felnőttek, nem mese ez, hanem egy szívszorítóan szép, igaz történet.
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
