Aki sokat jár Székelyföldre, az szereti Gyalut. Szereti, mert végre vége az Ártánd óta tartó, kamionok mögötti araszolgatásnak, végre kezdődik az autópálya! Igaz, az autópálya mindössze 53 kilométer, Aranyosgyéresig tart, és onnan újra kezdődik minden elölről, de legalább halad az ember, és nem kell a román nemzeti színekben pompázó kukákban, vagy éppen Bánffyhunyad bádogpalotáiban gyönyörködni.
Mi most mégis azt mondjuk, nem feltétlenül kell Gyalunál felhajtani az autópályára, ugyanis
érdemes közelebbről megismerkedni a Kalotaszeg és Aranyosszék határvidékének számító táj magyar falvaival, illetve a Gyalui-havasokkal.
Gyalu például már a XVI. században beírta magát a magyar történelembe: Serédy Gáspár és Fráter György 1541. december 29-én itt kötötte meg a titkos egyezményt, amely szerint Ferdinándot illeti a magyar trón és a Szent Korona, ha visszafoglalja a töröktől Budát. Maga a gyalui vár ma is ott van a város feletti dombon, fákkal jól eltakarva, gazzal felverve, romosan várja sorsa jobbra fordulását, amely állítólag már nincs messze, hiszen Barcsay Tamás (Barcsay Ákos fejedelem leszármazottja) visszaigényelte az ősi fészket. A magyarfenesi Árpád-kori templom is különös értéket rejt: XIV. századi freskóit feltételezések szerint a Kolozsvári testvérek, Márton és György apja, Miklós készítette. Az Átmeneti-vidék központja, Tordaszentlászló szinte már az Aranyos és a Szamos vízválasztóján fekszik. A hagyomány szerint a kunok feletti győzelem után Szent László itt telepítette le harcosait. Tájház, Szent László-szobor, tüdőszanatóriumnak használt angol barokk kastély a legfőbb látnivalói, de mindezeket érdemes pontban június 27-én, Szent László napján megnézni, amikor amúgy is egy nagyszabású rendezvénnyel ünnepel a falu.
Várak és krókuszok
A dombon túl már ott fekszik a szintén református Magyarléta, amely középkori várral büszkélkedhet. Erdélyi vármustráink során már hozzászoktunk ahhoz, hogy gyakran csak térdig érő romokat találunk, vagy esetleg azt sem. Főként akkor jár így az utazó, ha Orbán Balázs lelket hevítő sorait olvasva indul egy-egy vár felkeresésére – csakhogy a „legnagyobb székely” kora óta lassan eltelt 150 esztendő, így már az sincs nagyon meg, amit a Habsburgok meghagytak az utókornak várrobbantgatásaik után. Nos, hát ezért is volt meglepő meglátni Léta várát, vagy ahogyan errefelé nevezik, a Géczi-várat a Gyalui-havasok egyik keleti ormán.
A Gyalui-havasok térképét szemlélve rögtön meg is jött a kedv, hogy egy másik várnak nevezett kiemelkedést is meglátogassunk, de a Bélavárról gyorsan kiderült, hogy az nem ember által épített erősség, hanem Isten alkotta természeti csoda.
A Bélavár 1382 méter magas csúcsa ugyan erdősült, de a csúcsot övező sziklaóriások tetejére kikapaszkodva páratlan panoráma nyílik szinte az egész hegységre, de leginkább az Aranyos-völgyre, és a fölé magasodó Erdélyi-érchegységre.
A Gyalui-havasok talán a legkülönlegesebb hegység Erdélyben, amit geológiai változatosságának köszönhet. Mindhárom kőzettípus megtalálható az Erdélyi-szigethegység legnagyobb kiterjedésű hegységében: az 1826 méter magas Öreghavas tömbjét vulkanikus kőzetek, a Hideg-Szamost kísérő bérceket metamorf kőzetek, míg a Bélavár vidékét mészkő építi fel. Bélavártól az Öreghavas tetejére indultunk, immár a hótalpakat felcsatolva, mert április ide, virágzó krókuszmezők oda, odafent még a latyakos, olvadt hó volt az úr. Maga a csúcs egy hatalmas kiterjedésű plató, amelyen egy katonai lokátorállomás áll. Észak felé ereszkedve értük el az első hegyi szállásokat, amelyek ilyenkor áprilisban még üresen tátongtak. A szalmával fedett, magas tetejű, jellegzetes móc házakból is mintha kevesebb lenne, mint jó tizenöt esztendeje, amikor legutoljára erre jártunk. A lenti falvakban látott nyugati rendszámok alapján sok móc mostanság inkább a mediterrán Ibériát választja a hegyvidéki élet nehézségei helyett. A Hideg-Szamos forrásvidéke ez, amelynek folyásirányát követve értük el egy mellékgerincen Szamosfőt, majd egy újabb hegyen átbukva Havasnagyfalut.
Elárasztott emlékhely
Az útvonalválasztás nem véletlen: túránkkal Vasvári Pál emléke előtt szerettünk volna tisztelegni, akit 1849 júliusában a mócok kegyetlenül meggyilkoltak. Az 1848-as forradalom ifjú hősét ugyanis ide, az erdélyi hegyek közé sodorta a szabadságharc: Nagyvárad és Nagyszalonta környékén toborzott, majd II. Rákóczi Ferencről elnevezett szabadcsapatát a Bem hátában fellázadó Avram Iancu ellen küldték. A Vasvári vezette, kétezer fős Rákóczi-alakulatra 1849. július 6-án hajnalban, a nehezen járható szurdokokban, hegyoldalakban csapnak le a móc „mészárosok”. Az udvarhelyi székelyekből és bihari honvédekből álló alakulat jól tartja magát, de mikor elfogy a puskapor, menekülniük kell.
Egy szűk szorosban aztán a hosszú nyelű havasi fejszék, lándzsák és felülről érkező sziklák ellen nem véd meg a puskatus. A pokoli rémületben aztán egyszer csak felcsendülnek a Rákóczi-induló dallamai – kiderül, hogy Bánffyhunyad felől megérkezik a csapat maradéka, amely magával hozza a szabadcsapat cigányzenekarát, s ez fáradhatatlanul húzza a lelkesítő nótákat. Mindez azonban kevésnek bizonyul. Mikor a harc áttevődik a Funtinel-fennsíkra, az ágyú móc kézre kerül, és az azt rendületlenül védő Vasvárit megölik. A helyszínen a XX. században víztározót létesítettek a románok, minden a víz alá került. Erre reagálva a kalotaszegi magyarság Kőrösfőn állított kopjafát Vasvári emlékére a református templom mellett, ahol minden évben megrendezik a Vasvári-napokat.
Természetesen a románok másként tekintenek az 1848/49-es eseményekre. A falvak ártatlan népét fejszével irtó Avram Iancu nemzeti hős. Havasnagyfalu felett a csatára emlékeztető emlékmű is az ő dicsőségét zengi. Nekünk marad Jókai, aki így emlékszik ezekre a napokra:
Akinek még egy 1849-iki Magyar Hírlap akad a kezébe (kevés volt, s ami volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy június 20-ikán reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen. Lesznek élő emberek, akik emlékezni is fognak rá. Valóban a legnagyobbszerű perhelia volt az, amit látni lehetett. A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre. A koróna egy emberöltő időben egyszer, ha előfordul. A hálósz századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket írnának – más békés időkben. 1849-iki júniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leírták volna. Hajh, akkor a ‘kettős napot’ észre sem vettük; nekünk az éjszakánk volt kettős! (…) A júniusi perhelia két napjából nem a régi nap maradt az égen. Ezt az asztronómusok sem vették észre – de mi tudjuk.”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
