Valamennyien jól ismerjük Lukács evangéliumából azt a jelenetet, amikor Jézus, nyilvános működése kezdetén, negyven napon át imádkozik és böjtöl a pusztában. Itt kísérti meg őt a sátán, azzal a céllal, hogy ne az Atya akaratát teljesítse, hanem sajátját, és kövesse önös vágyait. Hofher József jezsuita szerzetes írását ajánljuk olvasóinknak, amely a Bízd Rá Magad szolgálat honlapján jelent meg.
Vágyainknak óriási szerepük van az életünkben, hiszen Isten hiteles emberi és istenközpontú vágyainkon keresztül mozgat minket. Mint közösségi lények, emberek, akkor leszünk boldogok, ha nem „idegen” vágyainkat – a hatalom-, a birtoklási és a dicsőségvágyat – követjük, melyek elfordítanak Istentől és az emberektől, hanem másokért élő emberek leszünk.
De melyek is ezek a legalapvetőbb vágyak?
A valahová tartozás, a kölcsönös szeretet vágya, továbbá hogy megvalósítsuk önmagunkat, a bennünk szunnyadó képességeket és ezeket mások érdekében mozgassuk – amiért aztán ők is segítenek minket.
Fogantatásunk pillanatától tartozunk valahová: egy családhoz, kisebb-nagyobb közösséghez. Egy nyelvet beszélünk, egy ország gyermekei vagyunk, nem afféle földönfutók. Meghatározott kultúrába születtünk.
Kölcsönös testvéri szeretetben tapasztaljuk meg az összetartozást, azt, hogy az „én életem a te életed, a te életed az én életem”; és hogy „mindent megteszek neked, hogy önmagaddá válj és kibontakoztassad képességeidet, mert tudom, hogy te is ezt teszed értem”. (…)
Ezek azok a vágyaink, melyeket a kísértő el akar tőlünk rabolni, és mindent megtesz, hogy elfordítson minket Istentől és az emberektől, és hogy végül önmagunkat is elveszítsük.
1. Az első nagy kísértés, hogy elfordítson Istentől és elhitesse velem, hogy én vagyok az „isten”, én vagyok az egyetlen létező személy.
Miután hátat fordítottam Istennek, mesterséges világba kerülve elhiszem, hogy én vagyok a teremtő. Most már csak az történhet, amit én akarok, csak az én vágyaim és gondolataim érvényesülhetnek. Itt már csak én létezem mint emberi személy. Minden más személy hozzám képest eltárgyiasult, és úgy tologathatom őket magam körül, mint a „parasztfigurákat” a sakktáblán. Sajnos ebben a szánalmas játékban én is elidegenedem magamtól, és önmagamat is tárgyként élem meg, s annyit érek, amennyit teljesítek – annyit érek, amennyit fogyasztok. (…)
2. Másik nagy kísértés, hogy hajszoljuk az anyagi javakat, mert azt hisszük, hogy ez tesz boldoggá bennünket, és ez tesz különbbé minket a többieknél.
Elhisszük, hogy annyit érünk, amennyit fogyasztunk, és annyit érünk, amennyit teljesítünk, pedig az ember méltósága materiális számokkal nem mérhető. (…)
Hol vannak az irgalmasság cselekedetei: „Éheztem, és ennem nem adtatok, szomjaztam, és innom nem adtatok…?” Az étkezés utáni ima is jól kifejezi ezt a másokkal nem törődő mentalitást: „Mi jól laktunk, hála Isten, adjál annak, kinek nincsen!” Nem lenne szebb úgy imádkozni, hogy: „Mi jól laktunk, hála Isten, adjunk annak, kinek nincsen!”
3. A harmadik nagy kísértés a dicsőségvágy!
Természetes, hogy szeretünk kitűnni, szerepelni, de ez is akkor nyeri el értelmét, ha a közösséget szolgálja. A szentek, akik elnyerték a dicsőség koronáját, ösztönzőleg hatnak a közösség tagjaira, hogy a maguk területén karizmáikat használva ők is szentek legyenek: „Legyetek szentek, mint ahogy mennyei Atyátok is szent.” A kérés nem túlzás, hiszen épp az az igazi méltóságunk, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtve valamennyien gyermekei vagyunk.
Nagy kísértés, hogy keressük a fő helyeket. Szeretünk előkelőségekre, híres emberekre hivatkozni, hogy ezáltal mi is többnek látszódjunk. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, akkor főorvos, főmérnök, főelőadó vagyok.
A teljes írás ITT olvasható.
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Fotó (archív): Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
