Nagyon beszédes a csend ezzel kapcsolatban, pedig azért talán volna miről beszélni, ha összevetnénk a harminchárom évig létező Kádár-rendszer és a most harminchárom éves „rendszerváltás rendszerét” – elemez Bogár László.
Kép: mandiner/MTI/Fényes Tamás
„Mond azt, hogy harminchárom…nyald a s…gem télen-nyáron…” Ez a bizarr softobszcenitás Gárdos Péter Szamárköhögés című filmjében hangzik el. A film 1986-ban készült, és azért 1956 harmincadik évfordulóján, úgy vélhetnénk, bátorság kellett ahhoz, hogy fergeteges paródiát csináljon a „sajnálatos októberi eseményekből”, ám ez csak látszat, mert bár a rendező mindössze harmincnyolc éves volt akkor, de Aczél György kegyeltjeként mindent megengedhetett magának, tudta, merte, tette, mondhatnánk. Ezek szerint talán már azt is tudta 1986-ban, hogy a Kádár rendszer 1989-ben fog megbukni, szóval, hogy „kijön” a harminchárom. Ögyes!
A filmben egyébként akkor hangzik el ez a mondat, amikor a család tagjai az őket telefonon felhívó Amerikában élő rokonnak összevissza dadognak arról, hogy mi is történik 1956 októberének Budapestjén. Ám végül a család legifjabb tagja kikapja a kezükből a telefont és ő mondja ki a fenti mondatot, és ezzel hihetetlen pontossággal fejezi ki 1956, illetve a Kádár-rendszer, és egyben a rendszerváltás rendszerének ontológiai lényegét. Így vagyunk mi is hatvanhat éve, dadogva mellébeszélve próbálnánk elrejteni a két egymást követő rendszer történelmi lényegét, miközben magunkban azt gondoljuk, amit csak az ötéves gyerek mer kimondani.
Nagyon beszédes a csend ezzel kapcsolatban, pedig azért talán volna miről beszélni, ha összevetnénk a harminchárom évig létező Kádár-rendszer és a most harminchárom éves „rendszerváltás rendszerét”. Persze aligha reménykedhetünk abban, hogy nyugodt tárgyilagos módon összevessük a két rendszer történelmi teljesítményét, és hogy megvizsgáljuk, az adott helyzetben mennyire szolgálták Magyarország létének, fennmaradásának stratégiai feltételeit. Ahogy az erdélyi fejedelmek bölcsessége fogalmazott „Nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet.” Ha a két rendszer „genezisét” vetjük össze, a Kádár-rendszer nyilvánvalóan illegitim, hisz idegen ország hadseregével döntötte meg a legitim kormányt. Ám ha volna bátorságunk (mitől lenne?), akkor ma már kimondhatnánk azt is, hogy ez a „rendszerváltás rendszerére” is igaz. Az, hogy néhány „csinált” pártvezetőség és a hozzájuk csatlakozó ravasz ügyvédek hada összebarkácsolt egy „jogállamiságot” (ismerős mostanában ez a „bullshit” ugye?!) ez még nem teszi a kialakuló rendszert általánosan elfogadottá.
Az új rendszer is eleve illegitim, mert soha nem is volt értelmezhető, hogy megnyíljon a beszédtér magáról a rendszerről. Nem is nyílhatott meg, mert akkor kiderült volna, hogy az új rendszert ugyanúgy külső erők „fegyvereinek” támogatásával hozták létre, csak annyi a különbség, hogy ezek a „fegyverek” nem véres fegyverek voltak, mert a kereskedelem, a pénz és a média nem közvetlenül és látványosan, hanem lassan s közvetve, ám annál brutálisabban pusztító fegyverek.
Ma sem tudjuk pontosan, hogy mekkora is volt a nemzeti vagyonvesztés a rendszerváltós pusztítás során, mert harminchárom év sem volt elég ahhoz, hogy átfogó és nyilvános vagyonleltár készüljön. Az meg inkább már a burleszk műfajához tartozik, hogy 1989 volt az utolsó olyan év, amikor a statisztikai évkönyvekben még volt egy olyan fejezet, hogy „Magyar nemzeti vagyon”. Ám statisztikai tény, hogy a gazdasági teljesítmény, a reálbérek visszaesése a nyolcvanas és kilencvenes évek során világháborús nagyságrendű károkat okozott a magyar társadalomban.
Az úgynevezett „első szabad választásokon” a magyar választó kis híján legnagyobb párttá tette a globális SZDSZ lokális ügynökhálózatát, amely így ugyan nem került közvetlenül kormányra, de az általa szervezett „taxisblokád” fedőnevű figyelmeztetőlövés-szerű polgárháborús kísérlet nyomán anélkül határozott meg mindent, hogy kormányra került volna.
Tekintsük át a két harminchárom éves korszakot néhány alapvető mutató segítségével. A Kádár-rendszer alatt a nemzeti jövedelem megnégyszereződött, míg a rendszerváltás rendszerében ugyanennyi idő alatt mindössze 70 százalékos növekedés ment végbe. A Kádár-rendszer fennállásának első huszonkét éve alatt 1956-tól 1978-ig tartó időszak során megkétszerezte az egy keresőre jutó reálbéreket. Jelenleg 62 százalékkal magasabb az egy keresőre jutó reálbér mint 1978-ban (vagyis negyvennégy évvel ezelőtt) volt, nagyon jó esetben 2030-ra lesz az 1978-as érték kétszerese, vagyis ami ott huszonkét év alatt ment végbe, ahhoz a rendszerváltás rendszerében ötvenkét évre lesz szükség. A helyzet valójában ennél is rosszabb, mert ha nem az átlagbért, hanem a medián bért nézzük, akkor a megnövekedett jövedelemkülönbségek miatt az 1978-as érték kétszeresének elérése még egészen bizonyosan több mint egy évtizednyi távolságra van előttünk. Márpedig egy ilyen brutálisan örvénylő világban, ahol csak a bizonytalanság az egyetlen bizonyosság, ilyen távra előrejelzéseket adni lehet ugyan, csak nem érdemes.
Ám talán a legfájdalmasabb fejezete a két rendszert összehasonlító dokumentumnak, a demográfia lenne. A Kádár-rendszerben kezdődött ugyan a népességfogyás, ám harminchárom év elteltével mégis csak hatszázezerrel voltunk többen, míg a rendszerváltás rendszerének harminchárom éve alatt nyolcszázezerrel lettünk kevesebben. Az elmúlt tizenkét év során valójában szemérmesen elkezdődött a rendszerváltás rendszerének gyökeres átalakítása, de az is kiderült, hogy Magyarország „rendszerkiválasztó hatalma” nem Magyarországon van, hanem a „nem létező” világerő globális szuperstruktúrájában, ami most éppen világháborút indított azért, hogy azt a keveset is felszámolja, ami maradt még Európából az elmúlt harminchárom év során, szóval izgalmas-kalandosnak ígérkezik a következő harminchárom év is.
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
