A nyugalmazott püspököt a temesvári egyházmegye sajtóirodájának munkatársai kérdezték pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából.
Martin Roos 1942. október 17-én született a Temes megyei Temeskenézen. Leiprecht püspök szentelte pappá a rottenburg-stuttgarti egyházmegye számára. Augustin Pacha és Sebastian Kräuter főpásztorokat követően Martin Roost 1999. június 24-én nevezték ki a temesvári egyházmegye harmadik püspökévé, majd 1999. augusztus 28-án, Szent Ágoston napján Jean-Claude Perisset érsek, pápai nuncius szentelte fel. Több kötet szerzője, közülük kiemelkedő a temesvári egyházmegye történelmét átfogóan és részletesen taglaló Erbe und Auftrag – Die alte Diözese Csanád című többkötetes munka. Idén júliusban Prinz-Eugen-Nadel kitüntetést kapott.
– Püspök úr, időutazásra, emlékezésre kérjük pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából. Milyen utat járt be a szülői háztól a püspöki székhelyig, vagyis az indulástól a megérkezésig? Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– A gyermekkorom örömteli volt, mert mindig voltak, akik gondoskodtak rólam, mivel a szüleim nem voltak otthon, mellettem. Édesapám a háborúban volt, majd angol hadifogságba került, az édesanyámat kényszermunkára hurcolták Oroszországba, úgyhogy engem a nagyszüleim neveltek, és szerencsére még jó erőben voltak ahhoz, hogy gondoskodni tudjanak rólam. Számomra ez idő alatt ők voltak a pótszülők.
De a nagyszüleim végig gondoskodtak rólam, nem kellett éheznem és semmiben nem szenvedtem hiányt. A szüleim persze hiányoztak, ez kétségtelen, őket nem lehetett pótolni.
A szülőfalum aránylag csendes volt, de valójában zavaros időket éltünk. A légkör bizonytalan volt. A háború minden falubeli ember életét megnehezítette, a front átvonult a falun, az oroszok gyakran lövöldöztek, itt-ott embert is öltek. A nagyanyám nagyon határozott asszony volt, amikor a szovjet katonák teherautóval behajtottak az udvarra és lelőtték a disznóinkat, elébük állt, magára mutatott, és németül azt mondta nekik: „most lőj le engem, aztán még lelőhetsz egy disznót…” Akkor azok felpakolták a leölt állatokat és elhajtottak. A falubelieknek kellett sütni-főzni, mosni rájuk. Ezt többnyire csapatmunkában végezték, mindenki segített. Tőlünk, németektől mindent elvittek az udvarból, lovakat, teheneket, disznókat, kocsit, mezőgazdasági szerszámokat és gépeket, az egész élelmiszerkészletet. Még egy nagy halom téglát is, amiből apám új istállót akart volna építeni.
– Az egykori iskolájáról milyen emlékei vannak?
– Nagy szerencsém volt, hogy anyanyelvemen tudtam elvégezni a hét osztályt. Annak idején hét év volt az elemi iskola. Az enyém volt az utolsó évfolyam, amelyik még otthon, a faluban kijárhatta mind a hét évet. A papunk, a németszentpéteri születésű Augustin Lehnert nagyon kedves ember volt. Szívesen jártunk hozzá hittanórára, vasárnap meg ünnepnapokon ministrálni, még ha ezt nem is nézték jó szemmel az iskolában. A tanítók egy része azonban még a régi iskolából került ki, és szemet hunytak efölött. Mind a két szemüket!
A tanárok ezt hallgatólagosan tudomásul vették. Annak idején naponta volt kora reggel szentmise, és mielőtt az iskolába indultam, ministráltam a templomban. Előfordult, hogy csak hárman voltunk a templomban, a pap, a sekrestyés meg én, az emberek ugyanis dolgoztak.
– Hatással volt-e a helyi lelkipásztor a pályaválasztására?
– Nem, mert számomra kezdettől, kisgyermek koromtól, amióta emlékszem, egyértelmű volt, hogy pap leszek. Honnan jött ez az elhatározás, nem tudom megmagyarázni. Az első emlékem egy bérmálás, amelyen, körülbelül négyévesen, jelen voltam. A püspök Augustin Pacha volt. Csak nagy tömegre emlékszem a templomban, a sok emberre, közöttük állva egyébként nem sokat fogtam fel a nagy ünnepből. A székesegyházban akkor jártam először, amikor Pacha püspök meghalt (1954. november 4.) és ott ravatalozták fel. November 5-én, pénteken, amikor délben hazaértünk az iskolából, harangoztak, és gyorsan elterjedt a hír, hogy Pacha püspök elhunyt. November 7-én, vasárnap kora reggel az idősebb unokatestvéremmel az első vonattal Temesvárra utaztunk, hogy lássuk az elhunyt püspököt. A székesegyházat akkor nyitották csak ki, amikor megérkeztünk, és így mindketten az elsők között imádkoztunk a püspök ravatalánál. Ezekre a pillanatokra most is élénken emlékszem!…
A teljes interjút ITT olvashatják.
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Gerhardus.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
