Érdekes és elgondolkodtató, noha kicsit didaktikus filmmel búcsúztatta a Netflix a 2021-es évet.
Bár a Leonardo DiCaprio, Jennifer Lawrence és Meryl Streep főszereplésével készült Ne nézz fel! többféleképpen is értelmezhető, leginkább arra akarta felhívni a figyelmünket, hogy ideologikus-politikai szemszögből pont azokra a veszélyekre nem adunk majd megfelelő választ, amelyek nyilvánvalóak, legyen az egy katasztrófával fenyegető üstökös, a klímaváltozás, egy járvány, a mesterséges intelligencia feltűnése vagy bármilyen – valós és nem kreált – társadalmi probléma.
A tavalyi év végén is egy olyan film került a streamingszolgáltató kínálatába, amelyet megnézve eltöprenghettünk, igaz, ezúttal nem a nagy kérdéseken, inkább önmagunkon, a kapcsolatainkon és persze azon, hogy mi marad, mi lesz a fontos akkor, ha körülöttünk minden összeomlik.
A New York-i, láthatólag jómódban élő Sandford család – a szülők, Amanda (Julia Roberts) és Clay (Ethan Hawke), valamint gyermekeik, Archie (Charlie Evans) és Rose (Farrah Mackenzie) – egy reggel a feleség hirtelen ötletétől vezérelve felkerekedik, és elutazik vakációzni. Egy olyan, partközeli luxusházban szállnak meg, amely bár elszigetelt, még sincs messze, a kert végéből akár a várost is láthatják. Elhelyezkedés után lemennek a tengerhez fürödni. Süt a nap, a víz kellemes, a homok szemetes – minden olyan meghitt és békés. A horizonton kisvártatva feltűnik egy konténerszállító hajó. Valahogy ez is hozzátartozik a harmóniához – amíg túl közel nem jön, sőt, egyesen a part felé nem veszi az irányt, és meg sem áll egészen addig, amíg ki nem fut a homokra. A család kénytelen visszatérni a házba, ott viszont azzal kell szembesülniük, hogy nincs internet, és a mobilok sem működnek. No de sebaj, lehet beszélgetni, dzsengázni, borozgatni. Egyszer csak kopogtatnak. Az ajtóban a ház tulajdonosa, G. H. (Mahershala Ali) áll a lányával, Ruthszal (Myha’la Herrold), aki közli, hogy szeretnének itt maradni. A városban ugyanis nincs áram, a lakásuk pedig magasan van, ezért úgy gondolták, hogy a saját házukban majd menedékre lelnek.
A hívatlan vendégeket Amanda egyáltalán nem látja szívesen. Már csak azért sem, mert ez a vakáció számára inkább menekülés: eredetileg akkut emberutálata áll a hátterében. De Ruthnak sem tetszik a kialakult helyzet, nem érti, miért kell az alagsorban meghúzniuk magukat a saját otthonukban. (Bár valószínűleg sokan cserélnének velük, a luxust ez a házrész sem nélkülözi.) A kölcsönös bizalmatlanság csak lassan, a furcsa és rémisztő események hatására oldódik. Amikor bekapcsolják a tévét, minden csatornán országos vészhelyzetet hirdetnek. Clay elmegy vásárolni, G. H. pedig átugrik a szomszédba, de mindenhol csak káoszra lelnek, ráadásul a parton majdnem G. H. orra elé zuhan egy repülőgép. Megmagyarázhatatlan, ám annál nyugtalanítóbb esetek történnek: egy ismeretlen eredetű zajtól majdnem megsüketülnek, egy helikopterről arab nyelvű „halál Amerikára” feliratú cédulákat szórnak, az úton halomban állnak az önvezető elektromos autók, a kert végében feltűnik egy hatalmas szarvascsorda, a medencét pedig flamingók lepik el.
Sam Esmail filmje – aki egyébként a Mr. Robot sorozat alkotójaként vált ismertté – Rumaan Alam Távol a világtól című regényén alapul, producerei között pedig ott találjuk Barack és Michelle Obamát is. A könyv hangvétele gunyoros, időnként szarkasztikus, a filmadaptáció ebből nem sokat vesz át, mint ahogyan a cselekmény is eltér néhány helyen a regény történetétől. Ez azonban egyáltalán nem válik kárára, sőt, látszik, hogy a rendező filmes aggyal gondolta újra a sztorit. (A regényben Ruth nem a lánya, hanem a felesége G. H.-nek.)
A felnőttek egyre-másra keresik az okokat, beszélgetéseik során több korábbi, káoszt okozó esetet is fölemlegetnek: az Iloveyou-vírust, különféle áramszüneteteket, a Three Mile Island-i reaktorbalesetet – kétségbeesve próbálnak párhuzamot találni azokkal a katasztrófákkal, amelyeknek a hátterét már feltárták. A tévé utoljára valamiféle hekkertámadásról adott hírt, de lehet, hogy egy összeesküvés áldozatai, vagy pont ellenkező a helyzet, igazából senki sem irányít semmit, és éppen ezért esett szét minden. Esetleg az arabok, vagy a koreaiak, vagy a kínaiak állnak a megmagyarázhatatlan mögött. Vagy valami agyafúrt, a társadalom szövetét belülről szétrágó erő, egy összehangolt támadás, sugárzás… Mindegyikük azt hiszi, ha rájönnek, mi történt, akkor visszanyerhetik az irányítást. S hogy mekkora valójában a baj? A regény, a filmmel ellentétben, nem hagy kétségeket: nagy. Ugyanakkor mindenki azt gondolja, ez csak időleges. Mert annak kell lennie.
Amanda marketinges, G. H. a pénzügyi szektorban dolgozik, vagyis mind a ketten mások megtévesztéséből élnek. A két család tagjai egyre csak kerülgetik egymást, igyekeznek felmérni, mit akarnak a többiek, ám a saját rögeszméik és beidegződéseik elhomályosítják a szemüket, így egyáltalán nem tudhatják, igazából mit várhatnak a másiktól. Kinek hogyan kell viselkednie akkor, ha az egyik fél a ház tulajdonosa, a másik viszont fizetett azért, hogy itt lehessen? Az alakoskodást egyre nehezebb fenntartani, az események hatására időnként előtűnik a valódi énjük is: mindannyian törékenyek, esendők, és mindenki egyformán fél. Folyamatosan tevékenykednek, a regényben viszont egyikük sem tesz semmit – és a filmben sem sokat – a kialakult helyzet tisztázásáért, nem akarják azt a bizonyos kereket visszazökkenteni a helyére, mondván, visszamegy az magától is. Úgy vélik, hogy a normális az, ami éppen van – mármint volt –, bár kiderül, egyáltalán nem tudják, hogyan működik valójában a világuk. Nem pusztán arról van szó, hogy megszokták a nyugati típusú jólétet, legfőképpen a folyamatos áramszolgáltatást és az információhoz való korlátlan hozzáférést. A kényelem mélyen beépült a személyiségükbe, életmódjuk tökéletesen alkalmatlanná tette őket egy váratlan helyzet kezelésére. Bármilyen jól értenek is ahhoz, amivel foglalkoznak, világnézetük gyakorlatilag nincs, legalábbis olyan semmiképpen, amire egy ilyen esetben támaszkodni lehetne. Isten a regényben csak Ruth nagymamájának említésekor kerül elő – a filmben egyáltalán nem –, transzcendenciáról, spiritualitásról, vallásról szó sem esik – marad tehát a zsigeri rettegés.
A film nagy erénye, hogy mindvégig valóságos marad, vagyis nem megy át sem thrillerbe, sem valamiféle apokaliptikus horrorba. Miután Archie lebetegszik, átmennek a szomszédba Dannyhez (Kevin Bacon), aki nem egyszerűen tartózkodóan, de egyenesen egy puskával a kezében fogadja őket. Bár végül G. H. is fegyvert ránt, mindebből nem lesz egy akciófilm-jelenet. Mindeközben Amanda és Ruth, akik az eltűnt Rose-t keresik az erdőben, együtt kergetik el a megvadult szarvasokat. A váltakozó jelenetek egyre fokozzák a feszültséget, emellett a sok esetben egyedi kameramozgás is igyekszik kizökkenteni a nézőt a nyugalmából.
„Amikor a világ értelmetlen, még lehetek észszerű” – mondja Danny, aki felkészült a túlélésre, bármi okozta is a feltételezett összeomlást. A film és a regény egyaránt arra figyelmeztet, hogy világunk elképesztően törékeny, a repedések hálói már jól láthatók, s bár kétségbeesve igyekszünk befedni ezeket, előbb-utóbb minden darabokra fog hullani: „Nincs rendszer, csak a rendbe vetett hit akadályozza meg a káoszt.” Úgy tűnik, a ház lakói csak azért tartják még magukat, mert van áram, de ha az is elmegy – „a fény egyet jelent a biztonsággal” –, mindent újra kell gondolniuk.
„Ha szétesik a világ, nem osztogathatjuk csak úgy a bizalmunkat” – fogalmazza meg kételyét Ruth a történet elején. A két család azonban fokozatosan ráébred, hogy nem fordulhatnak a másik ellen. Az elzárkózó Dannyvel ellentétben úgy látják, szükségük van egymásra, még akkor is, ha az élet fenntartását biztosító szűkös készleteken osztozniuk kell. Egészen egyszerűen azért, mert csak így maradnak emberek.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
