Az utóbbi négy esztendőben kénytelen voltam megismerni a hazai idősgondozás valamennyi szeletét. Gyerekkorom óta rettegtem, hogy egyszer nekem is be kell majd mennem abba a városszéli, lerobbant, elhagyatott épületbe, amit anyámék csak úgy emlegettek, hangjukat lehalkítva, tekintetüket megkeményítve, hogy „elfekvő”. Először nem tudtam, pontosan mit takar ez a szó, de éreztem, hogy valami egészen borzalmasat.
Jó tizenöt évvel később jött el a nap, amikor már nem lehetett elsuhanni mellette, igenis le kellett parkolni az addigra a kosztól még szürkébb épület előtt. Nagyanyám feküdt ott, áttétes bőrrákkal. Közel tíz évig küzdöttek érte az orvosok, és küzdött saját maga is az életért. Számtalan operáción esett át, de ekkor már nem volt mit tenni. Csontig hatolt a gyilkos kór. Hónapokat töltött ott, mire elvitte a tüdőgyulladás. Anyám naponta járt be, én is hetente többször, ez kellett ahhoz, hogy ne száradjon ki és ne haljon éhen.
Évekig volt rémálmom attól, amit láttam. Belém égett a kép, ahogy a mozgásképtelen néninek szenvtelenül leteszik az asztalra az ételt, tőle másfél méterre, majd fél óra múlva kérdés nélkül elviszik az érintetlen ebédet. Azt sem felejtem el, hogy a tiltakozó, sokszor még teljesen ép gondolkodású asszonyokat bepelenkázták, mondván, nincs itt arra kapacitás, hogy mindenkit vécére vigyenek, a legyengült betegek pedig nem tudnak egyedül kitántorogni a folyosó végén lévő helyiségig. Képtelen vagyok kitörölni az orromból azt a borzalmas szagot is, ami a zsúfolt kórteremben terjengett, mivel a pelenka intézményi szintű cseréje nem a szennyezettségtől, hanem a napszaktól függött. Bármi is történt közben, csak és kizárólag az előre meghatározott időpontban cseréltek. A legmegdöbbentőbb mégis az volt, amikor egy nap az a kép fogadott, hogy nagyanyámat paravánnal vették körbe, gyakorlatilag egy két négyzetméteres körre szűkítve a látóterét. – Túlságosan csúnya a néni arca a rengeteg operációtól, zavarja a látvány a többi látogatót, ezért úgy döntöttünk, hogy eltakarjuk – hangzott a magyarázat.
Azóta elment a másik nagyanyám és az egyik nagyapám is. Mindent megtettünk, igen, mélyen a zsebünkbe nyúltunk, hogy ők már elkerüljék az elfekvőt. Ez sikerült is, de így is mindenhol csak részvétlenséggel, fásultsággal, szenvtelenséggel, reménytelenséggel találkoztunk. Nagyapámat végső stádiumos rákbetegként szinte naponta akarták kitenni a kórházból, mondván, segíteni már úgysem tudnak rajta. Az idősotthonok viszont nem fogadták, arra hivatkozva, hogy ilyen súlyos beteget nem vállalnak. Az otthoni ápolás igénybevételével is próbálkoztunk, de az állapotfelmérés során csak napi egyórás (!) gondozást állapítottak meg neki, noha sem enni, sem öltözni, sem vécére menni nem tudott egyedül.
Sok mindenben történt előrelépés az elmúlt években, de az idősgondozás terén jottányit sem haladtunk. Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár egyik fő vállalása több mint két évvel ezelőtti hivatalba lépésekor az volt, hogy leválasztja az amúgy is súlyos szakemberhiánnyal küzdő, a terhek alatt lassan összeomló egészségügyről az idősek ápolását. Vagyis azokat az idős betegeket, akik orvosi ellátásra már nem, csak ápolásra szorulnak, átadja a szociális szférának. A terv az volt, hogy az elfekvőkből ápolási osztályokat csinálnak, ahol nincs állandó orvosi jelenlét, de megfelelő szakápolást kapnak életük utolsó időszakában az idősek. Hosszú ideig nem történt semmi, majd tavaly augusztusban bejelentették: a következő két évben uniós forrásból országszerte majdnem kéttucatnyi szakápolási központ jöhet létre, amelyek összességében csaknem háromezer embert fogadhatnak.
http://mno.hu/
Azóta újabb 15 hónap telt el, és még mindig nem történt egy kapavágás sem. Nagy kérdés az is, hogy ha egyszer valóban megépülnek ezek a központok, honnan szereznek elég szakápolót. A súlyosan alulfinanszírozott szociális szféra az egészségügynél is nagyobb létszámhiánnyal küzd, mivel a nagyon kemény munkáért csak éhbér jár, és a dolgozók menekülnek a területről. Úgy tűnik, mintha a cél nem a gondozás fejlesztése lenne, pusztán az, hogy az egészségügy megszabaduljon az életük végén járó, súlyos állapotban lévő idősektől.
Az Orbán-kormány sokszor és sokat beszél arról, hogy milyen fontos az idősek tisztelete és megbecsülése, hiszen ők egész életükben értünk dolgoztak. Csakhogy az idősek tisztelete a legkevésbé sem merül ki abban, hogy karácsonykor megdobjuk őket néhány ezer forinttal vagy egy-két Erzsébet-utalvánnyal. A mindenkori kormány egyik alapvető feladata, hogy az életüket végigdolgozó emberek számára biztosítsa a körülményeket a méltó halálhoz is. Aki erre nem áldoz, a pénzt kénye-kedve szerint másra költi, az nem tiszteli az időseket. Legfeljebb a szavazatukra hajt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.02.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
