Február 8. a szudáni származású rabszolga, később szerzetesnő, Szent Bakhita Jozefina (1869–1947) liturgikus emléknapja. E napot Ferenc pápa 2015-ben az emberkereskedelem elleni fellépés napjává nyilvánította, és imanapot hirdetett az emberkereskedelem és a modern kori rabszolgaság felszámolásáért. Bakhita Jozefinát II. János Pál pápa avatta szentté 2000. október 1-jén.
Giacomo Campiotti olasz rendező 2009-ben vitte filmre Bakhita életét. Az Etalon Film Kft. 2021-ben jelentette meg DVD-n az alkotást. A szudáni születésű apáca története a háromgyermekes Aurora Marin visszaemlékezéseiből tárul elénk, közvetlenül Jozefina Bakhita nővér halála után.
A Zianigo nevű kisvárosban élő, jómódú nemesi családból származó Aurora édesanyja belehal a szülésbe, ettől kezdve a kislányt édesapja, Federico Marin neveli, aki erőszakos természet, nem tűr ellenvetést, ez kiderül a feleségéhez fűződő kapcsolatából is. Sok időt tölt Afrikában, mivel fegyvereket ad el az ottani törzseknek. Aurora tíz-tizenegy éves lehet, amikor az apja magával viszi Szudánból a lányánál tíz évvel idősebb Bakhitát. A félárva kislány gyakran betegeskedik, rosszullétei lelki gyökerűek. Szinte azonnal mély bizalom és szeretetkapcsolat alakul ki közte és Bakhita között. Nem tűr meg maga mellett senkit, csak a szudáni, fekete bőrű rabszolgalányt. Aurorát bűntudat gyötri, úgy érzi, ő okozta édesanyja halálát.
Az ifjúkora ellenére már rengeteg szenvedésen keresztül ment Bakhita átérzi a kislány fájdalmát. Megosztja vele szörnyűséges emlékeit: édesanyját a szeme láttára gyilkolták meg az ellenséges törzsek katonái, őt elhurcolták rabszolgának, mindennap meg kellett tapasztalnia, hogy senki nem tekinti embernek, csupán egy tárgynak, akivel mindenki azt tehet, amit akar. Aurora az első emberi lény, aki nem a rabszolgát látja benne, és valóban szereti.
A kisváros népessége rémülettel, kíváncsian, gyűlölettel fogadja az egzotikus külsejű rabszolgalányt. Kezdetben minden rosszért őt hibáztatják, tettlegesen is bántalmazzák. Ám az iránta érzett ellenszenv lassanként szeretetté alakul át. Bakhita ugyanis ösztönösen jó, együttérez a bajbajutottakkal. Ez már Szudánban is megmutatkozott, amikor rabszolgalányként vizet vitt egy keresztre feszített, szomjazó férfinak, vállalva emiatt a testi fenyítést is. Az irgalomra indító, kiszolgáltatott lelkek segítése természetes számára. Egy másik jelenetben nem hajlandó megölni a vele kegyetlenül bánó, fogságba esett gazdáját. Pedig ekkor még nem hallott Jézus Krisztusról, szellemekben hisz.
Aki kapcsolatba kerül Bakhitával, előbb vagy utóbb jobb emberré válik, felszínre kerülnek addig elrejtett pozitív tulajdonságai. A kisváros káplánja, Antonio atya kerüli a konfliktusokat, elsősorban az erőszakos Federico Marinnal szemben, így szó nélkül hagyja, amikor azt mondja, hogy az afrikaiaknak nincs lelkük. Amikor azonban a kisváros népe gyűlölködő előítélettől vezérelve meg akarja kövezni Bakhitát, aki elmenekült a vele erőszakoskodó gazdájától, Marintól, megvédelmezi, menedéket ad neki a templomban, még ha fel is teszi magának a kérdést: Mit tehet ő egyedül Marinnal szemben? Bakhita itt találkozik először Jézussal, s megkérdezi: „Egy rabszolga? Az én falumban csak a rabszolgákat feszítik meg.” Nem akarja elhinni, hogy a világot teremtő Isten Fia eljött közénk, hogy szeretetből megváltson minket, és hagyta, hogy ellenségei keresztre feszítsék. Fogalma sincs még Jézus tanításáról, de megfogalmazza: „Ha Isten elküldte a Fiát, aki így halt meg, akkor tudja, mit jelent a szenvedés és a fájdalom. Nem tudom, de hiszem, hogy ő egy nagyon jó és bölcs gazda, még ha nem is gazda.”
Bakhita vállalja a legveszélyesebb feladatokat is, így a feketehimlő-járvány idején ápolja, gondozza a betegeket. A gyerekek rajongva szeretik, eszünkbe juthatnak Jézus szavai: engedjétek hozzám a kisdedeket! Bakhitából derű, jóság, szeretet sugárzik, és ez hat az emberekre, előbb-utóbb még a vele legellenségesebben érző lelkek szívét is megnyitja. „Akkor vagyok boldog, ha másoknak segíthetek” – mondja a hivatását elhagyni készülő novíciának, aki éppen ellenkezőleg, csak kötelességből teszi a jót. Bakhita számára a boldogság Isten szeretetét jelenti, „Aki
A film drámai csúcspontja, amikor Bakhitának el kell döntenie: Aurora mellett marad vagy belép a kanossziánusok közé, és egy ember helyett rengetegen segít. Ez súlyos konfliktushoz vezet közte és a gyermeklány Aurora, illetve az apa, Federico Marin között. A kislány gonosznak nevezi Bakhitát, a bíróságon hazugságokat mond róla. Ennek terhét Aurora évtizedeken keresztül hordozza, ahogyan lányainak fogalmaz: „Bakhitának olyan nagy szíve volt, és édesanyátok az egészet magának akarta.” Kiderül azonban, hogy Bakhita Jozefina nővér megbocsátott, minden áldott nap imádkozott Auroráért, Isten gondviselő szeretetét kérve rá – „Az én kislányomra, aki annyira szorosan ölelt magához, amikor még csak egy szegény rabszolga voltam.”
Az embereket egymástól elválasztó falakat lebontó, cselekvő szeretetről, a megbocsátásról, az irgalomról szól Giacomo Campiotti Bakhitáról szóló, érzelmekben gazdag, de egy pillanatra sem giccses filmje.
Giacomo Campiotti: Bakhita – A szabadság kulcsa
olasz életrajzi film, 2009
forgatókönyvíró: G.C. Dino Leonardo Gentili, Filippo Gentili, Filippo Soldi
rendező: Giacomo Campiotti
főbb szereplők:
Bakhita: Taou Kine Boye
Aurora Marin: Stefania Rocca
gyermek Aurora: Federica Bau
Federico Marin: Fabio Sartor
Antonio atya: Francesco Salvi
kiadó és forgalmazó: Etalon Film Kft.
Szerző: Bodnár Dániel
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
