Gáspár-Singer Anna: Tiszta udvar XI. – Buda Lakatos Krisztina2026. 02. 01., v – 12:51
Tárca a Szalonban.
Egy ideje a fojtogató füstszagot érezte mindenhol. Laurára gondolt, biztosan örülne neki, ha látná, mennyire nem változott semmi, amióta nem találkoztak. A ház is nagyjából ugyanolyan. Egy régi lakó elköltözött, és valamivel több lett a gyerek. Eddig ketten voltak, egy kiskamasz és egy csecsemő, ugyanazon az emeleten. Most négyen, elszórva a különböző szintek között. Laura viszont mindig is úgy emlékezett, hogy egy sem lakott ott, hogy a házuk gyerektelen, szerette így nevezni. Már mindegy, nem mondhatja el neki, hogy tévedett.
De hiszen tudja, akárhol is van, nyilván most is őt figyeli.
Szitáló hóesésben indult át Budára. Egy ideig a Batthyány
téren bolyongott, kerülgette a bokáig érő hókupacokat, a cipője, ha nem vigyázott, belesüppedt. Batthyány utca, Fő utca, aztán végig a Csalogányon, majd jó kétszáz méter után balra a második keresztutca, a Medve. Az első a Gyorskocsi, micsoda időutazás, eszébe jutott, mi lenne, ha a nyolcvanas években lennének. Ide gyűjtenék be, esetleg a Nagy Ignác utcai fogdába, ismerősei meséltek róla eleget.
A Medve utcában többször is ellenőrizte a házszámot, a férfi, aki reggel felhívta, egy közös ismerősükre hivatkozva adta meg a címet. Tört magyarsággal beszélt, átfutott rajta, hogy elfoglalt üzletember lehet, többnyire azok fordultak meg a Korona Szállóban is, tudta jól, milyen ez a típus. Így is vonakodva mondott igent, nem csak amiatt, mert rég nem járt ezen a környéken. Óvatos volt, az ember sohasem tudhatta, kivel áll szemben. Ráadásul mindig a belvárosban dolgozott, talán túlságosan is elkényelmesedett, csak nagy ritkán kellett külső kerületekbe mennie. Budára szinte soha, nem is szerette.
Úgy érezte, itt cserben hagyják az érzékei, nagy, ismeretlen massza az egész, főleg a Rózsadomb meg az Orbán-hegy környéke, ahol segítség nélkül elveszne. Télen a Víziváros is ilyen. Mikor Budára gondolt, mindig a hideg, téli színek jutottak az eszébe, a legnagyobb kánikulában is. Pest ismerősen vibrált, zakatolt, Budára viszont leginkább meghalni jön az ember.
A budai férfiak is nagyon mások. Folyton a parkolás jár a fejükben, ez az a téma, amihez újra meg újra visszatérnek, még ha teljesen másról van is szó. Rettenetes útszakaszokról beszélnek, áldatlan állapotokról, lezárásokról meg mikulászacskókról, pofátlan biciklisekről. Mint az a régebbi kuncsaftja is, aki akkor is az óráját nézte, nem járt-e le a parkolása, mikor már a gatyáját letolva ott állt előtte pucéran, bevetésre készen. Ezért is kedvelte jobban az üzletembereket, akik csak néhány napot töltöttek a városban, és a legkevésbé a forgalom érdekelte őket.
Remélte, hogy ez itt, a Medve utcában egyszerű eset lesz. A telefonban keveset beszélt, a lényegre szorítkozott, nem húzta feleslegesen az időt. Talán élőben is ilyen, gondolta, aki, ha szerencséje van, nem alkudozik, és nem kezd el panaszkodni a munkájára vagy a feleségére.
Jó lett volna két órán belül visszaérni Pestre. Délután háromkor már várta az öreg az ódivatú kölniillatával meg a begyakorolt mozdulataival a bérelt lakásban, ahová többnyire Laura kísérte el. Ahogy a szállodába is; azt tervezte, ma még oda is elmegy. Sahn, a vietnámi utazó ügynök szokás szerint rövid SMS-ben tudatta vele, hogy visszaérkezett, és negyvennyolc órán át itt lesz. Sohasem napokban, mindig órákban gondolkodott, azt mondta, korábban matematikával, azon belül kombinatorikával foglalkozott, jelentsen ez bármit is. Ameddig vele van, addig sem kell az utcán lennie, megkímélhette magát a lerészegedett olasz meg spanyol turistáktól, akik, miután közölte velük az árat, röhögve visszakérdeztek, how much, how much?, és csak az egzotikumot látták benne.
A hideg egyébként sem kedvezett az andalgásnak, bár lutri volt az is, hogy a Koronában aznap Rudi van-e épp szolgálatban. Ki nem állhatta azt a másikat, az újonnan felvett kekeckedőt. Rudi viszont nem kérdezett, nem vágott pofákat, és nem fenyegetőzött a biztonságiakkal, még ha cserébe tartotta is a markát.
Számolgatta, ha minden jól megy, délután hatra hazaérhet. Kapart a torka, biztosan bujkált benne valami, de talán nem komoly, azt megérezné. Mikor levetkőzött, önkéntelenül is megérintette a nyakában lógó keresztet. Adná az ég, hogy ezt a hármat ma megcsinálja, persze legjobb lenne a héten többet is, csak ne betegedjen le. Édes Jézus, most segíts meg. Nehezen gyógyult ki a legutóbbi nyavalyájából, dolgozni sem tudott, sokáig ki se kelt az ágyból. Állandóan szédült, magas láza volt, azon rettegett, hogy nem éli túl, legutóbb akkor volt ilyen állapotban, mikor Laura még ott lakott nála. Sokszor érezte úgy, hogy ami köztük van, talán több is egyszerű barátságnál, az évek alatt annyira egymáshoz nőttek. Most viszont nem volt, aki ápolja, aki bevásároljon neki, vagy legalább veszekedjen vele amiatt, hogy a konyhába kitámolyogva lehajtott egy-egy pohárka pálinkát. Laura biztosan nem engedte volna, ő aztán nem. Húslevest meg főtt zöldséget diktált volna belé, és gyümölcslével itatta volna, amíg jobban nem lesz.
Mikor végre elhagyta a lakást, és elindult a boltba, a földszinten összefutott az egyik szomszéddal. A harmadikon lakó idős nő volt, ott állt mellette az unokája. A házból az egyik gyerek, akire Laura nem emlékezett, és aki az anyjával együtt végig ott lakott a járvány idején. Ő maga eléggé ijesztően nézhetett ki, mert a nő azzal szólította meg, hogy jól van-e, el tudja-e magát látni. Meglepődött, hirtelen nem tudta, mit válaszoljon neki, végül valami olyasmit motyogott, hogy köszöni szépen, megvan, és nincs szüksége segítségre. Semmi pénzért nem került volna újra hasonló helyzetbe.
Miközben a kuncsaft most fújtatva elélvezett, ő a mellkasát nézte. A reggeli telefonja után kék csíkos alsógatyát képzelt hozzá és a parfümjén átütő enyhe izzadságszagot; a sokat utazóknál gyakran tapasztalta ezt. Furcsa volt, hogy ezúttal nem érezte. A bőre viszont nagy felületen pörsenéses volt, élénkpiros pöttyök borították a vállát, a karját, sőt, a hátát is, mikor meglátta, rögtön visszakozott. Felhúzta a cipőjét, ingerülten toporgott benne, tisztára felesleges volt idejönnie. Gondolatban már elátkozta a közös ismerőst, aki beajánlotta neki, ilyen is csak vele történhet meg. Az nem lehet, hogy elkapjon valamit, pláne bőrbetegséget, de a másik erősködött, ne aggódjon, csak egyszerű allergia, az ágynemű az oka, nem bírja az itteni öblítőt. Mutatta a gyógyszert, amit, ha a baja időnként kiújul, szednie kell, így végül maradt, mégse vesszen kárba az ideje. Hála Istennek, hamar végeztek, a pasas a megbeszélt áron felül borravalót is adott.
A Fő utcára kiérve egy kirakatban megigazította a haját, lassan festetnie is kell, nem akart ősz hajjal mutatkozni még vadidegenek előtt sem.
Mindig kínosan ügyelt erre, szinte a mániájává vált, Laura emiatt is kinevette. Hogy mit akar, az ő korukban pár ősz hajszálnak néha azért bele kell férnie. Laura persze nem értette, hogy aki gyerekkorában kezdett őszülni, akinek tizenévesen már annyi ősz haja volt, mint egy harmincöt-negyven évesnek, az nem akar többé hófehér hajat látni a tükörben.
Épp elég volt neki a gondolat, hogy fiatalon valahogy túl korán öregedett meg; beszélhetett neki Laura sejtekről meg mitokondriumokról, amikről egy újságcikkben olvasott, ő akkor is úgy volt vele, hogy ameddig él, és tudta, hogy jó ideig élni fog, ha a Jóisten is úgy akarja, szóval ameddig csak tud, igenis jól akar kinézni. Maga miatt is.
Fiatal lányok botladoztak előtte a hóban farmerban és fehér Reebok cipőben; irigyelte őket a slendrián öltözékükért, ő ilyesmit nem engedhetett volna meg. Most is a lakkbőr magassarkújában volt, a kabát alatt pink miniruhát viselt, csuklóján ezüst karperecet.
Mikor megelőzte őket, egy kapualjból kifutott elé egy farkaskutya, az övéhez, Rafihoz nagyon hasonló. A feje, a szőre, a magassága is pont olyan volt, persze mégsem lehetett ő, de egy pillanatra beléhasított, mi van, ha téved. Nehéz volt elengednie, másfél éve eldöntötte, hogy megpróbál nem gondolni rá, hogy nem beszél róla többet. Laurát is neki kellett eltemetnie. Hasnyálmirigy, mindössze pár hónap alatt. Ragaszkodott hozzá, hogy dobozba zárják a hamvait. Ő viszont nem tudta megszokni, hogy rendes sír helyett minden alkalommal egy fához beszéljen, hogy azt az embert, aki legközelebb állt hozzá, elégették. A füstszagot is azután kezdte el érezni. Alattomosan bekúszott az orrába, a ruhái közé, a lakásába, akármit csinált, nem múlt el.
Nézte a kutyát, ahogy felszegett fejjel ment előtte. A kereszteződésnél egy pillanatra megállt, majd ráérősen haladt tovább a tér irányába. Először azt hitte, hogy a lányokhoz tartozik, eszébe jutott, hogy meg kellene tőlük kérdeznie, de azután látta, hogy nem foglalkoznak vele. Úgy tűnt, egyedül van. És mintha megérezte volna, hogy követi. A rakparton jobbra fordult, kerülgette az embereket, később folytatta útját a hídon. A belváros felé ment. Talán Laurához.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
