Gáspár-Singer Anna: Tiszta udvar X. – A halál nem olyan Lakatos Krisztina2026. 01. 04., v – 12:42
Tárca a Szalonban.
Hamvaimat biológiailag lebomló urnában az általam kiválasztott fa gyökerénél helyezzétek el, ezt írja majd a végrendeletébe. Kinyitja a laptopot, és közben a sejtjeire gondol, az utóbbi időben nem először. Vajon képesek-e megújulni, megbirkózni a gyulladással, a hormonális változással, a sejtszaporulattal? A krónikus betegséggel, ami egyre inkább fárasztotta.
Ha tehetné, időnként megcirógatná, vagy nem is, inkább megbökdösné, hogy szorgos munkára bírja őket, hisz ő maga nem tett túl sokat kimondhatatlan nevű mitokondriumai működőképességéért. Sokáig azt sem tudta, hogy egyáltalán léteznek, vagy hogy foglalkoznia kellene velük, holott, ahogy egy cikkben is olvasta, mindenért ezek a vacak kis sejtek a felelősek. Leginkább rajtuk múlik, hogy az ember meddig él. Talán, ha egészségesebben táplálkozna és naponta fél órát gyalogolna, ők is jobban igyekeznének, csak sajnos őrá egyik sem igazán jellemző. Mármint az egészséges étkezés és a testmozgás, mindig is sajnálta ilyesmire pazarolni az időt.
Előfordul, hogy napokig ki se mozdul a lakásból, meglévő betegségei alapján így megjósolni sem tudja, hány éve lehet még hátra. Öt-hat, esetleg több is, bár csak most töltötte az ötvenkilencet. A legutolsó leletei óta viszont kifejezetten aggódott a kis nyavalyásokért.
Már csak emiatt is jobbnak látta előre tervezni.
Fontosabb dolgokban általában mindig kikérte Olga véleményét, nem mintha most nem döntötte volna el előre, hogy mit szeretne. Kíváncsi volt, Olga mit választana, ez jó pár éve így volt, különösen a járvány közepén, amikor együtt is laktak a sétálóutcára nyíló, nagy gangos ferencvárosi házban. Már nem rémlik, melyikük vetette fel az összeköltözést, mindketten egyedül éltek, emiatt is tűnt egyértelműnek, hogy közösen mégiscsak egyszerűbb átvészelni azt a valamit, amiről akkor még nem sejtették, hogy mikor lesz vége. Az sem volt kérdés, hogy ő költözik be Olgához. Majdnem kétszer akkora lakásban élt.
Ezután felváltva betegedtek meg. Elsőnek ő, pár héttel később Olga, hosszú ideig dögrováson voltak mindketten, ami ráadásul örök körfogásnak tűnt, mert alighogy kikeveredett belőle az egyikük, a másik nemsokára követte. Olga nem járt el akkoriban otthonról egyáltalán. Fél év is eltelt, vagy talán több is, mire újra megkérte őt, hogy kísérje el, mikor dolgozni indul.
A kutya közben végig ott ugatott az előszobában, szerencsétlen nem értette, miért nem viszik le napokig sétálni, helyette miért kell pelenkára végeznie a dolgát, ők pedig miért hevernek az ágyukban naphosszat. Hogy ki törődik majd Rafival, ha ők, vagy hát elsősorban a gazdája, Olga már nem lesznek, akkor merült fel legelőször. Épp csak rendesen átgondolni nem volt se idő, se lehetőség, később meg az állatorvoshoz rohangáltak, szegény Rafi végül magától megoldotta a problémát. Nyilván a mitokondriumai nem végeztek szorgalmas munkát, a szíve egy idő után feladta. Tény, hogy így sem élt keveset, Olga mindenesetre vigasztalhatatlan volt, mikor a kutya hosszú szenvedés után kimúlt. Ugye, te nem sietsz ennyire előre, kérdezte tőle akkor. Neki viszont semmi nem jutott az eszébe, semmi vigasztaló, nem tudta, mit válaszoljon, holott csak annyit kellett volna, hogy nem, persze, hogy nem.
Kicsit még most is hiányzott neki, ahogy a kutya az asztal alá telepedve hozzásimult a lábukhoz, miközben ettek vagy az internetet bújták, nehéz volt elhinni, hogy ezután nem lesz, aki boldogan felugrál, amikor hazaérnek, vagy fülsértő csaholásba kezd, ha idegen halad el az ajtó előtt. Hogy a lakásban mindig csend van, érthetetlen csend, bár Olga szerint a halál egyébként sem olyan, amit megérthetnénk, amire igazán szavunk lehet.
A halálról az emberek többsége nem szeret beszélni; a temetés persze más, a temetést előre megtervezik. Kitalálják, milyen legyen, vagy éppenséggel milyen ne legyen, ezért is merte róla Olgát megkérdezni. Árulja el, a koporsós vagy a hamvasztásos-e nála a favorit, ő meg azonnal rávágta, hogy nyilvánvalóan az előbbi, nem is értette, egyáltalán hogyan merülhetett fel ez benne. A hamvasztás szerinte az emberi test megcsúfolása, ezenkívül lelketlen és személytelen is, nem véletlenül tiltják egyes vallások. A katolikus ugyan nem, bár van némi megszorítás, a hamvakat például ne szórjuk és ne őrizgessük otthon, ennyit kérnek, engedjünk teret a gyásznak. Ami csakis felszentelt nyughelyen lehetséges.
Tudomásul vette Olga véleményét, de azért tovább keresgélt a neten. Nem laktak már együtt, nem emlékezett rá, annak idején min szólalkoztak össze. De mikor Olga megkérte, hogy kísérje el a belvárosba, ezután is megtette, ha könyvelői munkája mellett, ami a járvány óta kissé halódott, jutott rá ideje.
Még jó ideig hezitált, de végül mindig arra jutott, annál, mint hogy az embert felfalják a kukacok, bármi jobb lehet. Úgy is, hogy egyébként rettegett a gondolattól, hogy a testét, még ha akkor nem is érez már semmit, betolják a kemencébe, és mint valami felesleges tárgyat, elégetik. A hús leolvad a csontokról, az egészből nem marad semmi, csak egy marék por. Az ellenségeinek sem kívánná a látványt. Nem véletlenül tiltják egyes vallások, és nem véletlenül retteg tőle a mélyen hívő Olga is; persze tudhatta volna, amióta ismeri, ott fityeg a kis aranykereszt a nyakában, amit akkor is visel, ha épp magassarkút vesz és vörös bársony ruhába bújik. Húsz éve lehetett, hogy a pályaudvaron, ha jól emlékszik, a Déliben Olga egyszer tüzet kért tőle, azután beszélgetni kezdtek, szóval már ott, magában arra gondolt, mennyi ellentmondás van ebben a nőben, sok mindenben nem értettek egyet. Bár azt legalább beláthatná, hogy a hamvasztás kétségtelenül olcsóbb, és az sem utolsó szempont, hogy temetés előtt nem kell bajlódni az öltözékkel és a sminkkel sem.
A fás urna érdekesnek tűnt, a természetes környezet is vonzotta. Eredetileg szórást akart, de a felsorolt opciók mindegyikében talált kivetnivalót. A temetőinél probléma volt, hogy azokon a helyeken nem voltak családtagjai vagy ismerősei, Új köztemető, Óbudai, Pesterzsébeti és Fiumei úti, kizárólag ezekből lehetett választani. Az Új köztemetőt megnézte a Google Mapsen, elég közel van a Kozma utcához, gyalog tizennégy perc, BKV-val hét, kocsival három. Ha esetleg kedve támadna időnként átruccanni a nagyszüleihez. Átruccanni, ez jó.
A templomi szórás majdnem ugyanaz, nem kívánt a számára megjegyezhetetlen osszáriumban vadidegenekkel közös nyughelyre kerülni. Ott volt még a dunai is, ami elsőre szimpatikus volt, de azután arra gondolt, mégiscsak röhejes lenne, ha a végén ugyanúgy állatok zabálnák fel: ha nem a kukacok, akkor a halak. A repülős szórást már egyértelműen szemfényvesztésnek tartotta, a hülyék luxusának. A repülőgép megadott időben felszáll, majd az elhunyt hamvait a parton várakozó gyászolók előtt virágszirmok kíséretében a Dunába szórja, ahogy a honlapon írták. Azoknak, akik a Duna-partról néznék a szertartást, részletes helyszínrajzot is mellékelnek. Elképzelte, hogy a gyengébben tájékozódó gyászolók a partszakasz egy fals pontján várakoznak, így az elhunyt hamvait végül a Duna jó oldalán ácsorgó vadidegenek felé sodorja a szél.
A fa, amibe az urnát helyezik, ezzel szemben állhatna bárhol, bármelyik közparkban. Lehetne a Nehru-parton is, közvetlenül a Dunánál. A Nemzeti Színház előtt szintén nevetséges lenne, ott nyugodna azokkal a ronda, amorf szobrokkal körülvéve. Akkor már jobb a Tatától néhány kilométerre lévő emlékerdő, bérelhetne ott magának helyet az elkövetkező kilencven évre.
De legszívesebben egy egyszerű kertben nyugodna, itt, a belvárosban. Bármelyik társasház kertje megfelelne, az is, ahol Olga él, igaz, nem túl nagy, de tele van növényekkel, amolyan nagyvárosi oázisféle. Olgától tudja, hogy egy időben össze akarták nyitni a szomszédos házak kertjeivel, ha megvalósul, most padok lennének benne, a fűben kutyák és gyerekek futkosnának. Hülyeség, Olga házában nem laknak gyerekek. Ő legalábbis soha nem találkozott velük, legfeljebb, ha látogatóba jöttek valakihez. Helyette kutyák és bolondok vannak, nem is kevesen. És még orvosok, a járvány idején Olgával megszámolták: minden szinten lakik belőlük legalább egy.
Ebben a házban nem laknak kurvák, ezt mondta néhány hónapja a harmadikon lakó nőnek, akivel a liftnél véletlenül összefutottak. Egy időben rengeteget ordítozott a gangon, volt, hogy éjjel-nappal őt kellett hallgatniuk. A nő persze nem értette, bámult rá üveges tekintettel, sovány volt, a haja kócos, a ruhái lógtak rajta. Egy pillanatra megsajnálta, de azután eszébe jutott, mi van, ha mégis Olgának van igaza. Ha a nő beletrafált, ha direkt emlegette dühében mindig ugyanazt. A szemét kurvákat.
Olgát azzal vigasztalta, ugyan, mégis honnan sejthetne bármit is ez a madárijesztő őróla, amikor a szomszédok talán a nevüket sem tudják, nem figyelnek oda a másikra. Olga elmosolyodott, megrántotta a vállát, mint aki már túl van rajta, ugyanúgy készülődött, mint máskor. Magassarkút vett, szűk ruhába bújt, és befújta magát a névnapjára kapott francia parfümmel. Nyilván csak neki tűnt úgy, mintha a kereszt most szomorúan himbálózna a nyakában, ahogy lassan tipegtek a Korona Szálló felé.
Sohasem ment be vele, mindig találkoztak utána valahol, a Váci utcában vagy a bérelt lakás közelében. Most megvárta, nem messze a kijárattól ácsorgott, azt akarta, hogy mikor Olga kilép az ajtón, őt vegye észre legelőször. Nem sietett.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
